Sorskönyv nélkül

Legkésőbb hatéves korodra, mint mindenki más, te is megírtad további életed forgatókönyvét.

Felnőttként két lehetőséged van. Életedet vagy e gyerekkorban kialakított szabásminta, az ún. SORSKÖNYV alakítja tudattalanul – vagy te magad alakítod, tudatosan.

Mit szólnál, ha egy hatéves gyerek akarná kormányozni az autódat? És ha az életedet?


>>> TERÁPIA <<<

Birtalan Balázs

© Birtalan Balázs, 2010
A Sorskönyv nélkül blogon található írások – részben vagy teljes terjedelmükben, a szerző feltüntetésével és a forrás megjelölésével – non-profit célból szabadon, kereskedelmi célból a szerző írásbeli engedélyével idézhetők.


> Sématerápia-cikkek <



A kötet ide kattintva megrendelhető!

Mivel nincs élet a Facebookon kívül...

Címkék

adaptív (5) aids (3) alkalmazkodó gyermek (9) álom (10) antiszemitizmus (4) anya (3) archetípus (4) átmeneti tárgy (3) átváltás (3) automatikus gondolat (8) autonómia (28) betegség (6) Bizalmatlanság-abúzus (3) blog (10) Boldizsár Ildikó (6) Büntető készenlét (3) change history (3) Címkék (3) Csökkentértékűség-szégyen (8) depresszió (5) diagnózis (4) diszfunkcionális (5) diszfunkcionális attitűd (3) drámaháromszög (5) driver (6) dumbledore (3) élet (5) elfogadás (10) elfojtás (3) elhagyatottság-instabilitás (3) elhárító mechanizmus (3) elkerülés (6) ellenparancs (4) ellensorsköny (4) ellensorskönyv (3) ellentétes sorskönyv (9) előadás (10) Elszakítottság és elutasítottság (5) emk (33) EMK (17) emlékezés (4) empátia (16) empatikus konfrontáció (4) énállapot (9) engedély (3) erickson (8) eric berne (14) erőforrás (8) erőszakmentesség (6) értelmezés (3) érzelem (7) Érzelmi depriváció (3) érzés (11) evolúció (3) Facebook (5) fejlődéslélektan (3) felelősség (4) Felnőtt (3) felnőtt (15) félreismerés (4) félreismerési mátrix (3) film (3) fóbia (3) franz anton mesmer (3) Freud (3) freud (9) freudi elszólás (3) gátló parancs (16) Gestalt (3) gumikötél (5) gyász (3) gyenge pont (4) Gyermeki (4) gyermeki (7) halál (12) harmadfokú (3) Harry Potter (4) harry potter (20) hiedelem (18) hiedelemrendszer (4) hipnózis (30) hiv (3) homoszexuális (3) horog (4) humor (29) indulatáttétel (5) intimitás (6) irányító szabályozó szülői (8) itt és most (3) Járó Katalin (3) játék (3) játszma (17) József Attila (4) jung (4) kapcsolat (3) Károsodott autonómia és teljesítőképesség (5) Károsodott határok (6) katarzis (3) kérés (8) keresztezett tranzakció (5) kiegészítő tranzakció (3) kip (9) kísérlet (4) kognitív (9) kognitív disszonancia (4) kognitív terápia (25) kognitív torzítás (14) kognitív torzítások (3) kommunikáció (18) kommunikációs hibák (3) Könyörtelen mércék - hiperkritikusság (3) korai döntés (6) korai maladaptív séma (7) korlátozott szülői újragondoskodás (6) lázadó gyermeki (5) maladaptív (6) maladaptív séma (12) marshall b. rosenberg (10) másodlagos strukturális modell (5) megfigyelés (9) megküzdési stílus (3) mérő lászló (3) mese (8) meseterápia (7) mészáros istván (5) Metamorphoses Meseterápiás Módszer (3) modell (5) módosult tudatállapot (11) munka (3) nag (6) NAG (6) nárcizmus (3) nem én írtam (8) nlp (18) NLP (3) nyereség (5) ok keret (4) ok kocka (3) ok vagyok ok vagy (12) öngyilkosság (5) önismeret (14) politika (3) pszichiátria (5) pszichoanalízis (15) pszichodráma (4) pszichológia (10) pszichopatológia (3) pszichoterápia (43) pszichózis (5) rák (9) regresszió (10) rejtett tranzakció (4) rejtő jenő (3) relaxáció (3) rendszer (3) sajátélmény (36) sakál (5) sakálnyelv (5) séma (6) sématartomány (9) sématerápia (24) sérülékenység-veszélyeztetettség (3) siker (3) sorskönyv (45) sorskönyvi üzenet (5) spontaneitás (3) szabad gyermek (6) szavazás (5) szegedi pszichológiai napok (8) szembesülés (3) személyiségzavar (3) szeretet (3) szex (4) szimbólum (7) szorongás (6) szükséglet (14) Szülői (3) szülői (5) szupervízió (3) TA (30) ta (39) tanácsadás (4) terápia (39) terápiás keretek (4) teszt (3) tranzakcióanalízis (3) tudatosság (4) tudattalan (13) tudomány (5) túlkompenzálás (7) tünet (4) újradöntés (13) ünnep (4) vakfolt (4) vallás (3) valóság (3) változás (13) vers (11) viselkedés (5) viselkedésterápia (7) Young (9) zsiráf (17) zsiráfnyelv (11) zsiráftánc (8) zsiráftánc tanfolyam (4) Címkefelhő

