„Milyen jól húz a motor!” – állapította meg anyai nagyapám, miután befejezte a próbakört a Várban a Nagy Szenzációval: szüleim első Trabantjával. „Hát még, ha a kéziféket is ki tetszett volna engedni” – felelte faarccal apám.

E családi legenda jutott eszembe, amikor a blogom egy olvasója, Roquentin kommentjeit olvastam.

(...) te valóban gátlástalannak tűnsz, és valahogy erre a gátlástalanságra próbálod rávezetni olvasóidat (...) én inkább olyan embereket látok magam körül, akik sokkal vonzóbbnak vagy szerethetőbbnek tűnnének, ha egy picit több gátlás lenne bennük. (...) átgondolatlannak és igaztalannak érzem azt a megközelítést, miszerint a gátlásokat úgy en bloc valami rossz, kárhozatos dolognak kéne tartanunk, amitől legjobb minél hamarabb megszabadulni. (És e szempontból teljesen mindegy, hogy az így nyert állapotot gátlástalanságnak, vagy autonómiának nevezzük.) Hiszen – felteszem – sokféle gátlás él az emberben, amelyek közül néhány éppenséggel elengedhetetlen feltétele az életben-maradásnak, vagy az emberként való létezésnek. Pl., gondolom, attól a gátlástól, ami a hypo megkóstolásától tart vissza, semmiképpen sem lenne szerencsés megszabadítani egy kisgyereket (...)

Annak idején kértem – és megkaptam – Roquentin beleegyezését ahhoz, hogy hozzászólására önálló írásban reagáljak. Ezt azért tartom fontosnak, mert a felvetése egyfelől nagyon is jogos, másfelől azonban súlyos félreértést tartalmaz az írásaimmal, azon túlmenően pedig a tranzakcióanalízissel (TA) kapcsolatban. És ha ezeket a dolgokat egyvalaki félreérthette, akkor félreértheti más is.

A félreértés alapja a TA gátló parancs fogalma. Roquentin egy régebbi írásomból, a Gátlás nélkül élni címűből idéz, és ennek kapcsán fogalmazza meg aggályait. Az inkriminált szövegben ezt írom:

A sorskönyv (amely nem csak a gátló parancsokból áll, de itt most csak azokról beszélünk) nem arra való, hogy elemezgessük. Elemzésének egyetlen célja, hogy minél biztosabb fogást találjunk sorskönyvünkön ahhoz, hogy egyszer s mindenkorra kihajítsuk az életünkből. Saját gátló parancsaink beazonosítását is a kalapunk mellé tűzhetjük, ha nem jutunk tovább azok puszta felismerésénél. A gátló parancsoktól való megszabadulás útja az, ha felnőtt tudatossággal érvénytelenítjük őket.

Roquentin szerint „nem tűnik túlságosan megfontoltnak egy olyan megközelítés, amely mindenféle gátlást valami eleve rossz dolognak gondol, amitől minél hamarabb szabadulunk meg, annál jobb”.

És ezen a ponton sietek leszögezni: az imént idézett mondattal a legmesszebbmenőkig egyetértek. Az utóbbi időben meglehetősen sok szó esik a politikában a „fékek és ellensúlyok rendszeréről”, amely rendszer nélkül nem működhet egészségesen a társadalom. Roquentin ugyanerre az alapigazságra mutat rá, csak éppen az egyén szintjén: fékek és ellensúlyok nélkül az egyén sem működhet egészségesen. Igaza van. És ha teret kapna a közbeszédben egy olyan pszichoterápiás irányzat, amely azt tűzné a zászlajára, hogy az ember életéből irtsunk ki gyökerestől minden olyan tényezőt, amely határt szab az ösztönös késztetéseknek, akkor az ezen irányzat ellen leghangosabban tiltakozók között lennék.

Szerencsére a TA semmi ehhez hasonlót nem állít. És itt térjünk vissza egy pillanatra nagyapámhoz és a Trabanthoz.

