A következő varázslat, amelyet megvizsgálunk, a mumus elleni védekezés. A mumus, amint az a Harry Potter harmadik kötetéből kiderül, alakváltó lidérc. Többnyire régi bútorokban húzza meg magát, és hogy valójában hogy néz ki, senki nem tudja. Ugyanis amikor előbújik, akkor mindig más alakot vesz fel, annak függvényében, hogy ki előtt jelenik meg. Olyan alakot ölt, ami az illető számára a legfélelmetesebb. A mumus voltaképpen nem csinál semmi rosszat, csak épp van: van és ijesztő. Ez viszont teljesen lebénítja a felkészületlen embert a cselekvésben. A félelem leuralhatja egész valóját.
Október 21-én a X. Forum Humanum – Szegedi Pszichológiai Napok című program keretében előadást tartottam Varázspálcával a pszichés zavarok ellen – Pszichoterápiás motívumok J. K. Rowling Harry Potter-sorozatában címmel. Ígéretemhez híven közreadom az egyórás előadás csaknem teljes szövegét, méghozzá kímélő üzemmódban, több részletben. |
A mugli pszichológusok és pszichiáterek, akik nem tudják, hogy klienseik irreális félelmei mögött valójában egy mumus áll, ilyenkor fóbiáról beszélnek. A fóbiás ember, ha találkozik félelme tárgyával, lebénul, pánikba esik, kiveri a víz, és teljesen használhatatlanná válik az adott szituációban. Éppen ezért görcsösen kerüli a puszta lehetőségét is, hogy találkozzék az adott „szörnyeteggel”.
Freud óta közhely, hogy minden tünet, így a fóbia is, csupán felszíni jelzése annak, hogy „odabent” valami nem stimmel. Ha megszüntetjük a tünetet emitt, új, alkalmasint súlyosabb formában jelentkezhet amott. Igen ám, de megesik, hogy a tünet megszüntetése nem tűr halasztást. Annak a repülőgép-fóbiásnak, akit a munkahelye két hét múlva Amerikába küld, nem áll rendelkezésére másfél év arra, hogy korai elakadásait hosszúterápiával rendbe szedje. Ilyenkor szükséges lehet valamilyen instant megoldás, akkor is, ha előre tudható róla, hogy ez csupán átmeneti.
Az NLP-nek van ilyen instant megoldása a fóbiára. Módosult tudatállapotban a kliens elképzeli, hogy moziban ül, és az első sorból nézi a vásznon a számára borzalmas jelenetet, amelynek ő a főszereplője – mondjuk azt, hogy megtámadja egy kutya. Vagyis a valóságból a film biztonságába, a vászonra helyezi az ijesztő tényezőt. Következő lépésben hátraül, a mozi hátsó sorába, és azt nézi, amint ott ül az első sorban, és nézi a jelenetet. Tehát még biztonságosabb távolságból szemléli félelme tárgyát, s egyúttal kívülről látja félő önmagát – beleértve azt is, hogy mennyire abszurd a félelme. Majd még egy lépéssel tovább: immár ő maga a mozi¬gépész, és fentről nézi a hátsó sorban ülő önmagát, aki nézi az első sorban ülő önmagát, aki nézi a vásznon, az ijesztő jelenetben lévő önmagát.
Ebben a helyzetben már elég nagy a távolság ahhoz, hogy valamit lehessen kezdeni a szörnyű helyzettel. A kliens szabad kezet kap: gyorsíthatja vagy lassíthatja a filmet; visszatekerheti vagy ugráltathatja a képet, mint a burleszkfilmekben; kicsinyítheti, nagyíthatja, sőt átalakíthatja az egész rendezést. Mindaddig játszhat a képpel, amíg teljesen banálissá, komikussá, nevetségessé nem válik előtte az egész. És amikorra ez megtörténik, addigra a nevetségesség ereje lassan elerőtleníti, kilúgozza a jelenetet. A kliens a vetítőhelyiség biztonságából visszaülhet a nézőtérre: előbb a hátsó sorba, majd az elsőbe. Végül pedig beléphet magába a szituációba, amelyben immár félelem nélkül tud jelen lenni. Ha pedig közben bármikor erőre kapna a félelem, akkor vissza lehet térni a vetítőhelyiségbe, és lehet ismét gyorsítani, lassítani, halványítani, élesíteni stb. Ezzel a módszerrel nem ritka, hogy a kliens egyetlen terápiás ülés során képes megszabadulni fóbiájától.
Ami a mumust illeti, az ellene való védekezés roppant egyszerű: ki kell mondani a varázsigét: Comikulissimus! – és eközben gondolatban át kell alakítani az ijesztő jelenetet úgy, hogy nevetséges legyen. Ezáltal a mumus kénytelen lesz valóban átalakulni: pl. a láncait csörgető, rettenetes kísértet megbotlik a láncaiban, és eltaknyol, s ezáltal enyhén szólva kevéssé lesz rettenetes. Így egyfelől maga a varázsló megszabadul a félelemtől, másfelől egy-két ilyen próbálkozás, és a mumus összezavarodik, szétpukkan, és vége.
Még egyszer hangsúlyozom: egy mumus szétpukkasztása – avagy a fóbia megszűnése – nem jelenti azt, hogy egyben fel is épült, éretté is vált, meg is gyógyult a személyiség. Attól, hogy a harmadéves Neville Longbottom képes volt megküzdeni egy mumussal, aki őt Piton professzor képében riogatta, még nem történt lényegi változás a személyiségében. Ugyanolyan nyámnyila és ügyefogyott volt, mint korábban. Ám mégis azt látjuk, hogy két év múlva már részt vesz a harc sűrűjében, végzős korában pedig ő az iskolában az ellenállási mozgalom vezetője. E rendkívüli változás semmi esetre sem magyarázható pusztán azzal, hogy harmadikos korában megküzdött irracionális félelmeivel. A mumus fölötti győzelem csupán a beugró volt számára ahhoz, hogy a tényleges gyógyulás apránként bekövetkezzen.
Amíg a fóbiás viselkedés jelen van, addig gyakran nincs lehetőség a személyiség mélyebb régióihoz hozzáférni. Ilyenkor el kell távolítani az akadályt, és aztán jöhet a tényleges pszichoterápiás munka.
(Folyt. köv.)
Utolsó kommentek