Utolsó kommentek

  • HoldViola: Drága Balázs, annyira hiányzol ebből a világból. :( (2018.11.11. 10:54) Szerelmi bánat
  • tipitii: Szia Balázs! Én még csak pár napja akadtam a blogodra a sémák miatt, vagyis inkább nekik köszönhe... (2018.05.06. 08:37) Sémák sűrűjében... – 1.
  • tesz-vesz: @közép dunántúli régió: nem. ezek a "versek" pocsékok. ha a kínrímes dadogós mondatok, szavak egym... (2017.10.14. 17:59) Kasszazárás
  • közép dunántúli régió: @tesz-vesz: remélem, azóta fejlődött a jellemed, és sikerült túllépned a szánalmas trollkodáson. M... (2017.09.24. 09:46) Kasszazárás
  • Dorkateo1: @Gregor Samsa: "mintha egy az agyunkban élősködő önálló élőlény lenne, akinek saját céljai vannak... (2017.06.12. 22:34) Sémák sűrűjében... – 2.
  • Adam Dosa: Hálás köszönetemet küldöm önnek ezekért az irásokért. Azt hiszem ateista vagyok, de most mégis úgy... (2016.10.17. 16:07) Restancia: a további 8 séma
  • Leo Festmények Szabó Eszter: Kácsándi Elvira? Ryke Geerd Hamer módszerével segít gyógyulni.. nem szimpi? (2016.06.14. 09:19) Balázs, a terapeuta elköszön
  • tesz-vesz: @Alensha: és nyugodtan használhatod a válaszgombot is, olyan gerinces (2016.06.06. 17:39) Kasszazárás
  • tesz-vesz: @Alensha: "ki gépen szállt fölébe annak térkép-e táj" idézni csak pontosan, szépen, persze ha kij... (2016.06.06. 17:17) Kasszazárás
  • Alensha: "emelkedett irodalmi műbe nem írunk olyat hogy excel. de nem csak most, 300 éve se írtak a nagy kö... (2016.05.29. 18:06) Kasszazárás
  • Utolsó 20
pagerank

Drámaháromszög: sajátélmény

2010.11.15. 01:53 Birtalan Balazs


 

Nem áll szándékomban a blog szakmaiságát föladni, és én-blogot csinálni belőle. Azonban alább szeretnék megosztani egy ún. sajátélményt, mégpedig illusztrálandó azt, amiről, a minap írtam: hogy mi is az a drámaháromszög.

Sajátélménynek azt hívják a pszichoterapeuták képzésében, amikor valaki egy bizonyos módszer tanulása során maga is szert tesz arra a tapasztalatra, amit leendő kliensei fognak tapasztalni akkor, amikor az adott módszer alkalmazásával próbál majd segíteni nekik. Nem lehet valaki úgy pszichoanalitikus, hogy előtte maga ne essék át analízisen. Nem lehet pszichodrámát vezetni anélkül, hogy előtte az illető ne végzett el légyen egy kiadós önismereti pszichodrámát. Azon az úton, hogy valakiből jó hipnoterapeuta váljék, fontos lépés, ha szerez sajátélményt a hipnózisról. És ha valaki történetesen arra adja a fejét, hogy klienseinek a tranzakcióanalízis (TA) hangszerén muzsikáljon, hasznos, ha a saját életében is tudja kezelni, de minimum felismeri a játszmahelyzeteket.

