Sorskönyv nélkül

Legkésőbb hatéves korodra, mint mindenki más, te is megírtad további életed forgatókönyvét.

Felnőttként két lehetőséged van. Életedet vagy e gyerekkorban kialakított szabásminta, az ún. SORSKÖNYV alakítja tudattalanul – vagy te magad alakítod, tudatosan.

Mit szólnál, ha egy hatéves gyerek akarná kormányozni az autódat? És ha az életedet?


>>> TERÁPIA <<<

Birtalan Balázs

© Birtalan Balázs, 2010
A Sorskönyv nélkül blogon található írások – részben vagy teljes terjedelmükben, a szerző feltüntetésével és a forrás megjelölésével – non-profit célból szabadon, kereskedelmi célból a szerző írásbeli engedélyével idézhetők.


> Sématerápia-cikkek <



A kötet ide kattintva megrendelhető!

Mivel nincs élet a Facebookon kívül...

Címkék

adaptív (5) aids (3) alkalmazkodó gyermek (9) álom (10) antiszemitizmus (4) anya (3) archetípus (4) átmeneti tárgy (3) átváltás (3) automatikus gondolat (8) autonómia (28) betegség (6) Bizalmatlanság-abúzus (3) blog (10) Boldizsár Ildikó (6) Büntető készenlét (3) change history (3) Címkék (3) Csökkentértékűség-szégyen (8) depresszió (5) diagnózis (4) diszfunkcionális (5) diszfunkcionális attitűd (3) drámaháromszög (5) driver (6) dumbledore (3) élet (5) elfogadás (10) elfojtás (3) elhagyatottság-instabilitás (3) elhárító mechanizmus (3) elkerülés (6) ellenparancs (4) ellensorsköny (4) ellensorskönyv (3) ellentétes sorskönyv (9) előadás (10) Elszakítottság és elutasítottság (5) EMK (17) emk (33) emlékezés (4) empátia (16) empatikus konfrontáció (4) énállapot (9) engedély (3) erickson (8) eric berne (14) erőforrás (8) erőszakmentesség (6) értelmezés (3) érzelem (7) Érzelmi depriváció (3) érzés (11) evolúció (3) Facebook (5) fejlődéslélektan (3) felelősség (4) felnőtt (15) Felnőtt (3) félreismerés (4) félreismerési mátrix (3) film (3) fóbia (3) franz anton mesmer (3) freud (9) Freud (3) freudi elszólás (3) gátló parancs (16) Gestalt (3) gumikötél (5) gyász (3) gyenge pont (4) gyermeki (7) Gyermeki (4) halál (12) harmadfokú (3) Harry Potter (4) harry potter (20) hiedelem (18) hiedelemrendszer (4) hipnózis (30) hiv (3) homoszexuális (3) horog (4) humor (29) indulatáttétel (5) intimitás (6) irányító szabályozó szülői (8) itt és most (3) Járó Katalin (3) játék (3) játszma (17) József Attila (4) jung (4) kapcsolat (3) Károsodott autonómia és teljesítőképesség (5) Károsodott határok (6) katarzis (3) kérés (8) keresztezett tranzakció (5) kiegészítő tranzakció (3) kip (9) kísérlet (4) kognitív (9) kognitív disszonancia (4) kognitív terápia (25) kognitív torzítás (14) kognitív torzítások (3) kommunikáció (18) kommunikációs hibák (3) Könyörtelen mércék - hiperkritikusság (3) korai döntés (6) korai maladaptív séma (7) korlátozott szülői újragondoskodás (6) lázadó gyermeki (5) maladaptív (6) maladaptív séma (12) marshall b. rosenberg (10) másodlagos strukturális modell (5) megfigyelés (9) megküzdési stílus (3) mérő lászló (3) mese (8) meseterápia (7) mészáros istván (5) Metamorphoses Meseterápiás Módszer (3) modell (5) módosult tudatállapot (11) munka (3) NAG (6) nag (6) nárcizmus (3) nem én írtam (8) nlp (18) NLP (3) nyereség (5) ok keret (4) ok kocka (3) ok vagyok ok vagy (12) öngyilkosság (5) önismeret (14) politika (3) pszichiátria (5) pszichoanalízis (15) pszichodráma (4) pszichológia (10) pszichopatológia (3) pszichoterápia (43) pszichózis (5) rák (9) regresszió (10) rejtett tranzakció (4) rejtő jenő (3) relaxáció (3) rendszer (3) sajátélmény (36) sakál (5) sakálnyelv (5) séma (6) sématartomány (9) sématerápia (24) sérülékenység-veszélyeztetettség (3) siker (3) sorskönyv (45) sorskönyvi üzenet (5) spontaneitás (3) szabad gyermek (6) szavazás (5) szegedi pszichológiai napok (8) szembesülés (3) személyiségzavar (3) szeretet (3) szex (4) szimbólum (7) szorongás (6) szükséglet (14) szülői (5) Szülői (3) szupervízió (3) ta (39) TA (30) tanácsadás (4) terápia (39) terápiás keretek (4) teszt (3) tranzakcióanalízis (3) tudatosság (4) tudattalan (13) tudomány (5) túlkompenzálás (7) tünet (4) újradöntés (13) ünnep (4) vakfolt (4) vallás (3) valóság (3) változás (13) vers (11) viselkedés (5) viselkedésterápia (7) Young (9) zsiráf (17) zsiráfnyelv (11) zsiráftánc (8) zsiráftánc tanfolyam (4) Címkefelhő

