Sorskönyv nélkül

Legkésőbb hatéves korodra, mint mindenki más, te is megírtad további életed forgatókönyvét.

Felnőttként két lehetőséged van. Életedet vagy e gyerekkorban kialakított szabásminta, az ún. SORSKÖNYV alakítja tudattalanul – vagy te magad alakítod, tudatosan.

Mit szólnál, ha egy hatéves gyerek akarná kormányozni az autódat? És ha az életedet?


>>> TERÁPIA <<<

Birtalan Balázs

© Birtalan Balázs, 2010
A Sorskönyv nélkül blogon található írások – részben vagy teljes terjedelmükben, a szerző feltüntetésével és a forrás megjelölésével – non-profit célból szabadon, kereskedelmi célból a szerző írásbeli engedélyével idézhetők.


> Sématerápia-cikkek <



A kötet ide kattintva megrendelhető!

Mivel nincs élet a Facebookon kívül...

Címkék

adaptív (5) aids (3) alkalmazkodó gyermek (9) álom (10) antiszemitizmus (4) anya (3) archetípus (4) átmeneti tárgy (3) átváltás (3) automatikus gondolat (8) autonómia (28) betegség (6) Bizalmatlanság-abúzus (3) blog (10) Boldizsár Ildikó (6) Büntető készenlét (3) change history (3) Címkék (3) Csökkentértékűség-szégyen (8) depresszió (5) diagnózis (4) diszfunkcionális (5) diszfunkcionális attitűd (3) drámaháromszög (5) driver (6) dumbledore (3) élet (5) elfogadás (10) elfojtás (3) elhagyatottság-instabilitás (3) elhárító mechanizmus (3) elkerülés (6) ellenparancs (4) ellensorsköny (4) ellensorskönyv (3) ellentétes sorskönyv (9) előadás (10) Elszakítottság és elutasítottság (5) EMK (17) emk (33) emlékezés (4) empátia (16) empatikus konfrontáció (4) énállapot (9) engedély (3) erickson (8) eric berne (14) erőforrás (8) erőszakmentesség (6) értelmezés (3) érzelem (7) Érzelmi depriváció (3) érzés (11) evolúció (3) Facebook (5) fejlődéslélektan (3) felelősség (4) Felnőtt (3) felnőtt (15) félreismerés (4) félreismerési mátrix (3) film (3) fóbia (3) franz anton mesmer (3) freud (9) Freud (3) freudi elszólás (3) gátló parancs (16) Gestalt (3) gumikötél (5) gyász (3) gyenge pont (4) Gyermeki (4) gyermeki (7) halál (12) harmadfokú (3) Harry Potter (4) harry potter (20) hiedelem (18) hiedelemrendszer (4) hipnózis (30) hiv (3) homoszexuális (3) horog (4) humor (29) indulatáttétel (5) intimitás (6) irányító szabályozó szülői (8) itt és most (3) Járó Katalin (3) játék (3) játszma (17) József Attila (4) jung (4) kapcsolat (3) Károsodott autonómia és teljesítőképesség (5) Károsodott határok (6) katarzis (3) kérés (8) keresztezett tranzakció (5) kiegészítő tranzakció (3) kip (9) kísérlet (4) kognitív (9) kognitív disszonancia (4) kognitív terápia (25) kognitív torzítás (14) kognitív torzítások (3) kommunikáció (18) kommunikációs hibák (3) Könyörtelen mércék - hiperkritikusság (3) korai döntés (6) korai maladaptív séma (7) korlátozott szülői újragondoskodás (6) lázadó gyermeki (5) maladaptív (6) maladaptív séma (12) marshall b. rosenberg (10) másodlagos strukturális modell (5) megfigyelés (9) megküzdési stílus (3) mérő lászló (3) mese (8) meseterápia (7) mészáros istván (5) Metamorphoses Meseterápiás Módszer (3) modell (5) módosult tudatállapot (11) munka (3) NAG (6) nag (6) nárcizmus (3) nem én írtam (8) nlp (18) NLP (3) nyereség (5) ok keret (4) ok kocka (3) ok vagyok ok vagy (12) öngyilkosság (5) önismeret (14) politika (3) pszichiátria (5) pszichoanalízis (15) pszichodráma (4) pszichológia (10) pszichopatológia (3) pszichoterápia (43) pszichózis (5) rák (9) regresszió (10) rejtett tranzakció (4) rejtő jenő (3) relaxáció (3) rendszer (3) sajátélmény (36) sakál (5) sakálnyelv (5) séma (6) sématartomány (9) sématerápia (24) sérülékenység-veszélyeztetettség (3) siker (3) sorskönyv (45) sorskönyvi üzenet (5) spontaneitás (3) szabad gyermek (6) szavazás (5) szegedi pszichológiai napok (8) szembesülés (3) személyiségzavar (3) szeretet (3) szex (4) szimbólum (7) szorongás (6) szükséglet (14) szülői (5) Szülői (3) szupervízió (3) ta (39) TA (30) tanácsadás (4) terápia (39) terápiás keretek (4) teszt (3) tranzakcióanalízis (3) tudatosság (4) tudattalan (13) tudomány (5) túlkompenzálás (7) tünet (4) újradöntés (13) ünnep (4) vakfolt (4) vallás (3) valóság (3) változás (13) vers (11) viselkedés (5) viselkedésterápia (7) Young (9) zsiráf (17) zsiráfnyelv (11) zsiráftánc (8) zsiráftánc tanfolyam (4) Címkefelhő

