Jobb későn, mint soha: a napokban elolvastam Szabó Magda Az ajtó című regényét. Szerencsére rám nem áll a gonosz jellemzés: „Mindent tudott az irodalomról, kivéve azt, hogyan élvezze.” Egyrészt korántsem tudok mindent az irodalomról, másrészt ha olvasok valamit, akkor jobb esetben képes vagyok a fejem búbjáig elmerülni a könyv világában. Az ajtó e tekintetben jobb eset volt: olvasás közben benne éltem, és nemigen jutott az eszembe, hogy a szereplők viselkedését valamely általam ismert pszichológiai modell szerint értelmezzem.

Azonban nem volnék én, ha utólag nem kezdek el morfondírozni: vajon az írónő és Emerenc története két autonóm személy kapcsolatában bontakozik ki, avagy esetleg van itt a tranzakcióanalízisnek is némi mondanivalója? Hát persze, hogy van – különben most nem állna itt ez az eszmefuttatás.

Az alábbiak feltételezik Az ajtó történetének ismeretét. Ez részben azt jelenti, hogy eltekintek a cselekmény és a szereplők részletes bemutatásától, részben viszont azt, hogy óhatatlanul is hivatkozom rájuk, nem utolsósorban a regény kulcsjelenetére is. Aki tehát még nem olvasta a könyvet, de tervezi, az gondolja meg, továbbolvas-e most.

A gyanú

Részletes elemzésre nem vállalkozom, ez a pár sor nem több gyorsfényképnél. Kezdem azzal, hogy mi az a motívum, ami miatt szagot fogtam, hogy ez bizony sorskönyv-gyanús történet. Nem más, mint a végkifejlet: Emerenc halála.

A halál mindig veszteség, mindig szennyes és tragikus – ugyanakkor az élet egészébe való ágyazottsága tekintetében tud nemes és felemelő lenni. Emerenc halála nem ilyen volt: fölösleges és korai, mocskos és méltatlan, híján minden emelkedettségnek. Egy gyönyörű élet förtelmes vége. És ez erős utalás arra, hogy ez a befejezés sorskönyvi végzet, méghozzá nem is akármilyen: harmadfokú.

E gyanút erősíti, hogy ami történt, az nem tragikus véletlenek összjátékának eredménye, hanem az előzmények és a szereplők személyiségének szinte egyenes következménye.

Nem volt semmi rejtve előttük: mind az írónő, mind Emerenc birtokában voltak minden szükséges ismeretnek. Az írónő maga is felteszi a kérdést magának: mégis, mit várt? Hogy lehetett olyan naiv, hogy azt hiszi, Emerenc, miután erőszakkal kirángatták az ajtón, majd hagyja magát lecsillapítani és meggyőzni pár jó szóval? És miért nem gondolta át mélyebben a tudatában egyébként felbukkanó kérdést, hogy vajon mit is eszik a házba bezárkózott Emerenc, és mi lehet a bűz forrása?

Emerencnek pedig alapvonása, hogy több lépésre előre átlátja mások viselkedését, mielőtt ők maguk tisztában lennének saját motivációjukkal. Emerenc mindvégig döntési helyzetben volt, kezdve onnan, amikor betegen söpörgette a havat, egészen az utolsó pillanatig, amikor még mindig választhatta volna, hogy az írónő menjen be hozzá egyedül, és mosdassa ki a szennyből. Hogy mégsem ezt választotta, azt a regény olvasása során evidensnek érezzük, jóllehet a másfajta választás nem a fizikai körülmények, hanem Emerenc személyisége miatt volt lehetetlen.

A nyereségek

A sorskönyvnek mindig van egy végső kiegyenlítése, s ezt többnyire játszmákon keresztül érjük el. Emerenc és az írónő között éveken keresztül játszmák sorozata zajlott. Ezek utolsó felvonása Emerenc betegségével kezdődött, és az írónő visszatérő rémálmaival végződött.