Utolsó kommentek

  • Dorkateo1: @Gregor Samsa: "mintha egy az agyunkban élősködő önálló élőlény lenne, akinek saját céljai vannak... (2017.06.12. 22:34) Sémák sűrűjében... – 2.
  • Adam Dosa: Hálás köszönetemet küldöm önnek ezekért az irásokért. Azt hiszem ateista vagyok, de most mégis úgy... (2016.10.17. 16:07) Restancia: a további 8 séma
  • Leo Festmények Szabó Eszter: Kácsándi Elvira? Ryke Geerd Hamer módszerével segít gyógyulni.. nem szimpi? (2016.06.14. 09:19) Balázs, a terapeuta elköszön
  • tesz-vesz: @Alensha: és nyugodtan használhatod a válaszgombot is, olyan gerinces (2016.06.06. 17:39) Kasszazárás
  • tesz-vesz: @Alensha: "ki gépen szállt fölébe annak térkép-e táj" idézni csak pontosan, szépen, persze ha kij... (2016.06.06. 17:17) Kasszazárás
  • Alensha: "emelkedett irodalmi műbe nem írunk olyat hogy excel. de nem csak most, 300 éve se írtak a nagy kö... (2016.05.29. 18:06) Kasszazárás
  • Érvsebész: @tesz-vesz: Ezt: teljeskotet.blog.hu/ te írod? Akkor értem. (2016.05.21. 21:13) Kasszazárás
  • bahhama: Nyugodjon bekeben (2016.05.21. 20:47) Gyászjelentés
  • tesz-vesz: @iii: ugye te művészetnek tartod Varró eme versét? :) kitalálom, szerinted a szlempoetri is biztos... (2016.05.21. 20:01) Kasszazárás
  • tesz-vesz: @Érvsebész: csúnya szavak? ugye tudod hogy én nem erről beszéltem. vigyázok, de te is vigyázhatn... (2016.05.21. 19:57) Kasszazárás
  • Utolsó 20
pagerank

A sikeresen lezárt terápia

2015.12.16. 20:09 Birtalan Balazs


 

finish.jpgMikor ér véget egy terápia?
És ha véget ér, ki dönti el, hogy siker volt-e az egész vagy kudarc?
Vannak-e biztos ismérvei a sikernek?
Mire számíthat a jövőben az egykori kliens egy sikeresnek mondott terápia után?
 

Ez úgy hangzik, mintha kiragadott példák lennének egy végtelen kérdéssorból. Erről szó sincs. Ez négy darab konkrét kérdés, és mind a négynek van közös nevezője: az a tény, hogy előbb-utóbb minden terápia befejeződik. Alább e kérdésekre keresünk választ. (Ha ezen kérdések közül csak egyik vagy másik érdekel, nyugodtan ugorj az adott részhez. Ha valami nem világos, ráérsz akkor elolvasni az átugrott előzményt.)

 

1. A terápia vége


Függetlenül attól, hogy a terapeuta és a kliens rövid vagy hosszú távra, határozott vagy határozatlan időre szerződött egymással, a kettejük közötti munkakapcsolat – mint e világon bármely emberi kapcsolat – egy idő után véget ér. Hogy a terápiás munkát követően találkoznak-e még az életben valaha, és ha igen, új kapcsolatuk milyen jellegű lesz, az rengeteg mindenen múlik, és jelen témánk szempontjából érdektelen.

Minden beszélgetős terápia ősatyja, a pszichoanalízis kezdetben nagyon is célorientált volt: ha adva volt egy beteg, akinek testi funkciózavarai (pl. vaksága, bénasága) mögött nincs valós fiziológiai ok, akkor az volt a célja a munkának, hogy fényt derítsenek a tünet lelki okára, és ezáltal a tünet megszűnjön. Tiszta sor: Lát? Igen. Akkor a terápia lezárható. Nem lát? Akkor folytatni kell.

Igen ám, de a gyakorlatban rettentő gyorsan felismerték a tünetváltás jelenségét: ha a betegnek visszatért a látása, akkor mondjuk lebénult a jobb karja; ha feloldották a bénultságot, krónikus fejfájása lett; ha azt is elmulasztották, megjelent a szelektív süketség, és így tovább. A terápia fókusza nagyon gyorsan átkerült a tünetről az okok kutatására. Az okokat az analízis a tudattalanban vélte megtalálni, és kiderült, hogy a tudattalan olyan irgalmatlanul nagy játszótér, hogy mindig lehet valami új, izgalmas játékszert találni, ami mind a klienst, mind a terapeutát elszórakoztatja.

Így alakult ki a végtelenített pszichoanalízis műfaja, heti három vagy négy ülésben, éveken vagy évtizedeken keresztül; a rossz nyelvek szerint egy ilyen – teljesen öncélúvá vált – terápia kétféleképpen érhetett véget: vagy meghalt a kliens, vagy meghalt a terapeuta.

Ez a műfaj ma is él és virul. Vannak, akik szerint ez így van jól: a terápiának ilyennek kell lennie. És vannak, akik szerint az ilyen kapcsolat nem más, mint kölcsönös szellemi maszturbáció, amit véletlenül a „terápia” szóval címkéztek fel.

A köztes vélemény szerint indokolt esetben lehet létjogosultsága egy sok-sok évre elhúzódó terápiának, de az alapértelmezett mégis az, hogy a kliens és a terapeuta közösen és tudatosan haladnak egy előre meghatározott cél felé. Ez a cél a terápiás folyamatban aztán közös megegyezéssel módosítható, bővíthető – de ezek a módosítások nem ad hoc jellegűek, hanem mindig nyíltan megbeszélik az irányváltást.

