Írtam már, és fenntartom: a Sorskönyv nélkül nem fog átmenni politikai blogba. Ugyanakkor időnként akadnak olyan politikai történések, amelyek mellett nem vagyok hajlandó elmenni szótlanul, mivel nagyon is van pszichológiai relevanciájuk. Ilyenek azok a mondatok is, amelyek tegnap hangzottak el a Parlamentben a családon belüli erőszakkal kapcsolatban.

A nők az önmegvalósítás, emancipáció mellett elfelejtenek gyereket szülni... Majd ha mindenki megszülte a maga két-három vagy négy gyerekét, akkor mehet önmegvalósítani meg emancipálódni... Talán az anyáknak vissza kéne térniük a gyereknevelés mellé, szülni két-három vagy inkább négy-öt gyereket, és akkor lenne értelme annak, hogy jobban megbecsülnék egymást, és fel sem merülhetne a családon belüli erőszak –

– mondta Varga István, a Fidesz képviselője. De mi köze ennek a sorskönyvhöz, a kognitív terápiához, vagy bármi egyébhez, ami a jelen blog témája?

Abban az írásban, amelyben azt taglaltam, hogy meddig van a pohár, részletesen kifejtettem, hogy mi a különbség az ún. „pozitív gondolkodás” és a kognitív terápia között. Az előbbi abban látja a szenvedésből kivezető utat, hogy negatív gondolatok helyett pozitívokkal töltsük meg a fejünket. Ezzel szemben a kognitív terápia egyik alapvető tétele, hogy a bennünk felbukkanó negatív automatikus gondolat (NAG) lehet igaz is, lehet hamis is. E módszer elemi feladata, hogy a tények és hiedelmek dzsungelében utat vágjon, és eldöntse a rossz érzést okozó gondolatról, hogy igaz-e, vagy sem. Ha nem igaz, akkor át kell alakítani a hiedelemrendszert. Ha igaz, akkor az azt jelenti, hogy adva van egy konkrét, pragmatikus probléma, amit meg kell oldani. Ez utóbbi esetben gyakran nem „lelkizésre” van szükség, hanem határozott, konkrét lépésekre.

Ez a helyzet a családon belüli – elsősorban a nők elleni – erőszakkal is.

Amikor a NAG igaz

Ha egy felpofozott és összerugdalt feleség a sarokban kuporogva reszketve gondol arra, hogy „holnap újra meg fog történni”, akkor ez egy negatív automatikus gondolat. Tankönyvi módon föl lehet ismerni benne a kognitív torzítás fajtáját is: az ún. „jövendőmondásról” van szó. Ugyancsak tankönyvszerűen, a NAG súlyos szorongást eredményez. Eddig jó. De akkor most mi van?!

A NAG-okkal való bíbelődés soha nem öncélú. A cél mindig az, hogy megszülessen egy olyan tudatos (azaz nem a gyermeki hiedelmeinkből forrásozó), adaptív válasz, amely végső soron a szenvedés enyhüléséhez vagy megszűnéséhez vezet. Példánkban az a felismerés, hogy a NAG tartalmaz egy jövendőmondást, nem sokat segít. Mégpedig azért nem, mert attól, hogy a gondolkodásban megjelenik egy torzítás, maga a gondolat még lehet igaz. A NAG kiértékelésénél megvizsgáljuk, milyen érvek támasztják alá, illetve milyen érvek szólnak az ellen, hogy a gondolat igaz, és a folyamat végén levonunk egy következtetést.

Mint láttuk, amennyiben a NAG igaznak bizonyul, nem pszichologizálásra van szükség, hanem a helyzet megoldására. Aki bent rekedt egy égő házban, annak nem az asszociációra vagyunk kíváncsiak a lángokról mint fallikus szimbólumokról, hanem kurva gyorsan ki kell onnan mentenünk. Utána esetleg lehet analizálni, miért is alakult így a helyzet.

Tények a nők elleni erőszakról

A bántalmazott feleség esetében nagy valószínűséggel arra jutunk, hogy a NAG – kognitív torzítás ide vagy oda – igaz. A bántalmazás, amely évek óta tart, jó eséllyel holnap is folytatódni fog. Az alábbi tények a Nők a Nőkért Együtt az Erőszak Ellen (NANE) Egyesület honlapjáról származnak, nagyrészt onnan vett szó szerinti (vagy alig-alig átalakított) idézetek.