Kétféle fékrendszer

Az autókban (jobb esetben legalább) kétféle fékrendszer van. Az egyik a kézifék, a másik az ún. üzemi fék. Ez utóbbi kifejezést ugyan halandó ember (leszámítva a KRESZ-oktatókat és a vizsgabiztosokat) ki nem ejti a száján, de minden sofőr használja: ez nem más, mint a fékpedál. A fékpedál arra való, hogy szabályozzuk vele a kocsi sebességét, és ha a forgalmi helyzet úgy kívánja, meg is álljunk. A kézifék pedig – alapesetben – arra, hogy blokkolja az álló kocsi kerekeit, hogy az véletlenül se gurulhasson el. Világos, hogy jól működő fékpedál nélkül nem szabad kimenni a forgalomba: egy ilyen autó életveszélyes mind a sofőrjére, mind a környezetére nézve. De ugyanilyen világos, hogy behúzott kézifékkel egyenesen lehetetlen közlekedni: a kocsi nem indul el. (Valójában nagyapám is kiengedte a kéziféket, csak nem teljesen.) Továbbá, ha egy nagy sebességgel haladó autóban váratlanul behúzzuk a kéziféket, az eredmény ugyanaz, mintha hirtelen padlóig taposunk a fékbe: a baleset szinte biztosra vehető.

És akkor tegyünk rendet az allegóriában. Az életét élő embert a mozgó autó jelképezi. (Álló autóra a hasonlat nem érvényes.) Az autonóm embernek a saját értékrendjéhez igazodó, tudatos választásai: a gáz- és fékpedál rendeltetésszerű kezelése. A behúzott kézifék pedig nem más, mint az ún. gátló parancsok. A rosszul kiengedett kézifék megakadályozza, hogy az autó normálisan, a forgalmi viszonyoknak megfelelően közlekedjen. A menet közben behúzott kézifék, pedig, mint láttuk, balesetveszélyes.

A TA nem arra buzdít, hogy „Szereld ki a fékpedált a kocsidból!”, csupán arra int: „Indulás előtt engedd ki a kéziféket, és menet közben ne húzd be!”

A zavart a szóhasználat okozza. Az egyik is fék, a másik is fék: nevükben hasonlóak, valójában azonban két különálló rendszert alkotnak, amelyeknek különböző funkciójuk is. Ugyanez a helyzet a gátlással és a gátló parancsokkal is.

A Szülő kinyírása?

A gátlás (ha a neurológiai jelentésétől eltekintünk) hétköznapi szó, amelyhez kapcsolódóan számos asszociációnk fűződik, amelyek nem okvetlenül negatívak. Sőt, ha mondjuk választanunk kéne, hogy egy „gátlásos, halk szavú, szerény fiatalemberrel” vagy egy „gátlástalan, hangoskodó, nagyarcú csávóval” szeretnénk-e együtt vacsorázni, akkor legtöbben habozás nélkül az elsőt választanánk. A gátlásosság esetlen bája bizonyos helyzetekben talán bosszantó, a gátlástalanság azonban szinte mindig taszító. Szent igaz.

Azonban a TA rendszerében nem szerepel a gátlástalanság fogalma. A TA a személyiségfejlődés eredményét az autonómia szakkifejezéssel írja le, és téves Roquentin azon interpretációja, miszerint „teljesen mindegy, hogy az így nyert állapotot gátlástalanságnak, vagy autonómiának nevezzük”.

A jól funkcionáló ember hatékonyan lavírozik ösztönös késztetései és a társadalommal – valamilyen módon és mértékben – összhangban lévő értékrendje között. Ösztönös késztetéseink Gyermeki énállapotunkból erednek. Értékrendünk eredendően a Szülői énállapothoz kötődik. A lavírozás elsősorban a Felnőtt dolga: ezen énállapotban felmérjük a jelen konkrét körülményeit, és azokra adekvát módon reagálunk.

A gátlástalanságnak nevezett állapot az, amikor valaki korlátlan teret enged Gyermekije ámokfutásának. Ehhez az szükséges, hogy Szülőijét szabályszerűen kinyírja. A gátlástalan embernek nincs értékrendje: őt a szükségletei azonnali, bármi áron történő kielégítése mozgatja.

De a „gátlástalanság” még róla is csak átvitt értelemben állítható. Olyan emberrel ugyanis, akiből a szó szoros értelmében hiányzik mindenféle fékrendszer, gyakorlatilag kizárt, hogy találkozzunk. Mégpedig azért, mert az ilyen ember életképtelen. Még a nárcisztikus vagy antiszociális személyiségzavarban szenvedő ember is gátat szab saját viselkedésének: képes nemcsak gyorsítani, de lassítani is. Csakis ily módon tudja hatékonyan manipulálni környezetét. A TA másodlagos strukturális modellje szerint a manipulációért az F₁ énállapot a felelős, az ún. Kis Professzor.