Egy terápia sok okból érhet véget, de ha az extremitásokat figyelmen kívül hagyjuk, akkor többnyire két eset valamelyike vezethet olyan döntésre, hogy be kell fejezni a munkát: vagy az, hogy a kitűzött célt sikerült elérni, vagy ellenkezőleg: hogy nem sikerült, és nincs is rá remény, hogy belátható időn belül sikerüljön.


2. Ki dönti el, hogy sikeres volt-e a munka?


Ahogy szalonrasszista mondás tartja: aki fizeti a cigányt, az rendeli a zenét. A terápia egy fizetett szolgáltatás, és a kliensnek jogában áll azt kapni a pénzéért, amit szeretne. Úgyhogy az egyszerű válasz: a kliens mondja meg, hogy mikor legyen vége a munkának.

A saját terápiás jegyzeteimben minden esetnek van egy fejléce, amelynek az első pár sorát (név, születési idő stb.) az első találkozás után töltöm ki, az utolsó hármat viszont a lezárást követően. E három adat: az utolsó ülés időpontja, az ülések száma, valamint a lezárás kezdeményezője. E rovatba többnyire három szó valamelyikét szoktam írni: „én”, „ő” vagy „közös”. Ez utóbbi a legjobb eset.

Ugyanis amellett, hogy a kliens a fizető vendég, és mint olyan, ő az úr, a terápia mégis közös munka, két olyan ember együttműködése, akik jobb esetben Felnőtt énállapotban szerződtek a cél elérésére. Ugyancsak Felnőtt énállapotban lehet egyetértésre jutni arról, hogy e célt sikerült-e elérni, vagy sem.

Az ideális eset az, amikor mind a terapeuta, mind a kliens egyetért a sikerben: a terápia során a kliensben olyan pozitív változások történtek, amit eszük ágában sincs vitatni. Ha megállapodnak abban, hogy az elején kitűzött (és esetleg időközben módosított) célt elérték, és nem merült fel időközben újabb cél, amire nézve új szerződést köthetnének, akkor a munka véget ért.

Az is lehet, hogy sok hét vagy sok hónap próbálkozás után mindketten belátják, hogy noha a terapeuta felkészültségével nincs baj, a kliens motivációja is rendben van – mégis, az a valami, amit a párkapcsolatok, illetve a szex témájában úgy neveznek, hogy „kémia”, az egyszerűen nincs meg. Ennek számtalan oka lehet, amelyekbe most nem megyünk bele. A lényeg: a kliens és a terapeuta egyetértésre juthatnak abban, hogy – jóllehet mindketten „OK vagyok, OK vagy” életpozícióban vannak – valamiért nekik a közös munka nem akar összejönni. Van ilyen. Ugyanaz a kliens egy más terapeutával pillanatokon belül szárnyra kaphat, és ugyanaz a terapeuta más klienssel valóságos csodát tehet. Hogy mi nem stimmelt kettejük között? Ki tudja. Lehet, hogy utóbb valamelyikük megérti az összeférhetetlenség okát, lehet, hogy örök rejtély marad.

És van az az eset, amikor a terápia hosszú időn keresztül sikeres volt, a kliens megélt egy csomó pozitív változást, a terapeuta megélte a maga kompetenciáját, és mindenki örült – aztán egyszer csak észreveszik mindketten, hogy jó ideje helyben járnak, nincs elmozdulás, és többszöri nekirugaszkodással sem tudnak új életet lehelni a kapcsolatba. Nevezhetjük ezt az esetet úgy, hogy a terápia egyszerűen elfáradt. Ezzel az égvilágon semmi baj nincs. A kérdés csak az, hogy egyet tudnak-e érteni a befulladás tényében, és abban, hogy ez – a korábbi sikerek fényében – nem jelenti a munka kudarcát, csak azt, hogy a kapcsolatuk szavatossága eddig tartott. Ha megvan az egyetértés, akkor a terápia sikeresnek könyvelhető el. Ha nincs, akkor az egyikük sikernek fogja megélni, a másik kudarcnak. (Ha például a terapeutának Csökkentértékűség–szégyen, Könyörtelen mércék–hiperkritikusság vagy Büntető készenlét sémája van, akkor hajlamos lesz arra, hogy egy alapvetően sikeres munkát kudarcként tartson nyilván, miközben egy elégedett klienstől vett épp búcsút.)

Egyetértés a következő verziókban sincs.

Megesik, hogy a kliens úgy érzi, elérte a célját. A terapeuta ezzel szakmailag nem ért egyet; szerinte a kliens elhamarkodottan akar dönteni, és döntése mögött valójában félelem van: olyan témához értek a munka során, amitől a kliens tudtán kívül megijed, és ijedtében elkezd jól lenni, önmagát is becsapva. Ezt úgy hívják, hogy disszimulálás. A szó a szimulálás ellentettje: amíg a szimuláns betegnek tetteti magát, jóllehet egészséges, addig a disszimuláns úgy csinál, mintha egészséges lenne, holott valójában beteg. Ha a bizalmi kapcsolat elég erős, akkor a terapeuta meg tudja erről győzni a klienst, és megakadályozza, hogy idő előtt kilépjen a munkából. Ha nem, akkor a történet itt véget ér, és a terapeuta csak reménykedhet, hogy hátha mégis ő látta rosszul, és a kliens valójában tényleg jól van, és nem lesz baj a túl korán befejezett munkából.

