Ma a Facebookon a következő felhívást olvastam több ismerősömnél:
November 14-től 17-ig cseréld le a Facebook-os profilképedet a kedvenc gyerekkori rajzfilmhősödre, és biztasd erre a többieket is! Cél: ne legyenek emberi arcok Facebook-on, csak a gyermekkor emlékei szerdáig! Mert gyereknek lenni jó :)
Továbbra sem gondolom, hogy a birtokomban van a bölcsek köve. Vannak dolgok, amiket egyszerűen nem értek – ez is ilyen.
Nem értem, mit demonstrál ez a profilkép-lecserélősdi. Nem értem, hogy mit üzen, kinek üzeni, és főleg azt nem értem, hogy miért épp most. Mi az aktualitása?
Világos, hogy „gyereknek lenni jó”. Pontosabban: Szabad Gyermeki énállapotban lenni jó. De miért kell ezt ilyen „aki nem lép egyszerre” gesztussal kifejezni? Az egy ütemre masírozás éppen hogy nem a Szabad, hanem az Alkalmazkodó, azon belül is az Alávetett Gyermek megnyilvánulása. Aki minél nagyobb teret kap, annál kevesebb levegő jut a Szabad Gyermeknek.
Ami engem illet, nekem a gyermeki énem folyamatosan kartávolságon belül van. Ma is több mesét olvasok, mint nem-mesét. (Aki nem hiszi, kérdezze meg nyugodtan bármelyik plüssállatunkat!) Mit változtat ehhez képest egy profilkép?
Úgy áll a felhívásban: „Ne legyenek emberi arcok Facebook-on, csak a gyermekkor emlékei.”
De vajon kettő miért zárja ki egymást? Nekem a gyermekkori emlékeim (a szomorúak is, a vidámak is) ott vannak az arcomon.
A hetvenes években a Televízió portréfilmet készített Nagy László költőről. Sajnos én nem láttam, csak olvastam róla. A film, ha igaz, így végződött:
– Mit üzensz az utánunk jövő nemzedékeknek?
– Ha lesz még emberi arcuk, csókolom őket.
Utolsó kommentek