2008 áprilisában, az Integratív Pszichoterápiás Egyesület éves kongresszusán az egyik műhely (magyarul workshop) témája a TA volt, azon belül is a terápiás helyzetekben előforduló játszmák. A téma óriási, három óra alatt esély sem volt a feldolgozására. (Nem is sikerült.) Viszont a feldolgozást bármely résztvevő számára jelentősen könnyítette volna, ha az elkövetkező napokban a saját életében 120 kilométer per órás sebességgel belerohan egy gyönyörű, tankönyvbe illő játszmába. Ha az illető történetesen nem zúzza ripityára a pofáját, akkor sokat okulhat belőle. Ez történt velem is akkor, immár két és fél éve. A felismerés katartikus volt (függetlenül attól, hogy a zúzódások gyógyulási ideje jó darabig eltartott).

A fent említett cikkben már leírtam, hogy mi is az a játszma, de most álljon itt egy saját definíció (szigorúan 18 éven felülieknek):

A játszma olyan, mint a hosszan tartó szadomazochista szex: a résztvevők folyamatosan basztatják és szopatják egymást; fáj nekik, egyre jobban és jobban – de nem hagyják abba, mert alapvetően mégis élvezik.

Másként fogalmazva: a játszma látszólag olyan, mint az igazi kommunikáció, valójában azonban a játékosok leosztott szerepek szerint játsszák a fő vonalaiban előre megírt forgatókönyvet, így az eredmény előre jelezhető. Ez az eredmény pedig az lesz, hogy a bámulatos gördülékenységgel zajló kommunikáció egy bizonyos pontján bekövetkezik egy fordulat, az ún. átváltás, amikor is a felek „váratlanul” kilépnek addigi szerepükből, más szerepet vesznek fel, és ezen legalább az egyikük baromira meglepődik, elkezdi magát borzalmasan érezni – hogy aztán tíz perc vagy egy hét múlva újrakezdje ugyanezt a játszmát – vagy a már bevált partnerrel, vagy új szereplővel.

Milyen szerepekről (és milyen szerepek közötti átváltásról) is van szó a játszmákban? A mellékelt ábrán az ún. drámaháromszög látható. Ezzel a modellel a játszmák jelentős része leírható. Adott egy élethelyzet, amiben valaki az Áldozat szerepét játssza, mégpedig azért, mert egy másik ember (vagy csoport, vagy az élet) Üldözőként próbálja megkeseríteni az életét. Ekkor feltűnik a Megmentő, aki maximális önzetlenséggel felveszi a harcot a galád Üldözővel szemben, teljes mellszélességgel az Áldozat védelmére kel. És egyszer csak megtörténik a fordulat: a szereplők, mintha csak jól begyakorolt táncot lejtenének, valamilyen irányban elmozdulnak a drámaháromszög oldalai mentén. Például a Megmentő harcias segítő tevékenysége közepette az Üldöző testben-lélekben megroppan (Áldozattá válik), miközben a Megmentő értelemszerűen magára veszi az Üldöző szerepét. Igen ám, de az eredeti Áldozat ezt nem nézi tétlenül, és immár Megmentőként lép be az új cselekménybe: egykori Üldözőjének (aki most Áldozat) védelmében szembefordul egykori Megmentőjével (aki aktuálisan Üldöző). Ezt persze az, aki eredetileg szívét-lelkét beleadva próbálta megmenteni a valamikori Áldozatot, az emberi hálátlanság nyilvánvaló jelének tekinti, és immár ő érzi magát Áldozatnak, míg hajdani pártfogoltja most az Üldöző szerepéből kommunikál vele...

Da capo al fine. Noha egy egyszerű játszma fél perc leforgása alatt is lebonyolítható, jól sikerült casting után a rutinos játékosok hosszú éveken keresztül kergetőzhetnek a drámaháromszög csúcsai között.

Valami ilyesmi történt éveken keresztül velem is.