Ennek fordítottja az, amikor a kliens megvonja a bizalmat a terapeutától. Noha a terapeuta szakember lévén látja, hogy igenis zajlik az a folyamat, ami előbb-utóbb elvezet a változáshoz, a kliens maga azt éli meg, hogy ugyanúgy van, mint volt, adott esetben rosszabbul, ezért felborítja az asztalt (jobb esetben csak képletesen), és többet nem jön terápiába. Ezt lehet, hogy nyíltan közli a terapeutával: „Ma jöttem utoljára”, de van, aki csak SMS-ben írja meg, vagy épp egyszerűen eltűnik, és nem jelenik meg a következő megbeszélt alkalommal. Ennek oka sokféle lehet: a kliens türelmetlensége; a terapeutára irányuló projekciója; egy félreértett mondat; a terapeuta egyszeri hibája, amit a kliens nem bocsát meg; vagy ugyanaz mint a fenti esetben, a látszólagos sikernél: a terápia olyan mélyrétegeket kezdett el megpiszkálni, ami megrettenti a klienst, ezért elmenekül.

Előfordul, hogy a terapeuta tisztán látja a kliens pozitív változását egy adott téren, és észleli a saját kompetenciahatárait: e pontnál tovább ő bizony nem tudja segíteni a klienst. A kliens még járna hozzá szívesen sokáig, mert megszerette a terapeutát, de – vagy megértve az indokokat, vagy megsértődve az általa megélt „elutasításon” – kénytelen elfogadni a terapeuta döntését, és a terápiás kapcsolat véget ér.

Fordított esetben is az van, hogy a kliens ragaszkodna a terapeutához, és bízik abban, hogy célt érnek, de a terapeuta látja, hogy ez nem fog összejönni. Vagy azért, mert zsákutcába jutottak, vagy valamelyikük személyiségében van az ok (igen: a terapeutának is van személyisége!), vagy, mint az előző esetben, a terapeuta elérkezett a saját kompetenciája határaihoz, vagy valami más miatt. Ha elég lelkiismeretlen lenne, akkor ebben az esetben fenntarthatná a terápiás munka látszatát, és hónapokig vagy évekig tehetné zsebre a kliens pénzét – és vannak olyan terapeuták, akik ezt meg is teszik: pontosan látják, hogy a folyamat nem tart sehova, de úgy csinálnak, mintha dolgoznának, a kliens meg lelkesen – vagy egyre csüggedtebben – fizet. Ez természetesen már nem szorosan vett szakmai, hanem etikai kérdés.

Ha a terapeuta volt, aki felismerte a kudarcot, és ő döntött a befejezés mellett, úgy etikus, hogy megpróbálja továbbirányítani a klienst valaki máshoz. Ugyanez áll arra az esetre is, amikor közös megegyezéssel zárják le a sikertelen terápiát. Ha a kliens akar kilépni a munkából, a terapeuta akkor is megkísérelheti, hogy ajánl maga helyett valaki mást, de viszonylag életszerűtlen, hogy a kliens, aki megvonta a bizalmat tőle, elfogadná az ajánlatot.

Update: A felsorolásból kimaradt az az eset, amikor a kliens azért lép ki a terápiából, mert a terapeuta valóban hibázott, és ezt nem látja be. Tehát amikor nem a kliens projekciója miatt látszik a terapeuta ostobának, rosszindulatúnak, empátiára képtelennek, inkompetensnek vagy rugalmatlannak, hanem valóban ostoba, rosszindulatú, empátiára képtelen, inkompetens vagy rugalmatlan. Vannak ilyen terapeuták, és ha a kliens erre rájön, a legjobb döntés, ha minél előbb menekülőre fogja a dolgot. Ugyanis rossz terapeuta mellett hatalmas sérüléseket lehet beszerezni.

Összefoglalva: a siker vagy a kudarc tényét bárki bármikor megállapíthatja, aztán vagy igaza van, vagy nem. A félreértések, egyet nem értések mindenesetre könnyebben elkerülhetők, ha a terapeuta és a kliens még a munka elején világosan, egyértelműen megfogalmazzák a célt, és azt is, hogy miből lehet majd felismerni, hogy ezt a célt elérték. Képzeljük el az egyszeri autóst, aki sok száz kilométert levezetett, hogy eljusson Piripócsra, de keresztülhajt a falun, mert a gaz benőtte a „lakott terület kezdte” táblát, és így nem vette észre, hogy valójában megérkezett.

Tehát mi az a tábla, amiről le lehet olvasni, hogy a célnál vagyunk?

 
3. A terápia sikerének biztos ismérvei


before.jpgEz a lista nem lesz túl hosszú: biztos ismérvek nincsenek.

Ahány ember, ahány élethelyzet, annyiféle kimenetel lehetséges. Van, hogy a siker szaga „benne van a levegőben”, ezt mindketten érzik, de valamiért nem sikerül megfogalmazniuk. Ha így van, jól van; a munkát itt abba lehet hagyni.
 
