– Változatlan utánnyomás –
Kérdésemre a túlnyomó többség azt válaszolta: szívesen vennék, ha időnként újraközölném egy-egy régebbi (alkalmasint feledésbe merült) írásomat. Azoktól, akik ez kifejezett nemtetszéssel fogadják, szíves elnézésüket kérem. Nem áll szándékomban túlzásba vinni az újrahasznosítást, és ígérem, hogy ilyen esetekben a poszt elején, miként most is, mindig szerepelni fog az erre utaló egyértelmű jelzés.
Amennyiben az EMK-ban nem magát a kommunikációt, hanem a struktúrát nézzük, akkor fontos látnunk, hogy az EMK négy lépése (megfigyelés, érzés, szükséglet, kérés) nem egyenrangú, hanem mindenek középpontjában a szükséglet áll. Ez tisztán elméleti megközelítés. Amennyiben azonban visszatérünk a gyakorlathoz, akkor azt találjuk, hogy – bár más-más okból – mind a négy elem egyformán fontos. Egyiket sem lehet enyhe szórakozottságból lefelejteni.
– Hogyan lehet megismerni a kezdő tűzoltót?
– Elég könnyen.
Ez a vicc jutott eszembe, amikor a témáról gondolkodtam; a háromlábú zsiráfot nyilván arról lehet felismerni, hogy felborul szegény.
Megfigyelésem szerint az EMK mostohagyereke a 4. lépés: a kérés. A zsiráfnyelvvel kapcsolatban oly sok tanulnivaló van, oly sok nüanszra kell odafigyelnünk, hogy mire eljutunk a tananyagban a 4. lépésig, addigra hajlamosak vagyunk fáradtan-felületesen legyinteni: „OK, kérés; ezt értem, ez evidens.” A kérés olyan, mint a politika meg a foci Magyarországon: mindenki azt hiszi, hogy ért hozzá. Aztán amikor a tényleges zsiráfnyelvi kérésre kerül sor, az eredmény – ennek megfelelően – olyan lesz, mint a magyar politika meg a magyar foci.
Egyébként lélektanilag nem túl nagy bonyolult rejtvény, hogy miért sikkad el a kérés. Nézzünk egy példát! Kezdő zsiráfunk így ad számot a benne kavargó dolgokról:
– Amikor mobilon keres téged valaki, miközben mi éppen beszélgetünk, és te fölveszed, és beszélni kezdesz az illetővel, akkor dühös vagyok, mert tiszteletre van szükségem.
Zsiráftanoncunk hosszas önvizsgálat után jutott el idáig, hiszen sok évtizedes sakálkénti szocializációja következtében a bejárt út a „Kurva anyád!”-nál kezdődött és a „Dühös vagyok rád (mert te...)”-n át vezetett el ehhez a teljesen korrekt 1–2–3. lépéshez. [Figyeljük meg a nüansznyi, mégis döntő különbséget a sakál „Dühös vagyok rád (mert te...)” fordulata és a zsiráf „dühös vagyok, mert nekem arra van szükségem, hogy...” mondata között!]
Az ifjú zsiráf okkal büszke magára, hogy így föl tudta vállalni a saját szükségletét, és ezt ilyen ügyesen meg is fogalmazta. Megtörli verejtékező homlokát, és várja fáradozása gyümölcsét, hogy a másik empatikusan kapcsolódjon hozzá.
A másik pedig nem csinál semmit. Vagy mondjuk azt találja mondani:
– Na és?
Esetleg, ha befelé fordított fülű sakált játszik:
– Jaj, bocsáss meg, kérlek, ne haragudj! Ígérem, soha többet nem fordul elő! – Ami biztató ígéret ugyan, de még véletlenül sem két autonóm személy empatikus összekapcsolódása.
Az történt, hogy zsiráfunk az önfeltárásra tett nagy igyekezetében egyszerűen kihagyta a negyedik lépést. Elmondta, hogy mit érez és mire van szüksége – de nem kért semmit a partnerétől. Így amit mond, az bár tankönyvi szépségű énközlés, mégsem segít a másiknak a kapcsolódásban. Elmondta, hogy mi zajlik benne – tök jó. De mi az ördögöt kéne most ezzel kezdeni?! Nincs egy kinyújtott kéz, amit meg lehetne fogni, nincs egy felkínált fogantyú, amibe bele lehetne kapaszkodni. Nincs egy föltett kérdés, amit meg lehetne válaszolni, nincs egy kérés, amit telejsíteni (vagy akár visszautasítani!) lehetne.
A közlés így nem kommunikáció – legfeljebb annyira, mint a tévében a hírolvasó hírolvasása. Objektíve elhangzik, de a jelen lévő partner nem partner. Valójában mindegy, hogy ott van-e vagy nincs: kérés hiányában egyszerűen nincs megszólítva; zsiráftanoncunk ezzel az erővel a saját titkos naplójába is írhatta volna énközlését.
A nem-kommunikációról nagyon szeretem az alábbi anekdotát:
A professzor találkozik egy hallgatóval a folyosón, nem sokkal az előadás után. „Professzor úr, nem értettem a 2. tételre adott bizonyítását. Elmagyarázná még egyszer?” – mondja a hallgató. A professzor gondolataiba mélyed kb. három percre, majd megszólal: „Igen, tényleg következik!” „De mi a bizonyítás?” – kérdezi a hallgató. A professzor megint gondolataiba mélyed, majd ezt mondja: „– tehát a bizonyítás jó.” „Igen, de még mindig nem mondta el a bizonyítást!” – válaszolja a hallgató. „Rendben van” – mondja a professzor –, „bebizonyítom magának másképp! ” Megint gondolataiba mélyed, aztán ezt mondja: „Így is kijött.” Szerencsétlen hallgató jobban össze van zavarodva, mint valaha. A professzor így szól: „Nézze, három bizonyítást is adtam magának, ha egyik sem segít, nem hiszem, hogy valamit még tehetnék” – és továbbsétál. (Raymond Smullyan: Mi a címe ennek a könyvnek?) |
Persze a kérés nemcsk úgy tud nem elhangzani, hogy teljesen elmarad, hanem úgy is, hogy ami elhangzik, az valójában nem kérés. A Wikipédia EMK-cikkében így írtam erről:
Ha hangot adtam annak, hogy egy konkrét helyzetben mit érzek és milyen szükségletem van, megkérhetem a másikat, hogy tegyen meg valamit. Az EMK-ban megfogalmazott kérés pozitív, konkrét, teljesíthető és elutasítható. Empatikus üzemmódban a zsiráf megpróbál rájönni arra, hogy a másik konkrétan mit vár el tőle. |
Összefoglalva: az emberek azt szeretnék, ha kielégülnének a szükségleteik. Ha valaki felismeri, hogy mi az az általános emberi szükséglete, amelyben aktuálisan hiányt szenved, ez kezdetnek nagyon jó. Ha azonban nemcsak a kezdet, de a befejezés is itt van, vagyis nem tudja (nem hajlandó) konkrétan szavakba önteni, hogy mit szeretne, akkor szükséglete jó eséllyel nem elégül ki. Marad tehát a rossz érzés.
Anyám a következőképpen szokta volt – mérsékelten szofisztikáltan – parafrazeálni az e témában született népi bölcsességet:
– Néma gyereknek lófasz a seggébe.
Utolsó kommentek