Sorskönyv nélkül

Legkésőbb hatéves korodra, mint mindenki más, te is megírtad további életed forgatókönyvét.

Felnőttként két lehetőséged van. Életedet vagy e gyerekkorban kialakított szabásminta, az ún. SORSKÖNYV alakítja tudattalanul – vagy te magad alakítod, tudatosan.

Mit szólnál, ha egy hatéves gyerek akarná kormányozni az autódat? És ha az életedet?


>>> TERÁPIA <<<

Birtalan Balázs

© Birtalan Balázs, 2010
A Sorskönyv nélkül blogon található írások – részben vagy teljes terjedelmükben, a szerző feltüntetésével és a forrás megjelölésével – non-profit célból szabadon, kereskedelmi célból a szerző írásbeli engedélyével idézhetők.


> Sématerápia-cikkek <



A kötet ide kattintva megrendelhető!

Mivel nincs élet a Facebookon kívül...

Címkék

adaptív (5) aids (3) alkalmazkodó gyermek (9) álom (10) antiszemitizmus (4) anya (3) archetípus (4) átmeneti tárgy (3) átváltás (3) automatikus gondolat (8) autonómia (28) betegség (6) Bizalmatlanság-abúzus (3) blog (10) Boldizsár Ildikó (6) Büntető készenlét (3) change history (3) Címkék (3) Csökkentértékűség-szégyen (8) depresszió (5) diagnózis (4) diszfunkcionális (5) diszfunkcionális attitűd (3) drámaháromszög (5) driver (6) dumbledore (3) élet (5) elfogadás (10) elfojtás (3) elhagyatottság-instabilitás (3) elhárító mechanizmus (3) elkerülés (6) ellenparancs (4) ellensorsköny (4) ellensorskönyv (3) ellentétes sorskönyv (9) előadás (10) Elszakítottság és elutasítottság (5) emk (33) EMK (17) emlékezés (4) empátia (16) empatikus konfrontáció (4) énállapot (9) engedély (3) erickson (8) eric berne (14) erőforrás (8) erőszakmentesség (6) értelmezés (3) érzelem (7) Érzelmi depriváció (3) érzés (11) evolúció (3) Facebook (5) fejlődéslélektan (3) felelősség (4) felnőtt (15) Felnőtt (3) félreismerés (4) félreismerési mátrix (3) film (3) fóbia (3) franz anton mesmer (3) freud (9) Freud (3) freudi elszólás (3) gátló parancs (16) Gestalt (3) gumikötél (5) gyász (3) gyenge pont (4) Gyermeki (4) gyermeki (7) halál (12) harmadfokú (3) Harry Potter (4) harry potter (20) hiedelem (18) hiedelemrendszer (4) hipnózis (30) hiv (3) homoszexuális (3) horog (4) humor (29) indulatáttétel (5) intimitás (6) irányító szabályozó szülői (8) itt és most (3) Járó Katalin (3) játék (3) játszma (17) József Attila (4) jung (4) kapcsolat (3) Károsodott autonómia és teljesítőképesség (5) Károsodott határok (6) katarzis (3) kérés (8) keresztezett tranzakció (5) kiegészítő tranzakció (3) kip (9) kísérlet (4) kognitív (9) kognitív disszonancia (4) kognitív terápia (25) kognitív torzítás (14) kognitív torzítások (3) kommunikáció (18) kommunikációs hibák (3) Könyörtelen mércék - hiperkritikusság (3) korai döntés (6) korai maladaptív séma (7) korlátozott szülői újragondoskodás (6) lázadó gyermeki (5) maladaptív (6) maladaptív séma (12) marshall b. rosenberg (10) másodlagos strukturális modell (5) megfigyelés (9) megküzdési stílus (3) mérő lászló (3) mese (8) meseterápia (7) mészáros istván (5) Metamorphoses Meseterápiás Módszer (3) modell (5) módosult tudatállapot (11) munka (3) nag (6) NAG (6) nárcizmus (3) nem én írtam (8) NLP (3) nlp (18) nyereség (5) ok keret (4) ok kocka (3) ok vagyok ok vagy (12) öngyilkosság (5) önismeret (14) politika (3) pszichiátria (5) pszichoanalízis (15) pszichodráma (4) pszichológia (10) pszichopatológia (3) pszichoterápia (43) pszichózis (5) rák (9) regresszió (10) rejtett tranzakció (4) rejtő jenő (3) relaxáció (3) rendszer (3) sajátélmény (36) sakál (5) sakálnyelv (5) séma (6) sématartomány (9) sématerápia (24) sérülékenység-veszélyeztetettség (3) siker (3) sorskönyv (45) sorskönyvi üzenet (5) spontaneitás (3) szabad gyermek (6) szavazás (5) szegedi pszichológiai napok (8) szembesülés (3) személyiségzavar (3) szeretet (3) szex (4) szimbólum (7) szorongás (6) szükséglet (14) Szülői (3) szülői (5) szupervízió (3) ta (39) TA (30) tanácsadás (4) terápia (39) terápiás keretek (4) teszt (3) tranzakcióanalízis (3) tudatosság (4) tudattalan (13) tudomány (5) túlkompenzálás (7) tünet (4) újradöntés (13) ünnep (4) vakfolt (4) vallás (3) valóság (3) változás (13) vers (11) viselkedés (5) viselkedésterápia (7) Young (9) zsiráf (17) zsiráfnyelv (11) zsiráftánc (8) zsiráftánc tanfolyam (4) Címkefelhő

