Jó ideje óvakodom az univerzális csodaszerektől. Nem vitatom, hogy léteznek meglepően hatékony megoldások különféle problémákra, de amikor valamit azzal akarnak eladni nekem, hogy „öregem, ez tuti orvosság minden nyavalyára”, akkor ott rosszabb esetben szélhámosságot, jobb esetben fanatikus felületességet szimatolok.

Ez a helyzet az erőszakmentes kommunikációval (EMK) is. Elméleti reflexió alapján belátom, gyakorlati tapasztalataim alapján pedig tudom, hogy meglepően hatékony segítségül szolgálhat a legkülönfélébb és legmélyebb személyes konfliktusok kezelésében is. Ugyanakkor amikor imitt-amott azzal az állítással találkozom, hogy az EMK jószerével mindenre jó, akkor húzom a számat. ugyanis nemcsak a gyakorlati tapasztalataim, hanem az elméleti reflexió alapján is úgy tartom: az EMK-nak is megvannak a maga kompetenciahatárai.

Egy barátom pár éve írt egy eszmefuttatást Gonosz-e vagy? címmel. Ennek témája egy párbeszéd, amely A Gyűrűk Ura egyik kulcsjelenetében, a Fekete Kapu előtt zajlik. A történetet jól ismerjük. Mordor követe – aki magát Szauron szájának nevezi – megpróbálja részint megfélemlíteni, részint megfenyegetni a Mordor ellen vonuló maroknyi csapatot, végül egyezséget ajánl nekik. Az ostromlók szószólója, Gandalf azonban kereken kijelenti:

– Ami a feltételeket illeti, elutasítjuk. Most takarodj, mert vége a követségnek, s közel a halálod. Mi nem azért jöttünk, hogy hiú tárgyalással vesztegessük az időt a hitszegő és átkozott Szauronnal; s még annyira sem rabszolgáinak egyikével. Távozz!

Erre aztán természetesen kitör az öldöklés, és a pozitív hősöket egyedül Tolkien gondosan kimunkált történetvezetése menti meg a biztosnak tűnő pusztulástól.

Barátom, puszta gondolatkísérletként, felvetett egy alternatívát. Az ő változatában a párbeszéd az alábbiak szerint alakul:

– Te, figyelj, nekünk a tökünk tele van ezzel a háborúskodással; azt kívánjuk, hogy legyen vége, egyszer és mindenkorra.
– Hát azt elhiszem, mi sem szeretjük ezt, de hát a gazdámnak kell a Gyűrű. Most mondd meg, mit tegyek?
– Nézd, a Gyűrű nálunk van. Valójában nem tudunk mit kezdeni vele, és használni sem tudjuk. Legszívesebben elpusztítanánk...
– Ne pusztítsátok el, ha megteszitek, nekünk végünk. Mi pedig valójában csak élni szeretnénk.
– Hát, tulajdonképpen nagy ez a világ, elférnénk benne mind a ketten. De mi félünk tőletek, és van egy olyan rossz tulajdonságunk, hogy amitől félünk, azt elpusztítjuk.
– Ha megbizonyosodnál arról, hogy nem kell tőlünk félnetek, akkor nem pusztítanád el a Gyűrűt?
– Akkor nem.
– Mi készek vagyunk bizonyságot tenni arról, hogy nem kell tőlünk félnetek, ha cserébe nem pusztítjátok el a Gyűrűt, és visszaadjátok Szauronnak. Mondd, milyen bizonyítékot kívánsz?

Innentől kezdve – folytatja barátom az elmélkedést – a dolog megoldható, szerintem. Én ismét csak Eric Berne aranyköpését tudom idézni: „Ha megtehetnénk, hogy őszintén kommunikáljunk egymással, miért nem teszünk így?”