A TA egyik játszmaelemzési modellje a trikófeliratok módszere. Amint tudjuk, a játszmához rejtett tranzakciók szükségesek. A tranzakciónak mindig van egy nyílt, társadalmi szintje: ez olvasható nagybetűkkel a trikó mellrészén. A lázas arccal, köhögve utcát seprő Emerenc trikóján szinte világít a felirat: „Próbálj megállítani az ámokfutásban...!” A trikó hátulján pedig apró betűkkel áll a tranzakció rejtett, pszichológiai üzenete, amelyet csak a találkozás után áll módunkban elolvasni. Jelen esetben: „...és ha megpróbálod, megkeserülöd!” Az írónő elülső trikófelirata ez lehetne: „Én csak segíteni próbálok rajtad.” A hátulsó: „Most mért bántasz?!”

Ugyanez a drámaháromszög módszere szerint elemezve: Emerenc az Áldozat szerepéből Üldözőbe kapcsolt át; az írónő Megmentő szerepben kezdte, és Áldozatban végezte.

Az utolsó részben mindketten valósággal körbetáncolják a háromszöget: kölcsönösen üldözik egymást, az írónő emellett próbálja megmenteni Emerencet, aki – egy más síkon – szintén igyekszik megmenteni őt. A végső esemény Emerenc halála, aki így Áldozatként végzi. Játszmáját tehát harmadfokon játszotta, és életcélját – hogy tisztességben, titkát őrizve távozzék – nem sikerült elérnie. Beteljesedett vesztes sorskönyve, amelynek mottóját így lehetne megfogalmazni: „Élj világítótoronyként, de építs magad köré falat, amely végül rád omlik és maga alá temet.” Utólag persze könnyű okosnak lenni, de visszanézve látható, hogy Emerenc minden lépése arra irányult, hogy ez a fal egy napon valóban ráomoljon.

Paradox módon, bár utolsó szerepe az Áldozaté volt, épp halála aktusával egy post mortem szerep is jutott neki: Üldözővé vált, az írónő Üldözőjévé, aki az Emerenccel való kapcsolatából végérvényesen és immár megmásíthatatlanul az Áldozat szerepében lépett ki. Erről tanúskodnak visszatérő álmai, és ezt támasztja alá maga a könyv, amelyet ő maga bűnvallásnak tekint.

Ugyanakkor a két Áldozat között van egy különbség: az írónő „csupán” másodfokon játszotta játszmáját: nem halt bele, nem omlott porrá tőle, nem ment rá az egzisztenciája sem. Gyónásával egyszersmind – utólag – ki is lépett a drámaháromszögből, megnyitva maga előtt a lehetőséget, hogy élete további éveit akár autonómiában is leélhesse. Hogy ez valóban így történt-e, annak megítéléséhez az ismereteim a kevésnél is kevesebbek.

Végszó

Minden TA-s műértelmezés végére odakívánkozik két megjegyzés. Egyrészt a TA nem az univerzum végső titkának kinyilatkoztatása, hanem egy modell, amely segít megérteni az emberi viselkedést. Vagyis egy TA-s szempontok alapján készült műelemzés nem vindikálja magának a jogot, hogy a mű egyetlen legitim olvasataként tartassék számon.

Másrészt a TA tágabb kontextusa a pszichológia, nem pedig az erkölcsfilozófia. Ha kimutatjuk egy élet eredendően sorskönyvvezérelt voltát, nem azt állítjuk, hogy az adott élet talmi, rossz, értéktelen. Az ellensorskönyvi üzenetek jobbára valóban hasznos útmutatásokkal szolgálnak az életre; problémát elsődlegesen nem a tartalmuk, hanem műfajuk okoz: nevezetesen az, hogy ténylegesen nem útmutatások, hanem utasítások, amelyek hajtóerejét a mögöttes sorskönyvi hiedelem adja: a Gyermeki énállapotban rögzített ősi szorongások.

Ettől azonban az üzenetek tartalma még nem okvetlenül hazug, téves, kártékony. Emerenctől, akit házsártos, nyers modorú boszorkányként ismerünk meg, a könyv végén mint igazi szenttől búcsúzunk. Vesztes sorskönyve nem kell, hogy megakadályozzon abban, hogy tanuljunk tőle és példát vegyünk róla.

Már ha így hozza autonóm kedvünk.