A fenti cím beszédes; talán többet is mondd a kelleténél. Ezért szeretném az elején tisztázni: ez a cikk nem a terapeuták kritizálásáról szól, sem pedig az egyes terápiás iskolák vagy módszerek fikázásáról. A változatosság kedvéért most „kliens oldali” megközelítésben nézzük meg, hogy mivel is lehet eltölteni azt a heti 50 vagy 60 percet, amit általában terápiának nevezünk.

A kérdés azért fontos, mert pusztán abból, hogy egy szobában összezárunk egy klienst meg egy terapeutát, még pontosan ugyanúgy nem lesz pszichoterápiás munka, mint ahogy abból sem lesz vakbélműtét, hogy egyazon szobába eresztünk be egy beteget és egy sebészt. Arról, hogy mit tegyen vagy ne tegyen a terapeuta azért, hogy a terápia valóban hatékony legyen, már nagyon sokszor írtam (pl. itt, itt, itt vagy itt). Azonban kettőn áll a vásár: ha példának okáért a vakbeles beteg nem hajlandó levetkőzni és egy helyben maradni, akkor nincs az a zseniális sebész, aki a szobában körbeszaladgáló, felöltözött beteget megoperálja.

A pszichoterápiában is fontos a „levetkőzés” és az „egy helyben maradás” csak épp nem testi értelemben. Mindaddig, amíg egy kliens nem tudja vagy nem hajlandó lecsupaszítani a lelkét a terapeutája előtt, nem lehet vele érdemi munkát végezni. Csakúgy, mint akkor, ha a kliens állandóan „elugrik”, amikor közelít felé a terapeuta „szikéje” – azaz a kérdései, felvetései, meglátásai.

Az elugrás legszélsőségesebb módja az, ha a kliens nem jelenik meg a terápiás órán: vagy mert úgy döntött, hogy kilép a terápiából, vagy mert az adott alkalmat szabotálja el, akár tudatosan, akár tudattalanul (pl. azzal, hogy „elfelejti” az órát). Ennél azonban vannak kifinomultabb eszközök is. A kliens önfeltárása nem fekete vagy fehér, azaz olyasmi, ami vagy megvan, vagy nincs. Számos fokozata lehetséges; olyan ez, mintha egyre mélyebbre ereszkednénk alá egy titkos kincseket rejtő tárnába. Minél mélyebbre hatolunk, annál gazdagabban térünk majd vissza a felszínre.

A következőkben az önfeltárás fokozatait vesszük sorra, elindulva a felszín felől a mélység irányába. Minél mélyebben tudja és hajlandó a kliens önmagát feltárni (elsősorban nem is a terapeuta, hanem önmaga előtt), annál hatékonyabb a terápiás munka: annál előbb lehet elérni a célként kitűzött változást.

Fontos látnunk, hogy ezek a szintek nem az egyes ember állandó tulajdonságai. Lehetnek ugyan terápiás időszakok, amikor valaki hétről hétre ugyanazon a szinten dolgozik, de minden további nélkül megtörténhet az oda-vissza ugrálás a szintek között, akár egyetlen alkalmon belül is. Az, hogy egy perce beláthatatlan mélységekben jártam, nem garantálja, hogy e pillanatban is ott vagyok, nem pedig a felszínt kapirgálom. (Erről mind terapeutaként, mind kliensként bőven van saját tapasztalatom.) Ilyenformán a terápiás óra minden egyes pillanatában mind a terapeuta, mind a kliens fölteheti a kérdést: Hol járunk most éppen, ebben a pillanatban? Olyan mélységben, ahol már valódi terápiás munka folyik, vagy csak szaladgálunk fel-alá a szobában, és terápiának nevezzük az egy légtérben töltött időt?

A terapeuta szakmai felelőssége, hogy fölismerje, milyen szinten mozognak épp, és annak megfelelően cselekedjen (vagy épp ne cselekedjen, csak várjon türelemmel).

A kliens ugyanakkor azzal a kérdéssel szembesülhet, amit én szögeztem neki a címben az Olvasónak:

– Voltaképpen miért is fizetek én a mai alkalommal? – És hogy valamiért vagy semmiért, annak nem kis része önmagán, nem a terapeután múlik.

