Ez a blog apolitikusnak indult, és szándékaim szerint az is marad. Ugyanakkor a politikai események résztvevői emberek, s adott összefüggésben indokolt lehet egyes politikai történések mögé nézve eltűnődni azok pszichológiai motívumain.

Az alábbi írás 2007-ben keletkezett, és egy évre rá megjelent az Aszalt szilva naplementekor – Mémtörténetek című könyvemben. Most azért elevenítem fel, mert tudom, a november 4-i dátum (az 1956-os forradalom leverése, valamint az azt követő megtorlások) sokakban sokféle indulatot felszínre hoz. Ezen indulatok jogos vagy jogtalan voltáról nem szeretnék vitát nyitni, már csak azért sem, mert az indulat nem más, mint érzelem, az érzelem pedig soha nem jogos vagy jogtalan, hanem egyszerűen van. Azonban e tény nem kötelez arra, hogy le is ragadjunk az indulatnál. Azon a valamin, ami az indulat tárgya, lehet is, szabad is gondolkodni.

Mi több, én úgy gondolom: érdemes is.  

Ha az Olvasónak van kedve játszani, akkor olvassa el az alábbi tételt, és mielőtt továbbmenne a szövegben, szánjon némi időt annak eldöntésére, egyetért-e vele:

Amikor súlyos törvényi hátrányok okozása ellen tiltakozunk, akkor nem lehet elvárás az empátia, megértés és méltányosság az intoleranciával szemben.


Ez a mondat egy vitában került elő érvként, s a magam részéről jó sok időmbe telt, amíg rájöttem: nem tudok egyszavas választ adni arra, hogy egyetértek-e vele. Mégpedig azért nem, mert a fenti mondat (pontosabban a második tagmondat) nem egyetlen állítást tartalmaz, hanem – nyíltan vagy bennfoglaltan – többet is. És ezek közül van, amivel egyetértek, van, amivel nem.

1. Írtam már, hogy egyetlen dolog van, amit kifejezetten nem akarok tolerálni: ez az intolerancia (amely az én szótáramban, ezt is leírtam, nemigen különbözik a fasizmustól). Abban tehát egy véleményen vagyunk, hogy „nem lehet elvárás a méltányosság az intoleranciával szemben”. Hozzáteszem: nemcsak hogy nem lehet elvárás, hanem károsnak is tartom.

2. Azzal a mondatkezdettel, hogy „nem lehet elvárás az empátia...”, ugyancsak egyetértek, méghozzá fenntartás nélkül: az empátia senkivel szemben nem lehet elvárás. Az empátia egy képesség, amely hitem szerint mindenkiben ott lakozik, kiben ragyogó elevenséggel, kiben mély téli álomba süppedve. Kinek-kinek a saját sorsa és élete kontextusa teszi érthetővé azt, hogy a (bármilyen jellegű) emberi kapcsolataiban mennyire képes (és mennyire motivált) kiaknázni e képességét. Tehát megismétlem: az empátia elvárása bárkitől is, bármilyen helyzetben: képtelenség. Ez olyan, mint annak az elvárása, hogy valaki képes legyen tiszta hangon énekelni. Van, aki tud, van, aki nem tud (bár akinek egyébként egészségesek a hangképző szervei, abban jelen van a képesség, ha nincs is kibontva).

3. Abból a megfogalmazásból, hogy „nem lehet elvárás az empátia, megértés (...) az intoleranciával szemben”, függetlenül a fent írtaktól, azt a ki nem mondott véleményt is kihallom, hogy „az empátia és megértés nem megengedhető, kártékony az intoleranciával szemben”. Ezzel kapcsolatban viszont kifejezetten más a véleményem, mégpedig a következők miatt:

4. A fenti 3. pontban írt, bennfoglalt állítás egy további állítást foglal magában, mégpedig: „valakit empatikusan megérteni (‘A’) egyúttal azt is jelenti, hogy egyetérteni az illetővel és helyeselni a cselekedeteit (‘B’)”. Ez az állítás viszont, hogy „A = B”, logikailag egyszerűen hamis.

