Sorskönyv nélkül

Bevett terápiás technika, hogy amikor a kliens módosult tudatállapotban mindenféle küzdelmek és vergődések után végre megtalál egy olyan helyzetet, ami jó neki, amiben megéli, megtapasztalja a biztonságot, az erőt, a szeretetet, akkor hagyjuk, hogy maradjon meg ebben az állapotban, töltekezzen – aztán csináljon belőle egy szimbólumot. Egy olyan szimbólumot, ami magába sűríti mindazt a tapasztalatot, amire épp az imént szert tett: a küzdelmeit, a nehézségeket, és azt, hogy ezeken ő igenis úrrá tudott lenni, hogy képes volt megküzdeni velük.

Ezen a ponton a tudattalan nagyon érdekes dolgokat képes művelni: az így megtalált szimbólum többnyire olyan, hogy a terapeutának elvi esélye sincs arra, hogy előre megtippelje. De gyakran maga a kliens is csodálkozik, hogy egy gazdag, sokrétű, felemelő (mondhatni: transzcendens) tapasztalatot a tudattalanja miért épp olyan jelképbe sűrít össze, mint mondjuk „egy sötétkék színfolt”, „egy bumeráng”, „egy pöttyös bögre” vagy „egy bohócorr”.

Az sem szükséges egyébként, hogy a kliens elmondja a terapeutának, mi ez a szimbólum. Teljesen lényegtelen (pontosabban kontraproduktív) azt firtatni, hogy „mi az értelme?”. Mindenesetre ha a tudattalan megalkotta a szimbólumot, akkor a kliens lehetőséget kap arra, hogy képzeletben végighaladjon a saját életvonalán, előre, hátra, megálljon, ahol így találja jónak, és ennek a szimbólumnak a segítségével (amelyről ne feledjük: a saját tapasztalatainak sűrítménye) megadja múltbeli vagy jövőbeli önmagának mindazt a segítséget, amire a felidézett helyzetben szüksége van.

És persze ezt a szimbólumot megőrizheti a transz utánra is: tudatosan vagy tudattalanul magával viheti, és vele lehet a valós élethelyzetekben. Erőt meríthet belőle, és a segítségével képes lehet olyan adaptív viselkedésekre (valamint olyan maladaptív viselkedések elkerülésére), amelyek korábban elképzelhetetlenek voltak számára. Nincs ebben semmi csoda: csupán a terapeuta elkötelezetten kísérő attitűdje lehetővé teszi a kliensnek, hogy hozzáférjen a saját erőforrásaihoz (resource). Azon erőforrásokhoz, amelyek mindig is megvoltak neki, csak épp nem találta a hozzájuk vezető utat.

Ja: és nem kell ehhez formális hipnózis. A pszichodráma során ugyanez megtörténhet. Velem is megtörtént néhány éve. Az alábbi esetet nem azért idézem föl, mert én vagyok a szereplője, hanem mert kiválóan illusztrálja a fentieket.

Az előzmény annyi, hogy nem sokkal korábban felismertem az életemben egy gumikötelet. Gumikötélnek nevezik a TA-ban azt a jelenséget, amikor stresszhelyzetben vagy olyan szituációba, amely – jóllehet nem emlékszünk rá tudatosan – nagyon összecseng egy gyerekkori történésünkkel, működésbe lép a sorskönyvünk, és ellenállhatatlan erővel ránt vissza minket egy pillanat alatt a Gyermeki énállapotba. Az én gumikötelem történetesen a Lázadó Gyermekimbe rántott vissza, annak is a preverbális (beszédtanulás előtti) állapotába. Az ilyesmi nemcsak kínos tud lenni, de veszélyes is: megesett annak idején, hogy addig provokáltam valakit, amíg az illető majdnem szétverte a fejem kalapáccsal. És mivel jobban szeretem a fejemet úgy, hogy nincs szétverve, úgy döntöttem, dolgozni akarok a problémával. Ez lett a témája életem második protagonista játékának.

A protagonista játék a pszichodráma egyik fő technikája; azt jelenti, hogy az egész csoport egyetlen csoporttag élethelyzetével, problémájával foglalkozik, átlag másfél-két órán keresztül.


A drámajáték menetét nem írom le. Azt azonban igen, hogy a végén, hosszas vergődés után megéltem egy olyan mély állapotot, amelyben csontig hatolóan tapasztaltam meg az erőt, a szeretetet és a biztonságot. És e három érzéssel fölfegyverkezve képes voltam tudatosan szembenézni egy olyan „Gonosz Hatalommal”, ami korábban kizárólag tehetetlenséget, pánikot (és persze acting outot) váltott ki belőlem.

A drámavezető megkérdezte, hogy akkor itt megállhatunk-e. Én már majdnem azt mondtam, hogy igen, de aztán úgy voltam vele, hogy mégsem: van még valami dolgom. Ezt a megélést haza akarom vinni magammal a drámatérből. A másik vezető (a drámacsoportnak mindig két vezetője van, de egy játékot mindig egyvalaki vezet, a másik csak időnként segít neki) ezen a ponton beavatkozott: ő egyéni terápiában KIP-et alkalmaz, és pontosan megértette, mire van épp szükségem. Odajött hozzám, és – a fent leírt kotta alapján – „megengedte,” hogy csináljak magamnak egy szimbólumot, menjek vele végig az életutamon, őrizzem meg, stb.

Megtettem, megtörtént.

És megtörtént az, amit fent írtam: borzasztóan meglepődtem, hogy mivé sűrűsödött össze a pszichodrámában átélt élmény. Ugyanis akkor, szombat délután ez „csak” egy intuitív választás volt a tudattalanom részéről. Azután viszont, ahogy forgattam magamban, egyre mélyebben értettem – és értem – meg, és egyre döbbentebben csodálkozom rá az egybeesésekre.

A kérdéses szimbólumot ugyanis nem én találtam ki. Egy másik – általam nagyon is jól ismert – valóságban létező jelkép. Három részből áll (mint Tintoretto Kázmér szimbolája), s abban a bizonyos valóságban mindhárom résznek megvan a külön jelentése és története. S az az életállapot, amelyet a három elem egyesítése (vagyis a komplett szimbólum) kifejez, képessé tesz a „Gonosz Hatalommal” való szembenézésre. Ez a szimbólum abban a valóságban is magába sűríti az erőt, a szeretetet és a biztonságot. S e három egysége jelenti azt a tudatosságot, ami a személyiségfejlődés csúcsának tekinthető.

A kérdéses szimbólum már csaknem egy évvel korábban megragadott – akkor persze még nem tudtam ilyen módon, személyes élményekre hivatkozva megfogalmazni, hogy miért. Jó ideje ki volt már ragasztva a monitorom tetejére, és hónapok óta ez volt (sőt ma is ez) a mobiltelefonom háttérképe. Az iwiw-es profilomban is megtalálható.

Persze mindennek nem voltam tudatában akkor, szombaton, a dráma színpadán állva. Később állt csak össze bennem. A következőről van szó:

Aki nem ismeri fel, annak segítek: ez a Halál ereklyéinek szimbóluma.