Noha a fenti párbeszéd papírforma szerint nem követi pontosan a zsiráftánc lépéseit, a lényeg mégis egyértelműen felismerhető: a szemben álló felek itt nem játszmáznak, nem egymás megsemmisítésére törnek, hanem azon igyekeznek, hogy őszinte kommunikációval, érzéseiket és szükségleteiket föltárva megállapodjanak egy kompromisszumos, mindkettejük számára megfelelő megoldásban.

Nagyvonalúan tekintsünk most el attól, hogy ha a könyv cselekménye ilyen fordulatot vesz, azzal a mese mese-volta vész oda. Nézzük úgy a kérdést, hogy amennyiben valós történetről van szó, akkor van-e realitása egy ilyen párbeszédnek!

Ehhez idézzük fel az írás címét: Gonosz-e vagy?

Amikor a választ kerestem e kérdésre, rögtön beugrott a magam gyártotta aforizma, amelyet egykor gyakran idézgettem: Gonosz ember nem létezik, csak olyan, akit nem szerettek eléggé. Ezzel tartalmilag továbbra is egyetértek, csak ma már ugyanezt kevésbé melodramatikusan – és zsiráf-terminológiával – úgy fogalmazom meg: Gonosz ember nem létezik, csak olyan, akinek nincsenek kielégítve a szükségletei.

Azonban mind a töprengéseim, mind a tapasztalataim oda vezettek, hogy – a fenti kijelentésemmel vitába nem szállva azt valljam: maga a gonoszság létezik. Csak ha nyakon akarjuk csípni, akkor épp hogy nem egyes személyekben kell keresni, hanem a személy hiányában: ott, ahol az elszemélytelenedés kapja a főszerepet. A hivatalban, az intézményben, a pozícióban, a rangjelzésben, az egyetértő mormogásban, az arctalan közakaratban.

A fiktív párbeszéd számomra elsősorban azért értelmezhetetlen, mert eltekint egy meghatározó körülménytől: a történetben Szauron szája nincs alkupozícióban. Nem is lehet, mert nem individuumként jelent meg, hanem egy elszemélytelenedett intézmény szócsöveként. Nem lehet vele kialakítani a szükségletek harmóniáját, mert neki nincsenek szükségletei. Pontosan azért, mert nincs olyan, hogy „neki”. Nem személy, hanem a megtestesült személytelenség.

A Fekete Úr maga, Szauron pedig – szerintem zseniálisan – az egész könyvben nem jelenik meg. Csak azt tudjuk, hogy van, érezhető a mind fenyegetőbb jelenléte, de ő maga, a személy elérhetetlen. Nem látjuk, nem halljuk, csupán egy izzó szemet észlelünk belőle. Fizikai valósága Mordornak (az országnak) van csupán – meg persze a legkegyetlenebb szolgák, a kilenc Fekete Lovas lovának, illetve a lovasok fekete öltözékének. Amelyre, mint tudjuk, azért van szükségük, „hogy ha eleven lényekkel akad dolguk, a semmivoltuknak alakja legyen”.

Hamvas Béla írja valahol, hogy ha eljön az Antikrisztus, az nem egy személy lesz, nem egy konkrét valaki, hanem egy olyan idő, olyan közeg, amelyben a személyesség, az individualitás, az egyéni felelősség teljesen megszűnik: bedarálja az arctalan intézmény. Én valami ilyesmit értek gonoszság alatt: azt az arctalan, testetlen, alaktalan valamit, amely nemcsak erőszakmentes kommunikációra, de egyszerűen semmilyen kommunikációra nem alkalmas. Mert nemhogy zsiráf-, de sakálfülei sincsenek, amelyekkel meghallaná az egyes embert.

Hiszem, hogy az EMK-nak van létjogosultsága, bármilyen személlyel hozzon is össze a sors. Az Adolf Hitler és Joszif Sztálin nevű személyekkel (elvileg) lehetett volna erőszakmentes kommunikációt folytatni. A hitlerizmussal és a sztálinizmussal azonban, az NSDAP-vel és az SZKP-vel, Auschwitzcal és a Gulággal: lehetetlen.