Utolsó kommentek

  • HoldViola: Drága Balázs, annyira hiányzol ebből a világból. :( (2018.11.11. 10:54) Szerelmi bánat
  • tipitii: Szia Balázs! Én még csak pár napja akadtam a blogodra a sémák miatt, vagyis inkább nekik köszönhe... (2018.05.06. 08:37) Sémák sűrűjében... – 1.
  • tesz-vesz: @közép dunántúli régió: nem. ezek a "versek" pocsékok. ha a kínrímes dadogós mondatok, szavak egym... (2017.10.14. 17:59) Kasszazárás
  • közép dunántúli régió: @tesz-vesz: remélem, azóta fejlődött a jellemed, és sikerült túllépned a szánalmas trollkodáson. M... (2017.09.24. 09:46) Kasszazárás
  • Dorkateo1: @Gregor Samsa: "mintha egy az agyunkban élősködő önálló élőlény lenne, akinek saját céljai vannak... (2017.06.12. 22:34) Sémák sűrűjében... – 2.
  • Adam Dosa: Hálás köszönetemet küldöm önnek ezekért az irásokért. Azt hiszem ateista vagyok, de most mégis úgy... (2016.10.17. 16:07) Restancia: a további 8 séma
  • Leo Festmények Szabó Eszter: Kácsándi Elvira? Ryke Geerd Hamer módszerével segít gyógyulni.. nem szimpi? (2016.06.14. 09:19) Balázs, a terapeuta elköszön
  • tesz-vesz: @Alensha: és nyugodtan használhatod a válaszgombot is, olyan gerinces (2016.06.06. 17:39) Kasszazárás
  • tesz-vesz: @Alensha: "ki gépen szállt fölébe annak térkép-e táj" idézni csak pontosan, szépen, persze ha kij... (2016.06.06. 17:17) Kasszazárás
  • Alensha: "emelkedett irodalmi műbe nem írunk olyat hogy excel. de nem csak most, 300 éve se írtak a nagy kö... (2016.05.29. 18:06) Kasszazárás
  • Utolsó 20
pagerank

Depresszió akciós áron!

2011.03.12. 13:47 Birtalan Balazs


 

Vagy parancsol inkább szívinfarktust? Esetleg válást? Más családi tragédiát? Ha kis beruházásra gondol, kiváló pánikrohamot tudunk ajánlani. Ha nagyban utazik, mit szólna egy öngyilkossághoz? Ön dönti el, mire óhajtja beváltani összegyűjtött zsetonjait.

ZsetonokA tranzakcióanalízis (TA) egyik izgalmas területe a zsetongyűjtés vizsgálata. Mivel azonban a zseton nem más, mint egy ún. helyettesítő érzelem, ott kell kezdenünk, hogy mi fán is terem a helyettesítő érzelem, és hogy mit helyettesít.

Nem hiszem, hogy bárki döbbenettel fogadná: az a bizonyos fa, amin a helyettesítő érzelmek teremnek, nem más, mint a kisgyerekkor: az az időszak, amikor a sorskönyvünk készül. második kérdésre pedig az a válasz, hogy a helyettesítő érzelem egy másik érzelmet helyettesít. Miről is van szó?

A kisgyereknek van egy jogos és respektálható igénye: életben akar maradni. Az ember azonban úgy van összerakva gyárilag, hogy születése után még jó pár évig képtelen az életben maradási projekt önálló futtatására. Így aztán az újszülött szerződést köt a szüleivel: „Ti folyamatosan életben tartotok engem, én pedig cserébe úgy viselkedem, hogy ti erre napról napra hajlandóak legyetek.”