Egy bizonyos illető jó pár éven keresztül jelen volt az életemben. Hol közelebb, hol távolabb voltunk egymástól: szlalomozunk az „egy barát”, a „közeli ismerős”, a „távoli ismerős”, az „ellenség” és a „nagyon jó barát” kategóriák között. És akkor, 2008 tavaszán egyszer csak leesett a tantusz: amit mi évek óta műveltünk egymással, az bizony nem volt más, mint kőkemény játszma. Ezzel világossá is vált az előttem álló feladat: a játszmát először is meg kellett próbálnom megérteni, s ha ez sikerült, az ún. antitézisét megtalálva kilépni belőle. Félreértés ne essék: nem a kapcsolatból, hanem annak játszma-jellegéből.

Azzal kezdetem, hogy felidéztem az emlékeimet.

Amikor ő meg én megismerkedtünk, én az életem egy igen jelentős területén az Áldozat szerepét játszottam, szenvedve a társadalom előítéleteitől. Éheztem és szomjaztam a szerető szót, az elfogadást. Ő úgy lépett be az életembe mint Megmentő; hosszas teázások, e-mailezések és séták során megélhettem mellette, hogy el vagyok fogadva, hogy OK vagyok.

Telt-múlt az idő, történtek mindkettőnkkel mindenfélék, mígnem egyszer csak ő egy borzasztóan nehéz élethelyzetbe került. Itt történt talán az első átváltás: az Áldozat és a Megmentő szerepet cseréltek. Én igyekeztem mellette lenni: igazi hétpróbás Megmentőként hosszú éjszakai (az alvásom rendszeres beáldozását jelentő) telefonbeszélgetésekkel, ritkábban személyes találkozásokkal próbáltam őt átsegíteni a krízisen.

Abban az időben nem én voltam körülötte az egyetlen ilyen: önkéntes Megmentők serege szabadult rá, ki ügyetlenül, ki még ügyetlenebbül: ki-ki azt adta neki, amije volt, amit tudott. Ő pedig – legalábbis annak idején így értelmeztem – egyszer csak elkezdte szűknek és testidegennek érezni az Áldozat szerepét. Írt hát egy kör-emailt a Megmentőinek, amelyben csokorba szedte (nevek említése nélkül) az általuk mondott ügyetlen mondatokat, azzal, hogy „na bazmeg, ezt kaptam tőletek, szép dolog!” (tartalmi idézet). Voltaképpen büszke is lehettem volna, mert a sok-sok órás beszélgetéseinkből mindössze egyetlen mondatom lett pellengérre állítva (legalábbis én egyet ismertem fel). Büszkeség helyett azonban végtelen szomorúságot és csalódottságot éreztem, és elkezdtem félelemmel, bizalmatlansággal jelen lenni a kapcsolatunkban, amelyben – immáron és aktuálisan – ő volt az Üldöző, én az Áldozat.

Később ezt az egyszeri történést felülírta az idő (bár kibeszélve nem lett). Visszaállt az előző felállás: az ő élethelyzete továbbra is (többé-kevéssé) nehéz volt, az enyém továbbra is (többé-kevéssé) rendben. Így ő visszament a háromszögön az Áldozat szerepkörébe, én meg folytathattam tovább a Megmentő szerepét (bár meg kell hagyni, kevesebb odaadással).

Megint eltelt egy kis idő, s egy teljesen banális szituációban nem úgy viselkedtem, ahogy azt tőlem elvárta volna – többek között azért, mert számomra nem volt egyértelmű, hogy valójában mit is vár el. Gyönyörűséges sakálnyelvleckének is beillik, amit akkor lekavartunk: ő Üldözőként jószerével a rohadt önző kurva anyámba küldött el, míg én Áldozatként azt se tudtam, köpjek-e vagy nyeljek. Végül azt választottam, hogy nem nyelek, hanem „köpök”: megfordítottam a szerepeket, és hatalmas indulatok közepette (Üldöző szerepben) a fejére olvastam nem egyértelmű, dupla fenekű kommunikációját, hisztériáját és agresszivitását. Egyszóval erőnek erejével belenyomtam őt az Áldozat szerepébe.