Ami nem terápia

Számos módja van annak, hogyan töltheti el együtt idejét a kliens és a terapeuta anélkül, hogy ezalatt az idő alatt valódi terápiás munka folyjon. Jobb esetben az ilyen időtöltést legalább a terapeuta észreveszi – rosszabb esetben ő sem. Az alább felsorolt szinteken – meggyőződésem szerint – nem történik terápia, legfeljebb annak előkészítése.

0. Értekezés
Ezt azért tekintem 0. szintnek mert itt személyes bevonódásról egyáltalán nem beszélhetünk. A kliens eszmefuttatást tart valamilyen elméleti témáról. Ez lehet politika; lehet bármilyen tudományos, technikai vagy társadalmi kérdés; elmerülhet a filozófiai és teológiai levezetések dzsungelében; sőt ide tartozik a pszichológiai és pszichoterápiás modellek tárgyában tartott székfoglaló is. Nem a téma határozza meg a mélységet (pontosabban annak hiányát), hanem az, hogy az előadottak a klienst mindössze annyira érintik személyesen, mint rajta kívül bármely más embert.

1. Ismeretterjesztés
A kliens részletekbe menően mesél valamiről, amihez ért, ami érdekli. Ez lehet a munkája, a hobbija; lehet élőszóban előadott olvasónapló egy nemrég olvasott könyvről; mesélhet az új autója extráiról, vagy bármi egyébről. Nagy a kísértés, ha a felvetett téma történetesen érdekli a terapeutát; hosszú perceken vagy akár órákon keresztül lehet jólesően dagonyázni a személyes bevonódást szinte teljes mértékben nélkülöző információdömpingben.

2. Sztorizás másokról
Eric Berne az Emberi játszmákban a „Hát nem borzasztó?” címet adta az egyik legnépszerűbb időtöltésnek. A kliens gyakran kezdeményezi ezt, vagy valami ehhez hasonló programot a terápiás óra során: anekdotákat mesél a nagyapja katonakoráról, a szomszéd lehetetlen szokásairól, a munkahelyén történt szörnyűségekről, és arról, hogy mit látott idefelé a villamoson. A történetek lehetnek pozitívak is, például, hogy milyen aranyosat mondott a gyereke, de felkavaróak is: hogy hogyan veszekedtek egymással múlt vasárnap a szülei. A közös nevező, hogy a bevonódás mértéke csekély: a kliens megfigyelője volt az eseményeknek, esetleg elhanyagolható mértékben résztvevője.

3. Sztorizás önmagáról
Eggyel beljebb van az, aki legalább főszereplője a saját meséjének. E mesék közé tartozik az „Ez történt a héten” jellegű epizódok sorakoztatása, a nyári élmények megosztása, illetve évekkel vagy évtizedekkel ezelőtti történetek elmesélése. Ezekkel a gond mindössze annyi, hogy e sztorik az önismeret és a személyiségfejlődés szempontjából szinte tökéletesen érdektelenek. Ha a terapeuta megpróbál fogást találni valamelyik eseményen, és mondjuk rákérdez a megélt érzelmekre, gyakran jelzi vissza a kliens, hogy „ja, semmi különös, hagyjuk is”. Aztán jön a következő mese, amely pontosan ugyanilyen fontosságú.

4. Igazságtétel keresése
A világ igazságtalan, és teljesen érthető, ha valaki ezt rossz néven veszi. A terápiás órán ez gyakran olyan formában jelenik meg, hogy a kliens panaszkodik arról, hogy a jelenben vagy a múltban milyen sérelmek, bántások érték családtagok, ismerősök, kollégák vagy ismeretlenek részéről. A panaszáradat célja, hogy maga mellé állítsa a terapeutát, mintegy bírói szerepbe helyezve őt: igazolást keres saját álláspontjára, sérelme jogosságára, illetve értékrendjére, amely szerint a másik ember viselkedése elfogadhatatlan. A fókusz tehát nem önmagán van, hanem a másik fél viselkedésén, s mint ilyen, tökéletesen alkalmatlan a terápiás munkára.

A fenti szinteken a terapeuta annyit tehet, hogy türelmesen kivár, illetve egy-egy „csalogató” mondattal vagy gesztussal próbálja elcsábítani a klienst a mélyebb munka felé. Nem állítom, hogy a terapeuta empátiája és felkészültsége teljesen irreleváns lenne e folyamatban, de van, hogy a kliens Bizalmatlanság–abúzus sémája vagy elkerülő magatartása miatt hónapokig nem lehet meghaladni ezeket a szinteket; a kliensnek egyszerűen „ki kell engedni”, meg kell érnie a mélyebb munkára.