Ez a szerződés komoly dolog. Egy kisbaba életben tartása (és felnevelése) hatalmas fizikai és pszichés megterhelés a szülőknek. Az anya szülés utáni mentális megbetegedése – a laktációs pszichózis – csak az egyik lehetséges kimenet. De mondják: az a szülő, akiben legalább egyszer nem merült föl, hogy agyoncsapja a gyerekét, az nem is szereti igazán. A kisbaba Mindazt a terhet, amit a szüleinek jelent, csak egyetlen módon tudja ellensúlyozni: azzal, hogy imádnivaló cukorpofa. Márpedig egy imádnivaló cukorpofát csak ajnározni és babusgatni lehet. De legalábbis jelentősen javulnak az esélyei arra, hogy elkerülje az agyoncsapást.

A cukorpofaság nehézségei


Azonban itt már bejön az egyéni ízlés is. Az „imádnivaló cukorpofa” ugyanis meglehetősen szubjektív minősítés. Az egyik anyuka ilyennek szereti a gyerekét, a másik olyannak. Emellett többnyire van a képben egy apuka is, akinek ugyancsak megvan a saját preferenciája arra nézve, hogy a gyerek milyen legyen, hogy viselkedjen. És e preferencia nem okvetlenül esik egybe azzal, amit anyuka akar. Szélsőséges esetben előfordulhat, hogy apukánál épp az a magatartás veri ki leginkább a biztosítékot, ami anyuka számára a leginkább kedvező volna (vagy fordítva).

Szegény kisgyereknek tehát igencsak edzésben kell tartania a saját – nyilvánvalóan kisgyerek-szintű – Felnőtt énállapotát (az ún. Kis Professzort) ahhoz, hogy föl tudja mérni szülei igényeit, és ki tudja kísérletezni azt a viselkedést, amivel megvásárolhatja gondoskodásukat. Ám a nehézségek ellenére e viselkedést (azaz inkább viselkedés-készletet) végül is igen sokan összetákolják maguknak. Hogy pontosítsak: mindannyian, akik megértük a felnőttkort, kialakítottunk hajdan egy olyan viselkedésmintázatot, amely ha nem is ideális, de legalábbis elfogadható volt azok számára, akiktől az életben maradásunk függött. Honnan tudható ez biztosan? Egyszerű: ha nem alakítottuk volna ezt ki, akkor egyszerűen nem értük volna meg a felnőttkort.

A viselkedés szó alatt – ebben az összefüggésben – elsősorban a kisgyereknek a környezeti ingerekre adott nem tudatos válaszait értem, beleértve mind a fiziológiai, mind az érzelmi megnyilvánulásokat. A „kikísérletezés” fent említett folyamata pedig azt jelenti, hogy a gyerek első, spontán reakcióját a környezet vagy megerősíti (gondoskodással, odafigyeléssel, törődéssel, simogatással vagy egyszerűen táplálással) – vagy bünteti (haragos nézéssel, kiabálással, elfordulással, távolságtartással, vagy épp a táplálás késleltetésével).

Ha megerősíti, akkor az adott reakció (például a düh érzése) beépül a gyerek repertoárjába. Ha bünteti, akkor kénytelen valami mással próbálkozni, valami mással helyettesíteni első reakcióját, teszem azt, szégyennel. Ha e második próbálkozásra már megerősítő választ kap a környezetétől (és nem alkalomszerűen, hanem sorozatosan), akkor a gyerek egy idő után azokban a helyzetekben, ahol eredendően, spontán módon dühöt érezne, önkéntelenül is szégyellni fogja magát. Kialakított egy helyettesítő érzelmet, ami aztán jó eséllyel elkíséri őt élete végéig (vagy amíg el nem jut az önismereti terápiában oda, hogy tűzre vesse a sorskönyvét).

A dolog lehet bonyolultabb is: megtörténhet, hogy a gyerek az eredeti, ún. autentikus érzelmét elfedő helyettesítő érzelmet is kénytelen elfedni egy újabb érzéssel, azt egy még újabbal... Ez persze nem megy a végtelenségig: a gyerek egy idő után megtanulja, hogy ne érezzen, és az élet adta kihívásokra és megpróbáltatásokra apatikusan vagy cinikusan reagáljon.

 

Miről lehet felismerni?