De van olyan, hogy a siker kézzelfogható. Például a kliens össze tudja gyűjteni a konkrét változásokat, amelyek a gondolkodásában, érzelmi életében, munkájában, párkapcsolatában történtek. Két nap híján egy éve, hogy egy kliensemmel úgy fejeztük be a munkát, hogy a szó szoros értelmében kézzelfogható visszajelzést kaptam tőle: egy kétoldalas lapot, amelynek az egyik oldalán a terápia előtti állapotát idéző szavak, kifejezések, gondolatok, mondatok szerepeltek, a másik oldalán pedig olyanok, amelyek a lezáráskor megélt állapotát jellemezték. Ezt a lapot mind fizikai valóságában, mind a szívemben nagy becsben tartom.

after.jpgHasonlóképpen azt a levelet, amelyet egy terápiás folyamat közepén kaptam valakitől, nevezetesen a 100. alkalommal. Ebben a levélben az illető 100 pontban sorolta fel, hogy miért jó neki az, hogy hozzám jár. Voltak ebben a személyemnek szóló visszajelzések, de voltak benne olyan konkrét eredmények, amelyeket ő a munka során elért. Ezzel a levéllel a munkánk korántsem ért véget: volt még dolgunk bőven. De ez az emblematikus szám alkalmas volt arra, hogy mindketten megálljunk egy kicsit hegymászás közben, és felmérjük, honnan indultunk, hova jutottunk, és milyen csúcsok várnak még arra, hogy közös erővel megostromoljuk őket. (Szemben az előzőleg említett kétoldalas lappal, amelynek közlésére engedélyt kaptam, ez a levél nem publikus; annak a ténynek a közreadására viszont, hogy ez a levél létezik, természetesen kértem és kaptam engedélyt.)

Jobb esetben a terapeuta is végigment az önismeret útján, és nem csupán azért, mert a papírhoz megköveteltek tőle akárhány órányi terápiás sajátélményt. Nekem az első valóban strukturált, önismereti jellegű terápiám 2006 januárjától 2007 februárjáig tartott. Ezt később további terápiák követték mind egyénileg, mind csoportban. Annak idején, a lezáráskor írtam erről a személyes blogomban, majd ugyanez a szöveg megjelent a 2008-ban kiadott Aszalt szilva naplementekor – Mémtörténetek című könyvemben. Ezt idézem most annak illusztrálására, hogy sok más mód mellett hogyan lehet számot adni egy terápia sikeres voltáról.

2007. február 23., péntek

Ma voltam utoljára Dávidnál. Közös megegyezéssel lezártuk a terápiát. Jó volt hallani, hogy ő is sokat tanult belőlem, de az is jó volt, amikor gratulált ahhoz a változáshoz, amit elértem.

Mi is ez a változás? Voltaképpen néhány olyan állítás elfogadása, amelyek mások számára lehet, hogy mindig is evidensek voltak, nekem azonban rendesen meg kellett dolgoznom értük. Ilyesmik:

Nem szükséges valamilyen lelki nyavalyát felmutatnom ahhoz, hogy „izgalmas” legyek.
Nem szükséges feltétlenül az sem, hogy izgalmas legyek.
Ha azon kapom magam, hogy már megint egy kényszercselekvést csinálok, akár abba is hagyhatom.
Ennek dacára szabad magam rosszul érezni: szabad, hogy legyenek kényszertüneteim, legyenek konverziós (azaz testi szinten megjelenő) tüneteim. Megfigyelhetem őket mint érdekes jelenségeket, aztán foglalkozhatok valami mással.
Ha valakinek más véleménye van, mint nekem: szíve joga.
Nem kell mindenkit meggyőznöm, amikor épp igazam van valamiben: ha a vitapartner úgy jön ki a vitából, hogy győztesnek érzi magát, engem meg egy hülye kis pöcsnek tart, az az ő dolga.
Ha valaki haragszik rám és/vagy utál engem, az az ő érzése, az ő problémája: dolgozzon vele ő.
Ha valakivel nagyon súlyos konfliktusba kerülök, akkor nem muszáj azt véres verejtékkel, mindenáron megoldani: egy erős kapcsolat sok mindent elbír.
Ha valakivel nincs kedvem foglalkozni, akkor lehetőségem van arra, hogy ne foglalkozzam vele.
Egy vitában kielégítő megoldás lehet eljutni az egyetértésre arra nézve, hogy igen: ebben és ebben nem értünk egyet.
Az élet akkor is lehet szép, amikor épp nem tragikus.

Bagatell? Lehet. De nekem komoly munka volt, hogy eljussak ide. És nyilván komoly lesz az is, hogy mindezt napi szinten életre tudjam váltani. Évtizedes rossz beidegződéseket nem lehet maradéktalanul felülírni egy év alatt. De azt, hogy lezártuk a terápiát, nem egy út végének tekintem, hanem egy út elejének.


meseterapia_a_gyakorlatban.jpgA Boldizsár Ildikó szerkesztésében tavaly megjelent Meseterápia a gyakorlatban című kötetben olvasható egy esettanulmányom Királynő a körtefán címmel (a linkre kattintva pdf formátumban olvasható). Ebben szerepel egy ötpontos lista, amelyben a kliens azt gyűjtötte össze, hogy milyen fontos állomásai voltak a munkának. Ugyancsak öt pontban foglalta össze az elért változásokat. Végül, mivel már korábban hozzájárulását adta, hogy a róla írandó esettanulmányt publikáljam, megkértem, rendezze össze reflexióit, és bocsássa rendelkezésemre. E visszajelzés az esettanulmányban teljes terjedelmében olvasható, itt csak idézek belőle:

(...) A terápia eleje nagyon kellemes, mondhatni „olvasmányos” volt. Bíztam abban, hogy én ezt most végigcsinálom, és megkapom a végén a felhőtlen boldogság érzetét. Aztán egyre-egyre mélyebbre ástunk... Feljöttek olyan gyerekkori események, amelyek rég el voltak temetve, és sikerült újra átélni és újraértékelni azokat. Ez egy nagyon sarkalatos pontja volt a terápiának, részemről itt született meg az igazi bizalom és a „tudom, hogy jó helyen vagyok” érzése. (...)