Az első kérdés a probléma mértékére vonatkozik. Sokak szerint a párkapcsolati erőszak marginális jelenség, ami ráadásul „csak” a szegény, iskolázatlan – esetleg roma – családokban fordul elő. Valójában minden etnikai csoporton, társadalmi rétegen és lakóhelyen belül hasonló arányban találkozunk bántalmazókkal és áldozatokkal. Ez az arány azt jelenti, hogy minden ötödik nőt rendszeresen bántalmaz partnere. Ez jelenleg Magyarországon mintegy félmillió bántalmazott nőt, és ennél valamivel kevesebb bántalmazó férfit érint. (Az esetek 95%-ában a férfi az agresszív fél.) A családon belüli erőszak áldozatainak több mint 25%-át akkor is megverik, amikor terhes; az ilyen esetek 10%-ában a verés vetélést okoz. Sokszor épp a terhesség ideje alatt kezdődnek a verések, vagy akkor válnak súlyosabbá. Magyarországon hetente átlag két nő hal erőszakos halált házastársa vagy élettársa kezétől.

Miért marad benne a nő a bántalmazott helyzetben? E jelenség magyarázataként gyakran hivatkoznak arra, hogy a nőnek ez a helyzet valójában jó, hiszen ha nem volna az, akkor nem maradna benne. Ez az érvelés gyakorlatilag azt állítja, hogy a nők többsége a DSM-IV-TR által Szexuális mazochizmus (F65.5) néven számon tartott mentális betegségben szenved, ami nyilvánvalóan nonszensz. A nő eleinte azért marad, mert hisz vagy reménykedik a bántalmazó ígéreteiben, hogy ilyesmi többé nem fordul elő. Amikor bebizonyosodik, hogy a remény alaptalan, akkor már menekülne, csak éppen a válás vagy elköltözés anyagi vagy lakhatási okok miatt nem lehetséges számára, hiszen a feleség gyakran anyagilag is függ férjétől, és egyszerűen nincs hová mennie. Emellett attól is félhet, hogy házastársa bosszút áll, ha elhagyja őt.

A világ legtöbb országában – Magyarország is ezek közé tartozik – a családon belüli erőszak áldozatait nem védi hatékonyan a jog. A rendőrségek és a bíróságok még a meglévő törvényeket sem szívesen alkalmazzák, pedig még ezek alkalmazásának esetén is sok súlyos bűncselekményt meg lehetne akadályozni, a jogalkotók pedig mereven elzárkóznak a törvények módosításától.

Ennek lehetünk tanúi a jelen politikai helyzetben.

Sokan azzal utasítják el a témával való foglalkozást, hogy a családi ügyekbe való rendőri beavatkozással könnyű visszaélni: sok nő csak bosszúból vádolja partnerét. Valójában a nyugati statisztikák szerint a családon belüli erőszak miatti téves letartóztatások aránya megközelítőleg 2%: éppen annyi, mint a többi bűncselekmény esetében.

Nem érv az sem, csupán szemforgatás, hogy ami az otthon falai között történik, ahhoz a külvilágnak semmi köze, hogy a magánéletbe nem lehet beleszólni. A verés és a bántalmazás bűncselekmény. Akkor is, ha otthon történik. Magyarországon a meggyilkolt nők 60 százaléka estében a házastárs vagy élettárs a gyilkos. Ez nem egyéni, hanem társadalmi probléma.

További tények

Fentebb minden ötödik nőről volt szó – ez húsz százalékot jelent. Emellett azonban létezik másodlagos érintettség is: az erőszak közvetlen vagy közvetett tanúi (a gyakran ugyancsak bántalmazott gyerekek, a mindent halló szomszédok, a sebeket látó, de inkább nem kérdező orvosok és pedagógusok), a rokonok, munkatársak...

Ugyanakkor a húsz százalék, bármilyen irtóztatóan nagy számot is takar, akkor is azt jelenti, hogy enyhe túlzás azt állítani, hogy minden nő kiszolgáltatott áldozat és minden férfi agresszor, alkalmasint potenciális gyilkos. A nők elnyomására válaszként megjelent feminizmusnak van ilyen irányzata, amely a „Négy láb jó, két láb rossz” dichotómiára redukálja a szexuális egyenlőség kérdését; eszerint minden nő csodálatos, minden férfi selejt és gazember.