Az autonóm emberben ezzel szemben nemcsak az elemi működéshez és a manipulációhoz szükséges gátló mechanizmusok vannak jelen, hanem – ezeken túlmenően – saját értékrendje és szabályrendszere is van. Döntései során ezeket ugyanúgy figyelembe veszi, mint ösztönös késztetéseit. Az autonóm ember nem kizárja életéből a Szülői énállapotot, hanem integrálja. Nem hatéves kori önmaga (azaz a sorskönyve) határozza meg, hogy adott időpillanatban melyik énállapotban legyen, hanem Felnőtt tudásával ő maga.

Nem, nem, soha!

Roquentin hiányolja az autonómia bővebb kifejtését, és felrója nekem (sőt Eric Berne-nek is) hogy a bemutatott rendszer aszimmetrikus:

Való igaz, pár bekezdéssel alább itt is említed a gátlástalanság és az autonómia közti különbséget. De – meglátásom szerint – rendkívül kevéssé fejted azt ki. Oldalakon keresztül írsz arról, hogyan és miképpen szabadulhat meg az ember a gátlásaitól – aztán egy félmondatban elintézed, hogy milyen az az állapot, amit elérhet hosszas önfejlesztő munkája eredményeképpen. Néhány szót szánsz csak arra az értékrendre, ami a létrád másik lába, és ami nélkül borul az egész felépítmény. (... ) az Emberi játszmák (...) összesen 250 oldalból áll. Ebből nagyjából 10 oldal foglalkozik az autonómiával, annak elérésével, vagy azzal, hogy mi van a játszmákon túl.)

Ami a saját munkásságomat illeti, arról annyit, hogy a Gátlás nélkül élni című írás ugyanúgy csupán egyetlen darabja a Sorskönyv nélkül blog mintegy 150 posztjának, mint ahogy a Nem, nem, soha! című vers is csak egyetlen eleme József Attila életművének. Lehet, hogy a példa szerénytelen, de tartalmát tekintve helytálló. Mindkettőt ki lehet ugyanis ragadni a tágabb kontextusból, és vissza lehet élni vele. (A József Attila-verssel meg is teszik.) Ezen nem lehet változtatni, és ettől József Attila ugyanúgy nem lesz fasiszta és irredenta költő, mint ahogy én nem leszek – és nem is voltam soha – a gátlástalanság szószólója. Kétségtelen, hogy bármely (elegendően hosszú) írott szövegből bármit és bárminek az ellenkezőjét be lehet bizonyítani. Ez azonban nem minősíti magát a szöveget, és nem érvényteleníti a hermeneutika alapelveit.

Márpedig ezeket az elveket, ha a TA fogalmait vizsgáljuk, nem lehet semmibe venni. Az Emberi játszmák fent írt aszimmetriája ugyan tény, azonban ebből az égvilágon semmi nem következik arra nézve, hogy mit mond a mai TA. Ugyanis a fenti érvelés legalább két hermeneutikai szempontot figyelmen kívül hagy.

Egyrészt Berne pszichoanalitikus gyökereit, illetve az egész pszichoanalízis betegség-fókuszú személyiség-megközelítését. Ez a kor sajátossága volt. Sok évtizednek kellett eltelni, hogy megszülessék az egészségpszichológia és a pozitív pszichológia, amely az egészséges embert már nem a betegségek és tünetek hiányával definiálja. Berne-t ugyan bízvást tekinthetjük a szemlélet egyik előfutárának, azonban művei nyelvezete még – szükségszerűen – magán hordja kora jellegzetességeit. Azonban a nyelvezetet azonosítani a szemlélettel: kifejezett hermeneutikai hiba.

Másrészt a TA fejlődése nem állt meg az Emberi játszmák félszáz évvel ezelőtti publikálásával. Maga Berne volt az, aki az abban lefektetett játszma-fogalmat évekkel később érvénytelenítette (ami semmit nem von le a mű értékéből). A sorskönyv fogalma pedig akkor még nem is létezett. De ha valaki a gátló parancsokra kíváncsi, akkor azt Berne leghíresebb – posztumusz – művében, a What Do You Say After You Say Hello?-ban (amely magyarul Sorskönyv címen jelent meg) sem találja meg. Ez a kifejezés ugyanis nem az 1970-ben elhunyt Berne sajátja, hanem a TA ún. koraidöntés-elméletének megalkotói és az újradöntési iskola megalapítói, Bob és Mary Goulding vezették be 1979-ben publikált művükben.