A kognitív terápia egy rendkívül logikus szabályokon alapuló társasjáték önmagammal. Megtanultam a liturgiáját, megtanultam alkalmazni a hétköznapokban. Olyan ez, mint a kódfejtőknek a megoldó kulcs. Kaptam a kezembe egy eszközt, amivel először aprólékosan végighaladva, leírva, lassan viszont fejben is helyre tudom billenteni magam.

Az utolsó találkozásra úgy mentem, hogy majd ’ kiugrott a szívem a helyéről, annyira izgultam. Jobban, mint az első alkalommal, sokkal jobban. Nem is értettem meg, csak kicsit később, hogy most már el lesz engedve a kezem, nem lesz hetente segítségem. Bevallom, féltem. Olyan volt ez, mint amikor Trabant után átültetnek egy Mercedesbe – csak éppen oktató már sehol. Megfordul a fejedben, hogy vissza kéne ülni a régi autóba... Azóta vezetem a Mercimet. Voltak már koccanások... Hm... De bőrüléses! (...)


Végezetül még egy visszajelzést idézek. Ennek előzménye az volt, hogy a terápia lezárása alkalmából megkértem a kliensemet, gyűjtse listába, milyen témák, milyen képességek azok, amelyekben változást tapasztalt, és fejezze ezt ki százalékosan. Mit is jelent ez? Egy példával szeretném elmagyarázni.

Képzeljünk el egy sportolót, aki edzés közben elesett, és rémesen fáj a lába. Hazasántikál, egy-két napot hősködik (hiszen ő erős ember!), de végül tarthatatlan a helyzet, és csak kiköt a kórházban. A vizsgálatok során kiderül, hogy több helyen eltört az egyik lába. Több műtétre lesz szükség, a műtétek után további kórházi bentfekvésre, gyógytornára, rehabilitációra. Aztán elhagyhatja a kórházat, és a gyógytornát otthon kell folytatnia mindaddig, amíg segédeszköz nélkül képes nem lesz újra járni. Majd további edzésekre lesz szükség, hogy korábbi sportteljesítményét újból el tudja érni, esetleg növelni is tudja.

Ha 0%-nak vesszük azt az esetet, amikor valaki egyáltalán nem tud lábra állni (ami fiktív hősünk esetében nem volt igaz, hiszen az egyik lába sértetlen volt), és 100%-nak azt, amikor pontosan annyit és pontosan úgy tud sportolni, amennyit és ahogy szeretne, akkor megállapíthatunk két dolgot: először is, amikor bekerült a kórházba, nem 0%-on volt; másodszor: amikor kikerült a kórházból, még nem volt 100%-on. Úgyhogy a kórházban tartózkodásának eredményes voltát ki lehet fejezni két számmal: például a járóképessége 20% volt a kezelés előtt, 60% akkor, amikor megkapta a zárójelentését. A maradék 40% eléréséhez már nincs szüksége kórházra.

Hasonló a helyzet a terápiával is. Bármilyen képességet (mint pozitívumot) vagy tünetet (mint negatívumot) tekintünk a sikeresség jelzőjének, föl lehet idézni hónapok, vagy akár évek múltán is, hogy hány százalékon állt az adott témában a terápia elején, és hol áll most. Ilyen értékelés hasznos lehet a folyamat közben is, hiszen ez jelölheti ki a további munka irányát, de a végén is, mert ez például egy jó eszköz arra, hogy lemérjük az elért eredményt. Aztán hogy egy bizonyos mértékű (mondjuk egy 45%-os) képességnövekedést vagy ugyanekkora tünetcsökkenést a kliens vagy a terapeuta sikerként vagy kudarcként él meg, az már a következő kérdés.

Jelen esetben a terápiának nem valamelyikünk akarata, hanem egy kényszerítő körülmény vetett véget (erről a következő posztban részletesen beszámolok), úgyhogy teljes sikerről nyilvánvalóan nem beszélhetünk. Ennek ellenére mindketten úgy találtuk, sikeres munkát hagyunk magunk mögött, jóllehet az illető még nem szeretné teljesen egyedül folytatni az útját, hanem további kíséretet igényel majd valaki mástól.

Az utolsó ülés előtt e-mailben küldte el nekem a listába szedett eredményeket. A listában vannak növekedő és vannak csökkenő változások; „szerencsére” a növekedés mindig valamilyen képességhez, a csökkenés valamilyen tünethez, diszfunkcióhoz, negatív érzelemhez kapcsolódik. Ezt a listát, valamint a levele végét idézem.

Szorongás
85 – 35

Düh
75 – 30

Szomorúság, félelem engedélyezése, megélése, kifejezése
15 – 75

NAG-ok felismerése, kiértékelése
10 – 80

Autonómia
25 – 70

I. sématartomány aktív
80 – 40

II. sématartomány aktív
70 – 45

V. sématartomány aktív
65 – 50

Kognitív torzítások
75 – 35

Általános jó közérzet
40 – 75

Kontroll freakség
85 – 35

Szeretetteljesség
35 – 70

Jelenlét
40 – 80

OK-keret ++
20 – 55

Üdv:

Kovács Napóleon (50 – 10)”

 
 

...és a terápia után...?


Csillámpónik és egyszarvúk kergetőznek egy örökkévalóságon keresztül a zöld réten, a szivárvány alatt?