A magam részéről egyrészt sajnálatosnak és kártékonynak tartom ezt az attitűdöt, és nem mellesleg sértőnek is sok tisztességes férfi számára. Ugyanakkor fontos hangsúlyozni, hogy ez az attitűd nem azonos a nők emancipációjának és a párkapcsolati erőszak megfékezésének szorgalmazásával. A fent felsorolt tények ismeretében mélyen igazságtalan a családon belüli erőszak kérdését azzal leseperni az asztalról, hogy az valójában nem más, mint frusztrált, szülni nem akaró feministák agresszív hőzöngése – ahogy azt most a Fidesz tette.

Kilépés a sorskönyvből

Pszichológiai szempontból nézve a bántalmazó kapcsolat harmadfokú (vagyis a legdurvább) sorskönyv, mind az áldozat, mind az elkövető számára. Ennek kijelentésével két dolgot állítunk.

Az egyik az, hogy – a mindig létező kivételektől eltekintve – senki sem véletlenül pottyan egy olyan helyzetbe, hogy akár agresszor, akár áldozat legyen. E kapcsolatok a személyes élettörténet szerves és logikus részeként alakulnak ki, amelyet megelőz számos tudatos és még több tudattalan, ún. korai döntés. A ma bántalmazott áldozatok kisgyerekként nagy valószínűséggel olyan üzeneteket kaptak környezetükből, amelyek révén sorskönyvükbe beépítették a Ne létezz!, Ne légy fontos!, Ne érezz! gátló parancsokat, megspékelve a Légy erős! és Szerezz örömet másoknak! ellensorskönyvi utasításokkal.

Hogy nem pusztán a végzet kegyetlen játékáról van szó, hanem a személyiség valóban döntő szerepet kap a történetben, azt azok a példák igazolják, amikor az áldozat végre nagy nehezen kikerül a bántalmazó kapcsolatból, és kisvártatva talál magának egy új partnert – aki „véletlenül” ugyancsak agresszorként lép fel vele szemben. A kapcsolatok ismétlődő mintázata a pszichológia egyik legnagyobb közhelye.

A másik dolog, ami abból következik, hogy a bántalmazás sorskönyvi jelenség: ki lehet szállni belőle. Ezzel kapcsolatban fontosnak tartom, hogy még valamit idézzek a NANE honlapjáról:

Tévhit: Aki egyszer bántalmazó volt, az is marad.
Tény: Egyes nyugati országokban célzott egyéni vagy csoportterápia segítségével (amit gyakran kísér felfüggesztett börtönbüntetés) a bántalmazó férfiak képesek felhagyni a nőpartnerük elleni fizikai erőszakkal.

Tévhit: Aki egyszer bántalmazott nő volt, az is marad.
Tény: A tapasztalatok és a statisztikák azt mutatják, hogy az a nő, akinek sikerül végleg kimenekülnie egy bántalmazó kapcsolatból, és szakszerű segítséget kap a feldolgozásban, hamarabb észreveszi a korai figyelmeztető jeleket, és már idejekorán kilép a kapcsolatból.

Összegzés

A „holnap újra meg fog történni” NAG-ra adott adaptív válasz a következő lehet:

(1) A NAG nagy valószínűséggel igaz. Ha az áldozat benne marad a helyzetben, a bántalmazás újra és újra meg fog ismétlődni. Az első lépés tehát – minden további pszichológiai vagy társadalomtudományi okoskodást megelőzően – az, hogy a bántalmazó állapotot fizikailag felszámoljuk. Itt van – itt lenne – szükség az állam hatékony, jól átgondolt, határozott, a tényeket nem elmismásoló, és nem mellesleg: történelmi jelentőségűen bátor fellépésére. Azért, hogy az áldozat (aki, mint láttuk, az esetek 95%-ában nő, de ne feledkezzünk meg az 5%-nyi férfiról sem!) életben maradjon.

(2) Ha ez megtörtént, ha a bántalmazott személy fizikailag biztonságban van, el lehet kezdeni megérteni az összefüggéseket: feltárni a sorskönyvi üzeneteket és folyamatokat, felismerni a sorskönyvi nyereségeket, és elindulni az autonómia felé. Ekkor kaphat jelentőséget, hogy a NAG tartalmazta azt a bizonyos kognitív torzítást (a jövendőmondást), s ezért nem szükségszerű, hogy igaz legyen. El lehet jutni oda, hogy holnap ne történjen meg újra.