Ha valakit empatikusan megértek, az nem jelenti azt, hogy egyet is értek az illetővel, és hogy helyeslem a cselekedeteit. Az ellenkezőjét sem jelenti. Elvevő világunk úgy van felépítve, és valamennyien úgy lettünk kondicionálva, hogy stabil értékrendet alakítottunk ki jóról és rosszról, helyesről és helytelenről. És elvárásnak tekintjük mind önmagunkkal, mind mással szemben, hogy a helyes cselekedeteket meg kell jutalmazni (legalábbis egyetértéssel), a helytelen cselekedeteket meg kell büntetni (legalábbis bírálattal). Ezzel a kategorikus állítással eleve nem értek egyet (mert szerintem senki nincs birtokában az ehhez szükséges abszolút tudásnak), de ez csupán egy személyes vélemény, nem kell, hogy bárki is igazat adjon nekem.

Azonban: az nem személyes vélemény, hanem fogalomtisztázás, hogy az empátia nem értékítélet. Se pró, se kontra. Nem az. És ezt talán könnyebb megérteni, ha más példát is hozunk erre, pl. egy fogászati kezelést. A fogorvos teljes szakmai tudásával és elkötelezettségével turkál a páciens szájában, és semmi más nem létezik számára, csak a száj, az íny, a fogak. Ettől függetlenül meglehet a meggyőződése arra nézve, hogy „aki állandóan cukorkát szopogat, az megérdemli, hogy szétrohadjanak a fogai” – de a kezelés szempontjából ez a meggyőződése irreleváns. Lehet, hogy a páciens rokonszenves neki, lehet, hogy ellenszenves. Lehet, hogy régi haragosa. A kezelés szempontjából ez is irreleváns. Ahogy írtam, egyedül a száj, az íny és a fog létezik számára. Abból, hogy mennyire körültekintő, hogy mennyi fájdalomcsillapítót ad be (vagy épp nem ad be), nem lehet következtetést levonni arra nézve, hogy milyen személyes viszonyban van a pácienssel.

Ilyen az empátia is. Nem állásfoglalás, nem egyetértés (nem is cáfolat), nem helyeslés – hanem jelenlét. Csak éppen itt nem a száj, az íny és fogak léteznek, kizárva minden mást, pl. a személyes rokon- vagy ellenszenvet, hanem egyetemes emberi szükségletek és autonóm érzések – ugyancsak kizárva minden mást, pl. a személyes rokon- vagy ellenszenvet.

Ha empatikusan megértem a tömeggyilkost, akkor ugyanúgy nem foglalok állást azzal kapcsolatban, hogy mi az értékítéletem a tömeggyilkossággal kapcsolatban, mint ha betömöm a lyukas fogát. Ismétlem: ez nem az én személyes véleményem, hanem fogalomtisztázás. Az empátia szót a pszichológiában ebben az értelemben alkalmazzák, nem pedig a „helyeslés” szinonimájaként.

Így, remélem, érthető, miért nem értek egyet azzal a bennfoglalt állítással, hogy „az empátia és megértés nem megengedhető, kártékony az intoleranciával szemben”. Számomra ez ugyanolyan értelmezhetetlen, mint az a fiktív állítás, hogy „nem megengedhető, kártékony dolog az intoleráns (vagy akármilyen) ember fogát betömni”.

Miután leírtam, hogy nem tartom károsnak, ha egy intoleráns embert empatikusan megértünk, csak az a kérdés maradt hátra: vajon semlegesnek vagy épp hasznosnak tartom?

A válaszom erre nézve egyértelmű: hasznosnak tartom. Rengeteg okból, és e rengeteg között van egy jó pár csöppet sem altruista, hanem nagyon is önző, pragmatikus ok. Ezeket nem sorolom fel tételesen, csak egy-két példát említek.

a) Ha empatikusan megértek egy embert, aki ártott nekem, abból az következik, hogy képet alkotok arra nézve is, hogyan jutott ő abba az élethelyzetbe, amikor az ártás és nem ártás közül az előbbit választotta. Ezt a tudásomat aztán adaptálhatom más emberekre, más helyzetekre is.