Játszmáink elemzése során a kapcsolat konkrét folytatását nem sikerült felidéznem. Annyi biztos, hogy valahogy túltettük magunkat a történteken. Továbbra is zajlottak telefonbeszélgetések, igaz, nem 2-3 naponta, hanem 2-3 havonta. Néha váltottunk egy-egy e-mailt, időnként találkozgattunk is, bár a személyes találkozósdi nekem általában nem erősségem (mással sem).

Kb. egy hónappal az említett „megvilágosodásom” előtt küldött egy körlevelet a barátainak, amelyben egynémely közéleti kérdéssel kapcsolatos gondolatait osztotta meg. Én történetesen pár napig nem tartózkodtam gépközelben, így ezt csak napokkal később olvastam, amikor is már nemigen volt aktuális volt a téma (én legalábbis úgy találtam). Továbbá, mivel a levél eleve körlevél volt, amúgy sem éreztem magam konkrétan megszólítva. Kérdés nem volt a levélben, se felhívás keringőre: a véleményét írta le, elég ellentmondást nem tűrően, és nem derült ki számomra belőle, hogy kíváncsi volna az esetleges ellenvéleményekre. Mivel pedig nem értettem egyet az általa írottakkal, ám a saját véleményem precíz artikulálása túl sok energiámba került volna, végül azt választottam, hogy válasz nélkül hagyom a levelet. Eközben föl se merült bennem, hogy ezzel valami „rosszat” csinálnék.

Azután hirtelen jelentkezett egy levéllel. A személyes blogom aktuális témájára reagálva azt írta: „nem indokolt a szomorúság, ami a blogomat belengi”. Ezen egyrészt meglepődtem, mert fogalmam sem volt róla, hogy nézi a blogomat. Másrészt egy érzés „nem indokolt” voltát emlegetni – ez nálam már akkoriban is enyhén kiveri a biztosítékot. Emellett természetesen ott volt a levelében a neheztelés, hogy nem válaszoltam a körlevelére.

Ez a levél érdekes kettős játék volt: a szomorúságomra való reakciója egyfelől Megmentő szerep, hiszen a szavak szintjén a megnyilvánulása komfortjavító: „Látod, eddig szomorú voltál, de most már ne légy szomorú!” Másfelől azonban a markáns, kinyilatkoztató, „márpedig-így-van” hangnem nyilvánvalóan az Üldöző pozíciója, ha még oly lightos kiszerelésben is. Mindenesetre megfigyelhető, hogy mindkét szerep a drámaháromszög tetején helyezkedik el; az én lehetséges pozícióm – ha megmaradok a játszmában – egyedül a háromszög alja volt, az Áldozat szerepe.

Egy kezdő önsorsrontó ebben a helyzetben simán magára vette volna az Áldozat szerepét, és befelé fordított fülű sakálként bocsánatot kér, szánja-bánja bűneit. Ezzel kiegyenlítődnek a viszonyok. Én azonban profi önsorsrontóként csavartam egyet a dolgon, és nem megszeppent Gyermekként reagáltam az engem megregulázó Szülőre, hanem igyekeztem Felnőttként válaszolni (persze kérdés, hogy ez mennyire sikerült). Ezzel kereszteztem a tranzakciókat, márpedig a TA egyik alaptörvénye, hogy amennyiben a tranzakciók kereszteződnek, a kommunikáció megszakad. A kommunikáció erővel történő megszakítása pedig mi más lenne részemről, mint az Üldöző megnyilvánulása? – kérdezhette ő magában, természetesen tudattalanul, ámde teljes joggal. Az ő megélése szerint (gondolom én) az Üldöző fordult – érthetetlen módon – ellene, aki pedig csupán a legjobb szándékkal akart Megmentője lenni a blogjában szomorkodó Áldozatnak.

Ezen a ponton a választási lehetőség elvileg nála volt: elfogadja-e az Áldozat szerepét (amit szerinte én rá osztottam), vagy ellenkezőleg: megkeményíti magát a kritikus Szülő pozíciójában, és (most már egyáltalán nem lightos) Üldözőként folytatja, egész pályás letámadást intézve ellenem. A harmadik lehetőség természetesen az lett volna, hogy kilép a játszmából.