Ami már majdnem terápia

A következő három szinten a személyes bevonódásról legalább annyit el lehet mondani, hogy van. Emiatt a terapeuta játéktere is nagyobb, és a kliens lehetőséget kap arról, hogy közelebb kerüljön önmagához, valamivel többet megértsen saját magából. A személyiségszintű változástól azonban ez is olyan messze van, mint Makó Jeruzsálemtől.

5. Problémakezelés
A kliens valamely konkrét döntési helyzetben tényleges segítséget kér: legyen szó párkapcsolati krízisről, munkahelyváltásról, egészségügyi beavatkozás felőli döntésről vagy bármi hasonlóról. Ebben az esetben a behozott probléma nem „fedő sztori”, hanem valóban releváns, valóban a sajátja és valóban aktuális. Mivel az élet nincs tekintettel arra, hogy a kliens épp terápiába jár, hanem zajlik a maga ütemében, problémakezelésre bármikor sor kerülhet a terápia során. Nincs is vele baj, vannak is rá megfelelő eszközök. Csak fontos tudni mindkét félnek, hogy ez nem az önismeret és a személyiségfejlődés szintje; a probléma megoldása vagy a döntés meghozatala után (tartson ez félóráig vagy három hónapig) el- vagy vissza kell találni a valódi terápiás mélységig.

6. Panaszkodás
Ez annyiban hasonlít az önmagáról való sztorizáshoz, hogy az elmondottaknak ő maga a főszereplője, annyival viszont mélyebb régiókat érint, hogy a kliens nem a külső történések szintjét ragadja meg, hanem az átélt fájdalmak és sérelmek valódi, belső élményéről beszél. A fókusz tehát önmagán, a saját megélésén van. Ami azonban hiányzik, az a viselkedés és az érzelmek visszatérő mintázatainak felismerése. A kliens sorolja a fájdalmait – de ennél előrébb, ennél beljebb nem jut. A terapeuta empatikusan hallgatja és elfogadja őt, és próbál rákérdezni vagy rámutatni az összefüggésekre – inkább kevesebb, mint több sikerrel.

7. A viselkedés belátása
E szinten az önreflexió nagyobb: a kliens belátja, viselkedésében vannak visszatérő elemek, és hajlandó beismerni önmagának, hogy e minták némelyike diszfunkcionális, tehát változásra szorul. Ő, és nem a főnöke, az anyósa, a kamasz gyereke vagy a politikai helyzet. Tehát látja saját szerepét a problémákban – új összefüggések felismerésére azonban nem nyitott még. Ez a szint gyakran a reménytelenség és a kétségbeesés szintje: a kliens menthetetlennek érzi magát, és beletemetkezik az önvád változatos szólamaiba.

Összességében e szintekről az mondható el, hogy a kliens már látja, de nem érti önmagát. Mindenesetre a látás az első lépcső a megértés, majd a megalapozott változás felé.

Ami már terápia

A következő két szinten már kétségtelenül terápiás munka zajlik.

8. Kapcsolati minták felismerése
Eggyel feljebb a kliens a saját diszfunkcionális viselkedésének visszatérő mintázatait ismerte fel. Itt már a személyes kapcsolataiban – mint rendszerekben – látja meg az ismétlődő mintákat, s megérti azok valódi természetét. Ha mind ő, mind a terapeuta beszélik a tranzakcióanalízis nyelvét, akkor a kliens képes beazonosítani saját játszmáit. Képes erre – azonban a játszmákat generáló sorskönyvet még nem látja át, a diszfunkcionális viselkedést generáló hiedelemrendszerére még nem reflektál.

9. A kognitív modell alkalmazása
A kliens megérti és alkalmazni tudja életében a kognitív modellt: felismeri NAG-jait (negatív automatikus gondolatait), képes rájuk adaptív válaszokat kidolgozni, felismeri jellegzetes kognitív torzításait, feltárja hiedelemrendszerét, megérti annak belső összefüggését, és képes adaptív hiedelemrendszert kiépíteni. Ez már valóban nagyon komoly munka, és le a kalappal minden kliens előtt, aki elég elszánt ahhoz, hogy ezen cseppet sem könnyű szinten aprólékos munkával dolgozzon önmagán. Ami hibádzik: a hiedelemrendszer élettörténeti gyökerei és a jelenlegi életeseményekre való kihatásai csak korlátozott figyelmet kapnak, így limitálják a változás lehetőségét is.