Az adaptáció egyik előnye, hogy (ha olyan munkakörben dolgozom, pl. szülőként, nevelőként, tanárként, ügyfélszolgálatosként stb.) az ok-okozati összefüggéseket felismerve hatékonyan vehetek részt abban a tevékenységben, amelynek eredményeképpen a következő generáció emberei – remélhetőleg – kevésbé lesznek intoleránsak.

Egy másik, lényegesen kézzelfoghatóbb, jelen idejű előny: az intoleráns ember empatikus megértése révén szerzett tudásom alkalmassá tehet arra, hogy időben felismerjem az intoleráns viselkedés veszélyére utaló jeleket embertársaimnál. Időben: azaz azt megelőzően, hogy e viselkedés teljes pompájában megnyilvánulna az illetőnél. Mondjuk, mielőtt a kést a hátamba döfné.

b) Az intolerancia nem genetikusan, hanem memetikusan kódolt. Amíg egy A vércsoportú emberből (amennyire én tudom) biztos, hogy semmilyen beavatkozás hatására nem lesz B vércsoportú, addig abszolút nem biztos, hogy az a valaki, aki ma egyértelműen intoleráns és fasiszta eszméket vall, holnaputánra nem változtatja meg világ- és emberképét. És ha történik ilyen változás, akkor abból én (mint buzi, zsidó, cigány és nyomorék) csakis profitálhatok: az ő megváltozásával az én életem lesz napfényesebb.

Na most: olyanról még nem hallottam és olvastam soha, hogy miután egy mocskos fasisztának a pofájába vágták (durván vagy szofisztikáltan), hogy „te egy mocskos fasiszta vagy!”, az illető megrökönyödve csapott volna a homlokára: „Ejnye, a nemjóját, tényleg! Hogy erre hogy nem jöttem rá?! Akkor holnaptól toleráns ember leszek!” Ezzel szemben olyanról már hallottam nemegyszer, hogy miután valaki (adott esetben olyan, aki már maga mögött tudott jó pár évtizedet) megélte azt, hogy egy másik ember, esetleg életében először, empatikusan megérti őt, ez a tapasztalat olyan megrendítő – és vonzó – erővel bírt rá nézve, hogy egész személyisége elkezdett átstrukturálódni. A „gengszterből derék ember” című megtéréstörténetek sokaságának jelentős része értelmezhető úgy is, hogy kikapcsoljuk belőle a vallási faktort. Az ilyen történeteket újraolvasva kiderül: csaknem mindig megjelent az illető bűnöző életében valaki (egy hús-vér ember), aki amikor kommunikált az illetővel, valóban vele kommunikált, nem a „bűnöző” címkéjű szerepszemélyiségével. A legelemibb példa erre talán Jean Valjean története. Amelyben, mondanom se kell, a püspök nem helyeselte a lopást mint olyat.

Nagyjából ennyi.

Mivel azonban ismerem azt a szociálpszichológiai jelenséget, hogy a benyomás kialakulása során a később mondottak teljesen felülírhatják a korábbiakat, úgy gondolom, sok félreértést megtakaríthatok, ha emlékeztetőül idemásolom a fenti 1. pontot, amelynek tartalmát nem kívántam relativizálni a később írtakkal. Tehát:

Írtam már, hogy egyetlen dolog van, amit kifejezetten nem akarok tolerálni: ez az intolerancia (amely az én szótáramban, ezt is leírtam, nemigen különbözik a fasizmustól). Abban tehát egy véleményen vagyunk, hogy „nem lehet elvárás a méltányosság az intoleranciával szemben”. Hozzáteszem: nemcsak hogy nem lehet elvárás, hanem károsnak is tartom.