Utolsó kommentek

  • Ihletett: Az élet túl rövdi ahhoz hogy ne vitázzunk az interneten vadidegen emeberkel. Én amúgy sokszor vesz... (2019.10.30. 08:16) Két kérdés, mielőtt Enter-t nyomsz
  • dissipation1969: @HoldViola: velünk van ő most is... (2019.07.05. 01:51) Szerelmi bánat
  • HoldViola: Drága Balázs, annyira hiányzol ebből a világból. :( (2018.11.11. 10:54) Szerelmi bánat
  • tipitii: Szia Balázs! Én még csak pár napja akadtam a blogodra a sémák miatt, vagyis inkább nekik köszönhe... (2018.05.06. 08:37) Sémák sűrűjében... – 1.
  • tesz-vesz: @közép dunántúli régió: nem. ezek a "versek" pocsékok. ha a kínrímes dadogós mondatok, szavak egym... (2017.10.14. 17:59) Kasszazárás
  • közép dunántúli régió: @tesz-vesz: remélem, azóta fejlődött a jellemed, és sikerült túllépned a szánalmas trollkodáson. M... (2017.09.24. 09:46) Kasszazárás
  • Dorkateo1: @Gregor Samsa: "mintha egy az agyunkban élősködő önálló élőlény lenne, akinek saját céljai vannak... (2017.06.12. 22:34) Sémák sűrűjében... – 2.
  • Adam Dosa: Hálás köszönetemet küldöm önnek ezekért az irásokért. Azt hiszem ateista vagyok, de most mégis úgy... (2016.10.17. 16:07) Restancia: a további 8 séma
  • Leo Festmények Szabó Eszter: Kácsándi Elvira? Ryke Geerd Hamer módszerével segít gyógyulni.. nem szimpi? (2016.06.14. 09:19) Balázs, a terapeuta elköszön
  • tesz-vesz: @Alensha: és nyugodtan használhatod a válaszgombot is, olyan gerinces (2016.06.06. 17:39) Kasszazárás
  • Utolsó 20
pagerank

Melyik nap van halottak napja?

2010.11.01. 13:56 Birtalan Balazs


 

 

– Egy vallásos kérdés pszichológiai szemmel –

A jelen írás részint – a dátum kapcsán – a halálról szól, részint – a blog főtémája kapcsán – az önismeretről. A gondolatmenethez annyi a beugró, hogy egy kicsit rendet csináljunk a naptárban és a fejünkben.

Mikor van halottak napja? A profán köztudat erre vagy azt válaszolja, hogy november 1-jén, vagy azt, hogy 2-án, vagy pedig azt, hogy november 1-jén és 2-án: kétnapos program, valahogy úgy, mint karácsony. Nyilván azért, hogy jusson idő mind a nagyi piripócsi sírjának, mind a dédipapa kukutyini kolumbáriumának fölkeresésére.

Az asztali naptárunk nem igazít el: abban nem szerepel halottak napja. November 1-jénél ez áll: Mindenszentek, a következő napnál meg annyi, hogy Achilles, akit ugyan igen-igen sarkon lőttek annak idején, de ez nem indok arra, hogy egy kvázi ünnepet tartsanak fenn neki.

Választ a katolikus kalendáriumokból (és az ún. Direktóriumból) kapunk. Eszerint november 1-jén van Mindenszentek főünnepe (sollemnitas), november 2-án pedig halottak napja, ami nem ünnep, hanem közös megemlékezés (commemoratio). Mire való ez a két nap?