Majomkézben majomfegyver

A Goulding-házaspár kiterjedt terápiás munkája során azt találta, hogy vannak bizonyos ismétlődő témák, amelyek a legkülönbözőbb klienseik életében felbukkannak. E témák visszavezethetők a kisgyermekkorra, a jelenben pedig olyan hatást gyakorolnak, mint a ki nem engedett vagy a menet közben behúzott kézifék: blokkolják a kliens normális megnyilvánulásait, olykor kifejezetten veszélyes módon. 12 ilyen témát azonosítottak, és a TA-ban ezeket nevezzük gátló parancsoknak (az angol eredetiben: injunction). A gátló parancs tehát – szemben a gátlással – nem hétköznapi kifejezés, hanem a TA egyik szigorúan értelmezhető szakkifejezése. Vagyis nem holmi általános értelemben vett „belénk nevelt tartózkodás”, hanem nagyon konkrét jelentése van:

A szülő Gyermekijéből kiinduló, tudattalanul, többnyire nonverbális úton átadott sorskönyvi üzenet, amely a gyermek Gyermekijét célozza, és ott mély egzisztenciális fenyegetettséget hoz létre, nagy erővel motiválva a gyermeket, hogy az üzenet által tiltott dolgot elkerülje, ezáltal biztosítva saját életben maradását.

Figyeljünk oda az utolsó tagmondatra, és tisztázzunk még egy félreértést! A gátló parancs nem „rossz dolog”. A sorskönyv sem az. Pici babaként nem valami fatális hiba folytán kezdjük megírni a sorskönyvünket. A sorskönyv írása – a gátló parancsokkal egyetemben – a Felnőtt énállapottal még nem rendelkező, mágikusan gondolkodó kisgyerek adaptív válasza az élet kihívásaira. Korai döntéseivel egy önmaga számára koherens valóságmagyarázatot hoz létre, amely segíti őt abban, hogy el tudja viselni, képes legyen értelmezni mindazon – sokszor fenyegető – ingereket, amelyek őt érik. Teszem azt, úgy „gondolja” (persze nem fogalmilag):

– Anya csak akkor szeret engem, ha úgy teszek, mintha nem is léteznék. Apa nem szereti, ha okos vagyok. Tehát csak úgy tudok létezni (életben maradni), ha kis butaként viselkedem.

Ez egy lehetséges példa arra, hogy milyen koalícióban képes működni egy az anyától érkező Ne létezz! és az apától érkező Ne gondolkodj! gátló parancs. Hogy valóban működik, arra a bizonyíték nem más, mint hogy e heurisztikát használva a gyerek életben marad és felnő. Ezzel tehát semmi baj.

A baj ott kezdődik, ha felnőttként a rég kinőtt gyerekruhánkat akarjuk hordani. Vagy – hogy a blog mottójára utaljak – ha egy hatéves gyerekre akarjuk bízni életünk autójának vezetését. Tény és való, hogy felnőtt életünkben is számos, jól megválasztott (!) gátlásra van szükségünk ahhoz, hogy megfelelő döntéseket hozzunk. Azonban olyan élethelyzet nem létezhet felnőttkorban, amikor a „Kis butaként kell viselkednem ahhoz, hogy szüleim szeretetét biztosítsam magamnak, és így életben maradhassak” elv a megfelelő megoldás.

A gátló parancsok nem segítik a felnőtt embert abban, hogy egészséges ember legyen. Sem mint individuumot, sem mint a társadalom egyik alkotórészét. A gátló parancs éppen hogy nem a felelősen kialakított értékrend megtartását segíti elő, hanem a gyermek lidérces álmokkal és nagyzásos képzelgésekkel telt világát eleveníti meg.

Ha el akarunk képzelni egy gátló parancsok által vezérelt egyénekből álló társadalmat, akkor képzeljünk el egy rakás felügyelet nélkül hagyott kisgyereket, akik felnőtt arccal, felnőtt ruhában járnak, és felnőttesdit játszva, gátlástalanul találnak ki törvényeket, hoznak gazdasági döntéseket, írnak alá ítéleteket és nyomogatnak rakétaindító gombokat.

Vagy egyszerűen: nézzünk szét magunk körül.