Ő a másodikat választotta. Válaszlevelében minden voltam, csak nagyságos asszony nem. Felhánytorgatta minden valahai sérelmét: hogy mennyire vitaképtelen vagyok, hogy kiforgatom az emberek szavait, hogy nem foglalkozom vele, mi több, nem is vagyok rá kíváncsi, hogy egy önző, szar alak vagyok... (Ez ismét csak tartalom szerinti idézet volt, ahogy azt én értettem.) A leveléből olyan intenzitással sütött az Áldozatból lett Üldöző szerepe, hogy tán még akkor is leesik a tantusz, és beazonosítom, hogy játszmahelyzetről van szó, ha történetesen nem néhány nappal korábban kapok egy nagy dózis TA-t.

Amúgy szerencse is, hogy ez a beazonosítás megtörtént, mert amikor a levelet elolvastam, borzasztóan éreztem magam: ami negatív emóció egyáltalán csak lehetséges, azt kb. tíz perc alatt mind átéltem. Úgy, ahogy azt egy tisztességes játszmavesztesnek illik is. Pocsékul voltam – hiszen az Áldozat dolga az, hogy szerepének megfelelően pocsékul legyen. Ezt tudja az Üldöző is – és persze tudja maga az Áldozat is, amikor belemegy a játszmába. Pontosan azért megy bele, mert így begyűjtheti nyereségként a „de borzasztó is most nekem” feliratú zsetonokat.

A trükk ott volt a történetben, hogy mielőtt a fent jelzett módon kereszteztem volna a tranzakciót, már akkor is választhattam volna az Áldozat szerepét – sokkal kisebb rossz érzést átélve (hiszen sokkal enyhébb volt maga az Üldöző szerepe is). De nem: én maximalizálni akartam a nyereséget, s ahogy mondani szokás, helybe mentem a lófaszért. Objektívnek, Felnőttnek szánt levelem valójában dupla fenekű tranzakció volt: amíg társadalmi szinten a Felnőtt szólt a Felnőtthöz („A tények tükrében az a helyzet, hogy...”) addig az ún. pszichológiai szinten a Gyermek sírt fel panaszosan: („Miért bántasz engem?!”) Ezzel pedig értelemszerűen kiprovokáltam a kritikus Szülő mindent elsöprő dörgedelmét.

Még pontosabb lenne, ha azt mondanám: a Gyermekimben jelen lévő Felnőtt, az ún. Kis Professzor volt az, aki kiváló intuícióval megsejtette, hogy pontosan milyen szófordulatok használatával lehetne az (akkor még csak) kicsit rossz helyzetet – a nyereség-maximalizálás érdekében – nagyon rosszá alakítani.

A Kis Professzorom kiválóan teljesített. Én pedig ott álltam, teljesen tanácstalanul. Tudtam, és örültem neki, hogy aránylag jól felgöngyölítettem az egész kaotikus szituációt, de fogalmam sem volt, hogy konkrétan mit tegyek: miként vegyem elejét a játszma folytatásának. A kézenfekvő az lett volna, ha válaszlevelemben ráirányítom a figyelmét a fenti szempontokra, és így a kommunikációt olyan meta szintre terelem, ahol aztán egymás bántása nélkül tudjuk megérteni önmagunk és a másik viselkedését, érzéseit, szükségleteit.

Féltem azonban, hogy ő egy ilyen próbálkozást is játszmakezdeménynek vesz, s akként is reagál rá. Akkorra sajnos valóban elég távol kerültem tőle ahhoz, hogy tudjam, igazából mire is van neki szüksége: tényleges kapcsolatra, vagyis rám (nem jobban, és nem rosszabbul, mint amilyen vagyok), olyan mennyiségben, ahogy azt tudom és akarom adni – vagy játszmanyereségre: voltaképpen mindegy is, kitől. Ez utóbbi esetben pedig annyi történt csak, hogy én voltam az ő permanens játszmájában a soros Áldozat.

Így végül, bár nehezemre esett, nem reagáltam a levelére, s ezzel kiléptem a játszmából. Ehelyett megírtam a helyzet elemzését a személyes blogomban (nagyjából úgy, ahogy az fentebb olvasható). Mint kiderült, időnként látogatta a blogomat; volt rá elvi esély, hogy elolvassa, és ezúttal nyílt, játszmamentes módon reagál az általam írottakra – már amennyiben tényleg van igénye a velem való, játszmamentes kapcsolatra. Akkori állapotomban ennyit tudtam, pontosabban ennyit voltam hajlandó tenni.