(Aki erre tudja a pontos választ, az bátran ugorja át a következő bekezdéseket, folytassa az olvasást a Jelen lévő halottaink című résszel.)


A keresztény hit szerint

...a testi halál után folytatódik az ember élete, a halál pillanata pedig olyan mint egy rendező pályaudvar. Akinek a földi élete a Nagy Váltóőr (értsd: Isten) megítélése szerint „alapvetően OK” volt, az üdvözül (metaforával élve: a mennyországba jut), akinek „alapvetően nem OK”, az elkárhozik (metaforával: a pokolba kerül). Két végállomás van tehát: az üdvösség és a kárhozat. A keresztények az elkárhozottakról nemigen beszélnek, a liturgia meg éppenséggel egyáltalán nem foglalkozik velük, merthogy nekik abszolút módon végük: az ő életük abszolút és végletes kudarc; őrajtuk már az isteni mindenhatóság sem képes segíteni. Ezzel szemben aki üdvözült, az elérte az emberi élet valódi célját, a tökéletes és örök boldogság állapotát. Az ilyen emberre a keresztények azt mondják: szent. Tehát a nemcsak az szent, akit ezzel az előnévvel az egyház kitüntet: a szentség nem egyenértékű az ünnepélyes „mennyei doktorrá fogadással”. A „szent” annak a szinonimája, hogy „üdvözült”.

A katolikusok – szemben a többi kereszténnyel – a fenti képletet némiképp megbonyolítják. Azzal egyetértenek, hogy aki „alapvetően nem OK”, annak egy örökkévalóságra befellegzett. Viszont azt mondják, hogy ha valaki „alapvetően OK”, az nem egyenértékű azzal, hogy „teljesen OK”. Félreértés ne essék: a katolikusok is csupán kétféle végállomásról beszélnek (üdvösségről és kárhozatról), csak hozzáteszik, hogy az üdvösség – úgy is, mint tökéletesség – állapotában való részesülés logikai előfeltétele, hogy az „alapvetően OK, ám még tökéletlen” lélek átessen egy végső generáljavításon. E köztes státuszt nevezi a katolikus teológia a tisztulás állapotának; a populáris verzió ezt is metaforával adja vissza, és tisztítóhelyről vagy tisztítótűzről beszél.

Ami pedig a naptárt illeti: november 1-jén, vagyis Mindenszentekkor a katolikusok azon megholtakat ünneplik, és emlékeznek rájuk jó szívvel, akik már üdvözültek; halottak napján azokra a megholtakra gondolnak, akikről hiszik ugyan, hogy egykor üdvözülni fognak, de akik egyelőre e legutolsó felzárkóztató kurzuson csücsülnek: vagyis akik még tisztulnak. Ez a különbség. Ha az egyszeri katolikus hívő elhunyt Málcsi nénije még a tisztulás állapotában van, akkor lehet neki tovább drukkolni, azaz érte imádkozni. Ha viszont beérkezett, akkor immár ő van jobb pozícióban, úgyhogy lehet hozzá protekcióért folyamodni, azaz hozzá imádkozni.

A katolikus hívő jogos kérdése ezek után: – Honnan tudhatom, hogy Málcsi néni üdvözült-e már?

E kérdést hagyjuk most megválaszolatlanul, mert az erre adható teológiai válasz túl összetett volna. Ehelyett foglalkozzunk végre azzal: mi köze mindennek a pszichológiához és az önismerethez?


Jelen lévő halottaink

Halottaink – akár vallásosak vagyunk, akár nem – valamilyen módon jelen vannak az életünkben. Ez a „valamilyen módon” kitétel lényegében két verziót jelenthet, hasonlatosan a fent taglalt vallásos különbségtételhez: vannak olyan halottaink, akiket elengedtünk, és vannak, akikbe kapaszkodunk.

Fontos látnunk, hogy a „halottaink” szó nemcsak a családtagjainkra, barátainkra, kedves ismerőseinkre – egyszóval a szeretteinkre – vonatkozik, hanem bárkire, akit valamilyen módon életünk meghatározó szereplői között tartottunk számon. Beleértve azokat is, akiket kifejezetten nem szerettünk, vagy akik minket nem szerettek. Azokat, akik ha eszünkbe jutnak, görcsbe rándul a gyomrunk és ökölbe szorul a kezünk.

