„Utálom a biztosítási ügynököket. Mindegyik azzal riogat, hogy előbb-utóbb én is meg fogok halni. Ami nem igaz” – háborog Woody Allen.

Nyilvánvaló, hogy nem igaz. Hiszen vannak dolgok, amelyekről nyilvánvalóan tudjuk, hogy velünk soha nem történnek meg. Amelyek csak mással történhetnek meg. A halál mellett ilyen dolog például a betörés, ilyen a minket vagy valamelyik családtagunkat érő autószerencsétlenség, ilyen az árvíz- és a vörösiszap-katasztrófa – és természetesen ilyen az AIDS is.

Az AIDS azon betegségek egyike, ami velünk nem, csak mással történhet meg.

Értve ezalatt azt is, hogy csak mással fordulhat elő, hogy egy családtagjáról (közeli barátjáról, jó ismerőséről stb.) derül ki, hogy HIV-pozitív.

Csak mással – éppen ezért semmi dogunk vele: az AIDS nyilvánvalóan az AIDS-esek ügye, nem a mienk.

Csak mással – éppen ezért nyilvánvalóan fölösleges foglalkoznunk a kérdéssel, fölösleges ismerni a fogalmakat, a biológiai tényeket, a rizikós magatartásformákat, a statisztikákat.

Csak mással – éppen ezért bízvást hagyatkozhatunk az „ösztönünkre”, az „intuíciónkra”: ha szexuális partnerünk tiszta, rendezett öltözetű, mosolyog és intelligensen beszél, akkor nyilvánvaló, hogy nem fertőzött.

Csak mással – éppen ezért nyilvánvaló, hogy a lányok többsége hajlandó óvszer nélkül szexelni, akár a most megismert partnerrel is, hisz máskülönben „mit szólna a fiú?!”

Csak mással – éppen ezért aktuális beszélgetőpartnerünknek (kollégánknak, osztálytársunknak, csoporttársunknak stb.) semmi köze a témához, nyilvánvaló, hogy nem fertőzött, s így egész biztos, hogy jót fog röhögni bármilyen AIDS-es poénon, illetve ő is egyetért velünk abban, hogy nekünk aztán semmi dolgunk ezzel a témával.

Az ezerszer megosztott társadalom kevés kérdésben gondolkodik ilyen egységesen.

* * *

Az ember nehezen viseli a szorongást. Éppen ezért az én hatalmas erőfeszítéseket képes megtenni tudattalanul, hogy a szorongást keltő tudattartalmaktól megszabaduljon, azokat elhárítsa. Ezeket az ún. elhárító mechanizmusokat Anna Freud foglalta rendszerbe. Vannak primitívebb, azaz a személyiségfejlődés korai szakaszában kialakuló, és vannak fejlettebb hárításfajták. A legfejlettebb a szublimáció, amikor a szorongást keltő tudattartalomtól alkotó (leginkább művészi) tevékenység révén szabadulunk meg.

A tagadás a legprimitívebb – ha tetszik, a leggyermetegebb – elhárító mechanizmusok közé tartozik.

A sorskönyvelemzés rámutat, milyen az, amikor az egyes ember életét egy szorongó gyermek irányítja. De milyen eredményre vezet az, amikor a primitív tagadás össztársadalmi szinten zajlik?

A kérdés határozottan nem költői. És a válasz többek között a HIV-fertőzöttségi statisztikákból is kiolvasahtó.