Ami mély terápia

A következő két szint valójában kaphatná ugyanazt a sorszámot, mert az itt dolgozó kliensek nem eltérő mélységekben járnak, csupán eltérő eszközökkel dolgoznak. Mindkét szint a pszichoterápia magasiskolája – és e kifejezés itt nem a terapeuta felkészültségét dicséri, hanem a kliens bátorságát és kitartását, amivel elmerészkedik ezekre a sokszor fájdalmas szintekre, ott megveti a lábát, és állhatatosan küzd önmaga gyökeres változásáért.

10. A sématerápia modelljének alkalmazása
A kliens nemcsak kezelni tudja NAG-jait, hiedelmeit és rossz érzéseit, hanem mindezeket komplex összefüggésrendszerben látja át: felismeri, hogy a NAG-ok, hiedelmek és rossz érzések mely korai maladaptív sémákból és/vagy sémamódokból erednek (az ún. sémamódok külön világot alkotnak a sématerápia kiterjedt birodalmán belül; ezeken az oldalakon még nem esett róluk szó); felismeri, hogy milyen maladaptív megküzdési móddal tartja fenn e sémákat; tudatosítja minden egyes sémájának és sémamódjának gyerekkori eredetét, és világosan látja a különbséget a séma által felkínált illúzió, illetve a valóság között.

11. Elsődleges folyamatokra való reflexió
Ismételjük meg: e szint nem mélyebb, mint a sémáké, csak más. Itt a munka a szimbólumok világában történik, ott, ahol nem az ún. másodlagos folyamatok (a logika, a ráció, a beszéd) kapják a főszerepet. Ebben a régióban a terapeuta és a kliens által megdolgozott „munkadarabok” a kliens álmai, testi érzései, fantáziái, belső képei; az, hogy ezeket hogy éli meg, illetve ezek megdolgozása. A munka többnyire valamilyen módosult tudatállapotban zajlik. Fontos szerep jut a belső tartalmakra adott asszociációknak és interpretációknak (értelmezéseknek); ezek a klienst új belátásokra vezetik el önmagáról, és megnyitják előtte a változás útját.

Ami a cél

Terápiába az ember szinte mindig azért megy, mert „úgy tapasztalja, hogy valami nem stimmel vele”, és szeretné, hogy stimmeljen. A terápia célja tehát a változás – ez zajlik azon a szinten, amit én a fenti logikában utolsó helyre teszek:

12. Új belátáson alapuló új, adaptív viselkedés
Hogy az új belátások kognitív úton vagy szimbolikus munkával jöttek létre, az e szempontból lényegtelen. Ami számít, hogy e belátások új, adaptív viselkedésminták kialakításához vezetnek. Persze nem maguktól, hanem sokszor izzasztó viselkedésterápiás feladatok kitartó teljesítése révén. Az új viselkedések pedig – túl azon, hogy sok esetben már önmagukban beteljesítik a terápia célját – visszahatva megerősítik az új hiedelemrendszert (amint a régi, diszfunkcionális viselkedések is megerősítették, s így fenntartották a maladaptív hiedelmeket). Az új, adaptív hiedelmek pedig – a kognitív modell értelmében – pozitív érzéseket okoznak – vagyis a kliens szubjektíve jobban érzi magát, mint a munkát megelőzően. Urambocsá’, még a boldogságot is megtapasztalja.

A kérdés, emlékezz vissza, ez volt: Miért fizetsz a terapeutádnak?

Azért, hogy elkötelezett kísérőd legyen azon az úton, amely téged e változásokhoz elvezet. Ebben a folyamatban rengeteg felelősség hárul rá, mind emberileg, mind szakmailag. De hogy az úton te leülsz az árokszélre, esetleg visszafelé indulsz el, avagy megküzdve fáradtsággal, csüggedéssel, félelmekkel sőt rettegéssel, kitartóan haladsz előre – ennek felelőssége kizárólag a tied.