Ha valakit elengedtünk, akkor az ő jelenléte passzív. Ha szóba jön egy beszélgetés során, ha a kezünkbe kerül egy fényképe, akkor eszünkbe jut, és valószínűleg felidéződnek bennünk a hozzá kötődő – kellemes vagy kellemetlen – érzelmek, de többnyire gyengített formában, mintegy visszfényként.

Akibe azonban kapaszkodunk – legyen az illető, melodramatikusan szólva, „barát vagy ellenség” –, az továbbra is meghatározója életünknek. Hiába halt meg évekkel, vagy akár évtizedekkel ezelőtt, halála nem egyéb logisztikai ténynél. Rendszeresen fölkeressük őt gondolatban vagy álmainkban; gondozzuk vagy épp megtapossuk a sírját (legalább képzeletben). Az ilyen halott rendszeresen visszajár kísértetként: nem azért, mert ő elintézetlenül hagyott valamit; ellenkezőleg: azért, mert nekünk van még elintéznivalónk vele.

Ami a szeretteink elengedését illeti: a gyász a halállal beálló új helyzethez való alkalmazkodás természetes módja. A pszichológusok listába szedték a gyász fázisait, a kezdeti sokktól és tagadástól a rezignáción és depresszión át a teljes feldolgozásig és újrakezdésig. E fázisok mindegyike az egészséges megküzdés része. Baj akkor van, ha nem haladunk végig a folyamat egészén, hanem valamelyik fázisnál elakadunk.

A megrekedés egyik jele, ha valaki hosszú évekig jár ki friss virággal a temetőbe, hetente kétszer, vagy akár naponta. Szobájában fő helyen van kifüggesztve elhunyt férjének, feleségének, anyjának vagy gyerekének a fényképe. „Beszélget” a halottal; alkalmasint hallja is válaszait. Az ilyen ember gondolatban alternatív valóságot épít föl magának, és jó esélye van arra, hogy elidegenedjen a realitástól, beleértve az élő szeretteivel való kapcsolatait is.

Másvalaki a depresszív fázisban ragad meg végérvényesen. Ő nem foglalkozik ugyan napi szinten és aktív módon az elvesztett személlyel, de mivel lénye egy részét belé helyezte, annak halálával részben ő is vele pusztult. Az ilyen ember talán nem is a megholthoz ragaszkodik, hanem a saját fájdalmához, a veszteséggel járó égő vagy üres érzéshez.

Nem ritka kifutás az önvád sem. A halállal a kihagyott lehetőségek kihagyott volta végérvényessé válik. Ha nem vagyunk képesek túllépni a „Bárcsak megtettem volna azt, hogy...”, „Miért is nem mondtam meg neki, hogy...” jellegű gondolatainkon, akkor erős láncot kovácsolunk az elvesztett személy itt-tartására, és mellesleg biztosítjuk magunknak, hogy tartósan és csontot-velőt áthatóan rosszul érezzük magunkat.

Van, hogy a halott – többnyire a szülő – nem mint a veszteség tárgya van jelen, hanem egyszerűen csak jelen van. A halál jószerével semmin nem változtatott: a néhai anya vagy apa továbbra is él és parancsol, tilt és követel. Naiv elképzelés, hogy a szülőtől való leszakadás automatikusan megtörténik legkésőbb annak halálával. Saját Irányító–Szabályozó Szülői énállapotunkban halott anyánk és apánk rendületlenül él és uralkodik felettünk mindörökké – vagy legalábbis addig, amíg ki nem lépünk sorskönyvünkből. (A szülő-gyerek kapcsolat ilyen mintázatának szélsőséges példájára lásd Hitchcock Psycho című filmjét.)

A fenti esetekben önismereti munkánkak – akár terápiás keretek között is – arra kell irányulnia, hogy megerősítsük a valósághoz való kötődésünket és autonómiánkat. Egyrészt a halott meghalt. A veszteség kérdése nem kerülhető meg – de feldolgozható és elfogadható. Lehettek lezáratlan ügyeink: ha ezeket fölismerjük, akkor apránként el is engedhetjük. Másrészt a halott nem én vagyok. Az a költői mondat, hogy „én is vele haltam”, tárgyszerűen nézve egyszerűen nem igaz. A kognitív pszichoterápiában az ilyesmit úgy nevezik: hiedelem. Ez a brutális megállapítás nem jelenti az érzelmek (alkalmasint a fájdalom) ignorálását vagy bagatellizálását. Ellenkezőleg: egy jól hangzó költői kép helyett a negatív érzelem valódi megélése és megértése segíthet hozzá annak átdolgozásához és a továbblépéshez.