Egy frászt. És ezt rettentő fontos a terápia elején leszögezni.

A terapeuta nem Jézus Krisztus, hogy képes legyen az embert megváltani és üdvözíteni. Csak egy szakember, aki abban segít, hogy az élet elviselhetőbbé váljon a kliens számára, mint amilyen korábban volt. Ehhez lehet, hogy nagyon nagy változásra van szükség, lehet, hogy csak valami apróságra; lehet, hogy egy-két találkozás elegendő a cél eléréséhez, és – amint már mondtam korábban – van, hogy indokolt a sok évig tartó munka.

Egy biztos: a terápia végső célja soha ne lehet a tökéletes boldogság és problémamentesség. A sebek begyógyulnak, de a hegek megmaradnak, és ha időváltozás van, akkor alkalmasint évek múlva is megfájdulnak. Aki hajlamos arra, hogy bizonyos szituációkban hülyeséget csináljon, abból a terápia a hajlamot nem fogja kiölni, csak segít abban, hogy ténylegesen kevesebb (vagy kevésbé gáz) hülyeséget kövessen el. A trauma emléke nem radírozódik ki, csak megszűnik állandóan jelen lenni, és nem okoz napi szinten fájdalmat. De attól még ott van, és előállhat az élet olyan szituációval, amikor megannyi terápiában eltöltött év után is berobban a régi borzalom.

Beszélünk ugyan autonómiáról, beszélünk a sorskönyvből való kilépésről és újradöntésről, beszélünk a sémák gyógyulásáról vagy a hiedelemrendszer adaptívra cseréléséről – de ezeknél a kifejezéseknél, Radnótival szólva, „joggal legyez az óvatos gyanú”. Biztos, hogy teljes, tökéletes és végérvényes változásokról van itt szó?

Úgy gondolom, hogy nem.

Akkor hát mi van? Kamu az egész? Semmi értelme a terápiának?

De van, és ezt egy olyan ábrával szeretném illusztrálni, amelyről évek óta folyamatosan beszélek a klienseimnek, sőt egy idő óta vázlatos formában mutogatom is, azért, óva intsem őket a csodavárástól.

Az ábrán látható grafikonok egyike a terápia előtti, a másik a terápia utáni állapotot mutatja. Nem egy konkrét kliens esetében, hanem általában. A vízszintes tengelyen látszik az idő múlása egy kiragadott intervallumban: ez lehet egy nap, egy hónap, egy év vagy akármennyi. A függőleges tengely a kliens állapotát mutatja. Azt, hogy „hogy van”. Jól-e vagy rosszul, és mennyire. Hogy miben mérhető ez, arra fentebb láttunk példát, de ki-ki a saját életében kell, hogy megkeresse azokat a kijelzőket, amelyekről a hogyléte leolvasható.

Egy héten hányszor veszekszem a gyerekkel?
Ebben a hónapban hányszor rúgtam be?
Az elmúlt félévben a szexuális helyzetek hány százalékában volt kielégítő merevedésem?
Mennyire tartom mostanában ijesztő helynek a világot?
Hány éjszakát tudok végigaludni?

Satöbbi; tessék kreatívnak lenni a kérdések megfogalmazásában. Érzelmek, gondolatok, viselkedés, testi érzések és funkciók, emberi kapcsolatok – ezek mind olyan területek, ahol az ember változatos módokon képes jól vagy rosszul lenni. Az ábrán tehát az általános állapot van feltüntetve, annak definiálása nélkül, hogy mit értünk pontosan ez alatt.
 

 terapia_elott_utan_1.png
 

Mit érdemes ezen a dupla ábrán megfigyelni?

Először is azt, hogy mindkét ábra görbe. Sem a terápia előtt nem beszélhetünk egyenletes mélyrepülésről, sem utána egyenletes szárnyalásról. Vagyis abban nincs változás, hogy van változás. A változás az élet természetes velejárója. Azt az állapotot, ahol nincs változás, halálnak nevezzük.

Másodszor: Egyik ábra sem mozog csak a negatív vagy csak a pozitív tartományban. A veszteségek, az azok miatt érzett fájdalom, az időnkénti kudarcok, a hibák hozzátartoznak az emberi léthez. Azonban a második görbe szemlátomást nagyobb arányban mozog a pozitív tartományban.

Harmadszor: A megzuhanások gyakorisága. Lesznek megzuhanások, egy még oly sikeres terápia után is. Lesznek – de ritkábban, amint ez az ábrán a hullámvölgyek darabszámából leolvasható: ugyanannyi idő alatt kevesebb esés fordul elő.

Negyedszer: A megzuhanások mélysége. Elvárható egy terápia után, hogy a megzuhanások objektíve kevésbé legyenek súlyosak. Például a TA nyelvén úgy lehetne megfogalmazni, hogy nemcsak kevesebb lesz a játszma (lásd előző pont), hanem kisebb fokozatúakká válnak: a harmad- és másodfokú játszmákat sikerül visszaszorítani elsőfokúakká. Vagy újra kísértésbe esik, és csinál néha egy-egy kártyaadósságot magának – de nem millió nagyságrendben, csak pár ezer forint értékben. Időnként nem talál jobb eszközt, mint felpofozni „azt a szaros kölyköt” – de nem veri el úgy, hogy véraláfutásos legyen a teste.