Hogyan lehet megállapítani egy érzelemről, hogy az helyettesítő-e vagy autentikus? A TA elmélete két mankót is nyújt ehhez. Az egyik: autentikus érzelemből nincs túl sok. Összesen négy, mégpedig a következő bontás szerint:

Ha jó nekünk, arra az autentikus érzelmi válasz az öröm. Ha rossz nekünk, akkor három eset lehetséges: A rossz történés a múlthoz tartozik, megváltoztathatatlan: emiatt szomorúak vagyunk. A jelenben ér minket frusztráció: ezért dühösek vagyunk. A nem látott jövő tartogatja (esetlegesen) a rosszat: ettől félünk.

A TA szerint autentikusnak mondott érzelmek – érdekes, de csöppet sem meglepő módon – részét képezik annak a listának, amit a pszichológia más területeiről emberi alapérzelmek néven ismerünk. (E lista további két alapérzelmet tartalmaz: a meglepődést és az undort.) Az egyik mankó tehát ez: ha olyan érzelmi reakciót produkálunk bármely helyzetben, ami nem tekinthető autentikus érzelemnek (szégyen, tehetetlenség, kétségbeesés, mélabú, szorongás és száz meg ezer másfajta érzelem), akkor biztosak lehetünk benne, hogy helyettesítő érzelemmel van dolgunk.

Nehezíti a dolgot, hogy egy „gyárilag” autentikus érzelem is lehet egy másik érzelem helyettesítője. Ha például kiskorunkban a környezet megerősített bennünket, amikor féltünk, de közömbös volt (vagy épp büntetett), ha szomorúak voltunk, akkor ebből megtanulhattuk, hogy akkor is félelemmel reagáljunk, amikor eredendően szomorúak lennénk.

Az eligazodásban a TA nyújtotta másik mankó segít: a helyettesítő érzelem semmilyen módon nem segíti elő a problémás helyzet megoldását. Ez nem is csoda, hiszen a probléma a jelenben, az itt és most-ban van, amire csak a Felnőtt tudatosság képes adekvát módon reagálni. A helyettesítő érzelem viszont a múlthoz tartozik: a Gyermeki énállapotunkból fakadó, anakronisztikus reakció. Ami egykor tán alkalmas eszköz volt annak elérésére, hogy anyánk megszoptasson, ma viszont egész biztos, hogy nem visz közelebb ahhoz a célunkhoz, hogy a vízvezeték-szerelő soron kívül kijöjjön hozzánk, hogy haladékot kapjunk a határidős munka elvégzéséhez, hogy kicseréljék alattunk az ágytálat, hogy a pincér végre fölvegye a rendelésünket, hogy a kölykünknél (aki most épp minden, csak nem imádnivaló cukorpofa) elérjük, hogy végre húzzon el fogat mosni...

Ezekben a helyzetekben újra meg újra azt tapasztaljuk, hogy kudarcot vallanak a próbálkozásaink, és újra meg újra bosszankodunk, dühöngünk, kétségbe esünk, rettegünk, szégyenkezünk, hisztizünk, elnémulunk, pánikba esünk, megsértődünk – vagyis megéljük kedvenc helyettesítő érzelmeink valamelyikét.

 

Hiedelmeink igazolása


A „kedvenc” szó talán cinikusan hangzik, pedig nem az. Ne felejtsük el, hogy a fenti, kudarcokat halmozó mondat mivel kezdődött: az adott érzelem egykor „alkalmas eszköz volt annak elérésére, hogy anyánk megszoptasson”. Ez szinte felfoghatatlanul pozitív tapasztalat egy kisbaba számára. Ezen áll vagy bukik minden, ez a történés számára a kozmosz tengelye, az origó, az alfa és az omega, a kezdet és a vég. Ha e téren megtapasztalja egy eszköz hatékonyságát, akkor a világ legtermészetesebb módja, hogy ragaszkodni fog hozzá, hogy beépíti a személyiségébe. Az első életévekben íródik a sorskönyv, aminek a célja az, hogy a gyerek számára a végtelen és rettentő külvilág struktúrát kapjon, megismerhetővé váljon. A gyerekkorban megtanult helyettesítő érzelmek azt a célt szolgálják, hogy az egykor kialakított sorskönyvi hiedelmeinket igazolják. Ha le kéne mondanunk helyettesítő érzelmeinkről, akkor a sorskönyvünk meggyengülne, és a világ ismételten egy hatalmas, fenyegető, minket elnyelni akaró szörnyeteggé válna. (Kivéve, ha önismereti munkánk eredményeként, tudatos döntéssel jutunk el arra a pontra, hogy kilépünk sorskönyvünkből, és a tudatosságot, spontaneitás és intimitást – egyszóval az autonómiát – választjuk.)