Az elvi esély nem vált valóra. Az ominózus eset óta eltelt két és fél évben nem érintkeztünk egymással. Hogy őbenne mi zajlott és zajlik, nem tudom. Számomra az eset azzal a – fájdalommentesnek épp nem mondható – tanulsággal zárult, hogy léteznek olyan kapcsolatok, amelyeket egyedül a játszmák tartanak össze. És ha az egyik fél elkötelezi magát a játszmamentesség mellett, akkor megeshet, hogy ez a kapcsolat végét jelenti.

És nem mellesleg: az ilyen fájdalmas veszteségek is túlélhetők.

 




Ha tetszett, amit olvastál, ne sajnálj tőlem egy lájkot! :-)
Ha úgy gondolod, másnak is hasznára válna, ne habozz megosztani vele!

Ha úgy tapasztalod, valami nem stimmel veled: Gyere hozzám terápiába!


» 7 komment «




Címkék: ta felnőtt nyereség játszma szülői gyermeki átváltás sajátélmény drámaháromszög integratív pszichoterápiás egyesület keresztezett tranzakció dupla fenekű tranzakció kritikus szülői

A bejegyzés trackback címe:

https://sorskonyvnelkul.blog.hu/api/trackback/id/tr382449289

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

God József Tehénszerelő 2010.12.15. 10:33:33

Én azt nem értem, mitől kilépés a játszmából az, ha nem reagálsz, nem lépsz? Nem érzem, hogy valóban ki lehetne lépni egy játszmából, a táblaborítás és a totális nemlépős passzivitás is lépés, senki nem csinál oktalanul ilyet, csak nyereségmaximalizálásból. Érzésem szerint a játszmátok ment tovább szépen, mindenki meglépte azt amit célszerűnek tartott, és most valamiféle patthelyzet alakult ki, mindenketten olyan helyzetbe kerültetek az optimális utolsó lépéssel, hogy várakozás van addig, amíg valamelyikőtök benyeli a játszma elvesztését, cserébe a játék folytatódásáért. (mondjuk szerintem ez egy tipikus végjáték, rengeteg játszma végződik befagyással).

Amit még bnem értek, hogy a 18-as karikás résszel pont azt támasztod alá, hogy nem lehet axiómaként kimondani, hogy a játszmázás rossz, és ebből a kilépést kellene keresni. (vagyis ha valaki a kilépést keresi, ahelyett hogy elmerülne a társadalmilag elfogadott formájú szadomazocsisztikus gyönyörökben, akkor az a kérdés, mire optimalizál a gyönyörökért cserébe...)

Birtalan Balazs · http://birtalan.blog.hu 2010.12.15. 12:26:17

@God József Tehénszerelő: A TA fogalmai szerint ki lehet lépni a játszmából. A kilépés azt jelenti, hogy a tranzakció nyílt, vagyis nincs mögötte rejtett szándék, nem szerepel mögötte egy sorskönyvi cél megvalósítása. A játszmák nyújtotta szadomazochista gyönyör helyett megélhető a kapcsolatok intimitása - ez a TA által autonómiának nevezett állapot egyik ismérve.

VAN persze olyan kapcsolat is, amelyben az intimitás nem megvalósítható, elvégre ahhoz is két ember kell, ugyanúgy, mint a játszmához. Ha egy kapcsolat CSAK játszmázásra van hitelesítve, akkor megeshet, hogy a játszmából való kilépés egyben a kapcsolatból való kilépést is jelenti. De az autonómia többek között annak a belátását is jelenti, hogy az ember nem köteles fenntartani és működtetni olyasvalamit, ami alapvetően nem működik és nem fenntartható.

God József Tehénszerelő 2010.12.15. 14:10:20

Ebben azért voltaképpen a lépések közötti minőségi különbségtétel is benne van, bár kimondatlanul. Bizonyos típusú lépések pozitívak (én az autonómot mint kifejezést nemnagyon tudom itt értelmezni így egyszerűen a pozitív/követendő/támogatandó kifejezést érezném inkább helyénvalónak), más lépések meg negatívak (mer azok sorskönyviek, azok helyett inkább autonóm címkéjűt kell választanom). Pedig minden egyes lépes a játszmában egyformán nyereségoptimalizálás eredménye, én nem érzem a címkék szükségét...
Az miért axióma, hogy a játszmázás gyönyöre helyett jobbak az intim módon megélt kapcsolatok és erre kell törekedni? Bizonyos hogy abban semmi játszmázás nincs, ha valaki valamiféle felsőbbrendű intimitásra törekszik, az alsóbbrendű játszmákba bonyolódás helyett? (mert nekem ez a törekvés önmagában is egy szimpla játszmának tűnik első blikkre...)