Ötödször: A hullámvölgyek szélessége a második ábrán kisebb. Lefordítva: kevesebb ideig tart egy-egy megzuhanás után talpra állni. A depresszív epizód nem hetekig tart, csak napokig. A pánikroham nem húszperces, csak kétperces. A becsapott ajtó után a feleséggel való kibékülést nem három nap mosolyszünetet és kussolás előzi meg, csak kétórányi. A kényszercselekvést sikerül tíz másodperc után abbahagyni, és nem vesz el hosszú perceket vagy órákat az életből. Egy munkahelyi konfliktus, egy facebookos beszólás, egy hétköznapi veszteség nem az egész napot (vagy akár napokat) teszi tönkre, hanem félóra ordítozás vagy zokogás után helyreáll a rendes üzemmód.

Ennyi? Ennyit tud a pszichoterápia?

Szerintem ennyit – és nyilván van, aki ezzel nem ért egyet. Például az a szakember, aki magát mindenhatónak tartja. Vagy az a kliens, aki nem akar véres verejtékkel megdolgozni a változásért, hanem azt akarja, hogy egy ügyes varázsige által egy szempillantás alatt átalakuljon, megvilágosodjon, felnyíljon a harmadik szeme.

Természetesen minden keresletre van kínálat. Aki tökéletes akar lenni és konfliktusmentes életet szeretne (lehetőleg mindezt munka nélkül), az százszámra talál a neten kétnapos vagy háromórás (jól beárazott) kurzusokat, amelyek egy-egy csodatévő guru vagy „fantasztikusan hiteles ember” közreműködésével komplett személyiségplasztikát ígérnek. Csodát, újjászületést, az előző életek bejárását és megértését, toronyórát és láncot. Aki ezt szeretné, és van rá kerete, bátran próbálja ki őket. Van, aki a negyvenhetedik ilyen, „azonnali tökéletes változással” kecsegtető hétvégi program kifizetése után kezdi kapizsgálni, hogy a történet mégsem ilyen egyszerű. Van, aki akkor sem.

De aki időben kapcsol, az talán elkötelezi magát egy terápiás folyamat mellett. És akkor van esélye arra, hogy csilivili ezoterikus tűzijátékok helyett az életében megtapasztalja a valódi változást. És nem csak ő maga, hanem a körülötte élő emberek is.




Ha tetszett, amit olvastál, ne sajnálj tőlem egy lájkot! :-)
Ha úgy gondolod, másnak is hasznára válna, ne habozz megosztani vele!

Ha úgy tapasztalod, valami nem stimmel veled: Gyere hozzám terápiába!


» 5 komment «




Címkék: terápia siker pszichoterápia tranzakcióanalízis sorskönyv változás visszajelzés autonómia cél játszma pszichoanalízis sajátélmény elsőfokú kognitív terápia újradöntés sématerápia ok keret ok vagyok ok vagy ok kocka meseterápia másodfokú harmadfokú kognitív torzítások Felnőtt Boldizsár Ildikó sématartomány Csökkentértékűség-szégyen Büntető készenlét Könyörtelen mércék - hiperkritikusság Meseterápia a gyakorlatban Kovács Napóleon

A bejegyzés trackback címe:

http://sorskonyvnelkul.blog.hu/api/trackback/id/tr388178122

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Birtalan Balazs · http://birtalan.blog.hu 2015.12.17. 01:05:55

FIGYELEM! Egy fontos szempont kimaradt a cikkből, utólag beillesztettem pirossal.

Felicitasz · http://felicitasz.blog.hu 2015.12.17. 04:47:05

Vááááá, szuper, jaj de jó cikk, köszi.

(És még olyan is van, hogy a terapeuta szerint itt a kompetenciája határa, a kliens meg csalódottan és "elutasítva" távozik, majd némi szünet után összeszedi magát, és egy pontos és részletes levélben rávilágít, hogy márpedig itt félreértés esete forog fenn, és akármerről elemez, csakcsak arra jut, hogy ő igenis tovább akar dolgozni a problémán, pont ezzel az illetővel, és meg is van az elgondolása arról, hogy hogyan, és miért pont vele. Mire a terapeuta leírja, hogy ő hogyan értelmezte a lezáráshoz vezető helyzetet, miért gondolta hogy a kliens inkább keressen mást, majd arra a konklúzióra jut, hogy "úgy látom, melléfogtam". Erre a terápia folytatódik, és pár évvel később a fényes záráskor mindkét fél marhára meg van elégedve önmagával, egymással és a fejleményekkel.)

Birtalan Balazs · http://birtalan.blog.hu 2015.12.17. 08:35:42

@Felicitasz: A variciók száma a végtelenhez konvergál. :) De ha jól hallom ki a sorok közül, akkor a "van ilyen" helyett lehetne itt más felütést is használni... ;)

JoeP · http://mivanvelem.hu 2015.12.18. 00:08:55

Jó kis írás.

Azok a bagatell állítások tényleg félelmetesek. Látszólag olyan semmitmondóak, csak éppen pont annak az embernek számítanak rengeteget, aki megküzdött azért, hogy eljusson ezekhez a személyreszabott közhelyekhez.

A kollektív tudás érdekében megosztok én is kettőt:
- Nem kell szépnek lenned. Elég, ha nem vagy ronda.
- Mindig van jobb, azaz soha ne viselkedjél úgy, mintha te lennél a legjobb.

Felicitasz · http://felicitasz.blog.hu 2015.12.18. 00:17:54

@Birtalan Balazs: Ó, hát van olyan is :P, hogy valaki jegyzőkönyv-átiratokat elemez nyelvészetileg, és amikor ír, az átvett töredékekbe keverve közli a sajátélményeit is. (És akinek meg füle van, hallja meg ;))