Gyakran azokat sem könnyű elengednünk halálukban, akikkel életünkben ellenséges viszonyban voltunk. Akik bántottak minket, vagy akiket mi bántottunk. Ha sorskönyvben élünk, nem ritka, hogy ragaszkodunk rossz érzéseinkhez. Haragunk, megbántottságunk, sebeink őrizgetését fontosabbnak gondoljuk, mint önnön jóllétünket, és e tekintetben édes mindegy, hogy az a személy, akihez e negatív érzéseinket magunkban kötjük, biológiailag él-e még, vagy sem. Talán mondanom sem kell, hogy ha valaki a „jól érzem magam” és „rosszul érzem magam” opciók közül ez utóbbit választja, az nem éppen az egészséges és érett személyiség tanújele. Ez esetben is bőven van helye a terápiás munkának, de a munka ilyenkor sem irányulhat pusztán a rossz érzésekre, főleg nem azok tüneti szintű csitítására. Ebben a témában az egyik kedvenc – és történetesen nem halottakhoz fűződő rossz érzésről szóló – történetem a következő (Anthony de Mello után szabadon):

Két zsidó a koncentrációs táborból való szabadulásuk után beszélget.
– Te megbocsátottál a náciknak mindazért, amit velünk tettek? – kérdi az egyik.
– Nem, és soha nem is leszek rá képes – feleli a másik.
– Akkor téged még mindig rabságban tartanak.


A félreértések elkerülése végett: az autonómia nem érzéketlenséget jelent. Csupán azt jelenti (a jelen témára alkalmazva), hogy halottaink nem uralkodnak rajtunk, hanem integrált módon vannak jelen életünkben. A gyász időszakában megélt fájdalom az egészséges személyiség eszköze a továbblépéshez – a továbbéléshez. Az ún. gyászmunka lezárultával a halottakat képesek vagyunk elengedni: nem járnak vissza, nem kísértenek. Nem elszívják tőlünk az energiát, hanem ellenkezőleg: a velük megélt tapasztalatok emléke erőforrássá válik számunkra. Erőforrássá, amelyhez autonóm módon kapcsolódhatunk, amikor ezt választjuk, amikor erre nekünk igényünk van.

Az én olvasatomban ez a különbség a (magunkhoz láncolt) halottak komor napja, és az általunk szabadon engedni tudott eltávozottak fényes ünnepe – Mindenszentek – között.

 




Ha tetszett, amit olvastál, ne sajnálj tőlem egy lájkot! :-)
Ha úgy gondolod, másnak is hasznára válna, ne habozz megosztani vele!

Ha úgy tapasztalod, valami nem stimmel veled: Gyere hozzám terápiába!


» 4 komment «




Címkék: halál gyász sorskönyv autonómia anthony de mello mindenszentek halottak napja irányító szabályozó szülői

A bejegyzés trackback címe:

https://sorskonyvnelkul.blog.hu/api/trackback/id/tr262413587

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Alensha 2010.11.01. 17:11:13

hú, én rengeteg mindent nem tudtam ezek szerint, mert mindig azt hittem, hogy vagy október 1 a halottak napja és november 1 a Mindenszentek, vagy fordítva. de előbb-utóbb azt is ki fogom szedni belőled, hogy honnan tudjuk, üdvözült-e a Málcsi néni, mert ezek után már nem úszod meg.

a pszichológiai párhuzam nagyon jó, eddig nem is gondoltam rá így.

Birtalan Balazs · http://birtalan.blog.hu 2010.11.01. 18:06:05

Köszi, örülök: akkor ezek szerint érdemes volt megírnom. Málcsi néni ügyében lehet, hogy jobban járnál egy gyakorló kereszténnyel, de ha minden kötél szakad, én is tudok regrediálni, úgyhogy dogmatikai exkurzus bárhol, bármikor, amikor és ahol kérdezel. :)

(A "bárhol" szűkítő értelmezésben áll: bárhol, kivéve itt, mert nem szeretném ezt a blogot én magam szétoffolni.)

Lapis Lazuli 2010.11.02. 07:49:04

Sajnálom, Málcsi néni engem hidegen hagy :D
Tegnap voltunk a temetőben (öntömjén: bezzeganya.postr.hu/mindig-van-remeny) A Nagyfiam: anya, hoztam kavicsot apukád sírjára! Még meleg a szívemtől! (Gondolom kezemtől akart lenni. A kavics szív alakú.)