Birtalan Balazs · http://birtalan.blog.hu 2010.12.15. 14:17:41

@God József Tehénszerelő: Nem szeretném az arrogancia látszatát sem kelteni, de amiket felvetsz (egyébként teljes joggal), azok a TA alapvetéseit érintik, és ezért nem fogok rájuk részletes választ adni. Egyrészt meghaladná a komment műfaját, másrészt sok mindent írtam már erről. Ha rákattintasz a "sorskönyv" és az "autonómia" címkékre, és elolvasod az ott talált posztokat, akkor talán összeáll koherensebb rendszerré a kép.

Ne érts félre: nem akarlak meggyőzni arról, hogy ez a rendszer "a" jó, hogy ez lenne az egyedül üdvözítő. Az emberi viselkedés megértésére és kedvező irányban történő megváltoztatására számos modell létezik. Egy modell soha nem "igaz" vagy "hamis"; egy modell az működik vagy nem működik.

A TA ezen modellek egyike, és sok terapeuta, ill. sok kliens tapasztalata, hogy működő modell. De ezenkívül létezik ezer más modell is, úgyhogy ha valakinek (pl. neked) valamiért nem jön be, akkor nem kötelező éppen ezt elfogadni.

ali c 2011.11.30. 11:50:37

Most találtam rá a blogra, ezért kissé késve reagálok erre a bejegyzésre :)
Velem szó szerint ugyanez esett meg, a "legjobb barátnőmmel". Ugyanúgy kiléptem a játszából - akkor még nem is tudatosítva, hogy VALÓBAN játszmáról szólt a kapcsolatunk. 2,5 évig semmilyen kommunikáció sem zajlott köztünk, utána ő keresett meg egy udvarias gratulációval, majd válaszoltam, szintén udvariasan, azóta eltelt 2 év, egy időszakban még viszonylag rendszeresen kommunikáltunk emailben (más országban élek), itt-ott találkoztunk, aztán tavasz óta semmi. Ő sem keres, és nekem sincs semmi igényem a kapcsolattartásra. A szünet után - úgy vélem - már felnőtt-felnőtt szinten kommunikáltunk, játzsmák nélkül, de a jelek arra mutatnak, hogy azt a barátságot, ami 16 éven át tartott, és azt hittem, soha semmi sem vethet neki véget, csupán a játszmaigényünk tartotta össze.
Emellett van egy olyan barátság-kapcsolat-lelkitárs az életemben, akivel egy nagyon rövid ideig tartó "helyeztet" eltekintve soha semmilyen játszmát nem játszottam/tunk, mivel nem volt rá szükségünk. És ez nagyon jó. erőt ad.
köszönöm, hogy ezt elmondhattam :).

Bud és Kelly Cica 2011.11.30. 20:38:38

nagyon jó elemzés :) kétszer, két különböző barátságban éltem át hasonlót, csak persze én nem ilyen tudatosan. a másodiknál mondjuk kicsit már éberebb voltam, és egy rapid, háromnapos veszekedéssel sikerült örökre lezárni egy kapcsolatot, sajnos haraggal. de sosem venném fel azt a szálat újra. próbáltam egy ponton pedig visszaterelni az egyenrangú kommunikávió medrébe a történetet, de csak még dühödtebb vagdalkozást váltottam ki ezzel. jó, persze, én sem vagyok ártatlan egyáltalán, mert előtte provokáltam, gondosan, és utólag tudom, hogy elég hideg fejjel. gyakorlatilag kivégzés volt. szerintem egyszerűen vannak emberek, akik a legrosszabbat hozzák ki egymásból, néha teljesen váratlanul. persze jó lenne mindig úgy vezetni a helyzetet, hogy abból mindenki jól jöjjön ki, de talán majd öreg koromra megtanulom, hogy ezt hogyan kell jól csinálni.