A sorskönyv tehát – hiedelmünk szerint – az életben maradásunkat segíti elő, a helyettesítő érzelem átélése pedig a sorskönyvünket erősíti. Ezt a saját farkába harapó kígyót a TA helyettesítő rendszernek nevezi. Azt pedig, amikor határtalan leleményességgel, de tudattalanul előidézünk egy olyan szituációt, amelyben (újra) megtapasztalhatunk egy helyettesítő érzést, a helyettesítés szakszóval jelöli.

Egy időben a város másik végére jártam terápiába, egy kellemes, kora délutáni időpontban. Akkoriban szinte teljesen a magam ura voltam, vagyis szabadon gazdálkodhattam az időmmel. Akkor keltem, amikor akartam, jóformán semmilyen kötelezettségem nem volt, vagy ha mégis, az sem fix időponthoz kötve. Ennek ellenére újra meg újra abban a helyzetben találtam magam, hogy ülök az autóbuszon, feszülten nézem az órámat, mert már csak egy-két percem van, hogy időben odaérjek a terápiás ülésre; nyújtogatom a nyakamat, hogy lássam, mi a helyzet ott elöl, a kereszteződésben, a jelzőlámpánál; számolgatom, hány megálló van még hátra, és már izzítom a lábizmaimat, hogy a megállótól a célig tartó távot sprintelve tegyem meg. És mindeközben borzalmasan érzem magam, mert arra gondolok: mit fog szólni a terapeutám, hogyan magyarázom el neki a késést, és még ha nem is szól semmit, akkor is keményen fizetek minden terápiás percemért, úgyhogy a késésemmel gyakorlatilag saját kezemmel dobálom ki a pénzt az ablakon. És persze szinte mindig odaértem időben, de az addig átélt érzés szörnyű volt.

Egy szép napon aztán belém hasított a felismerés (mit ad isten, épp egy TA-könyvet olvastam a buszon): hiszen ezeket a helyzeteket én magam generálom! Mert hát pontosan tudom, mennyi idő odaérni; hogy melyik az a busz, amit ha nem csípek el, akkor már kellően kockázatos a dolog; én magam tökölöm el itthon az időmet indulás előtt olyasmivel, amit nyugodt szívvel megtehetnék, illetve abbahagyhatnék tíz perccel vagy félórával korábban... Vagyis rájöttem, hogy semmi mást nem csinálok hétről hétre, mint gondos munkával felépítek egy helyettesítést, egy olyan szituációt, amelynek eredményeképpen biztosíthatom magamnak az egyik kedvenc helyettesítő érzelmemből a szükséges dózist.
 

Zsetonok


Ha már begyűjtöttünk egy helyettesítő érzelmet, két dolgot kezdhetünk vele. Az egyik: ott és akkor megéljük azt, kiélvezve minden borzalmát. Ha ezt választjuk, és elég gyakran hozunk létre helyettesítéseket, akkor ily módon biztosíthatjuk magunknak, hogy nagyjából-egészében az egész életünk során folyamatosan nyomorultul érezzük magunkat.

A másik variáció: regisztráljuk az adott helyzetben, hogy „na igen, ez az”, de nem éljük meg rögtön a negatív érzést, hanem eltesszük későbbi felhasználásra. Ha ezt választjuk, akkor ebben az esetben nevezzük a helyettesítő érzelmünket zsetonnak.

A TA az áruházak vevőhülyítő akcióiból kölcsönözte a zseton fogalmát. Mindannyian ismerjük a műfajt: ha veszel X összegben bármit, kapsz egy zsetont (de facto leginkább matricát), amiből ha összegyűjtesz eleget, beválthatod valami árucikkre. Kevés zsetonért csak kis értékű cuccot vehetsz, de ha kitartó vagy, és hosszú idő alatt több füzetet is teleragasztasz a zsetonjaiddal, akkor a végén valami igazán értékes nyereményre tehetsz szert. És persze különböző áruházak különböző zsetonokat bocsátanak ki, úgyhogy egyszerre több vasat is tarthatsz a tűzben.

A TA értelmezése szerinti zsetonokkal ugyanez a helyzet. Először is különböző feliratú zsetonok léteznek. Néhány példa: „Dühös vagyok.” „Megbántottak.” „Engem senki nem ért meg.” „Én ehhez buta vagyok.” „Jaj, de kimerítő volt ez!” Másodszor: a zsetonokat be lehet váltani rövid idő eltelte után, mondjuk egy munkanap végén, de várhatunk a beváltással éveket vagy évtizedeket is.

Ha valaki düh-zsetonokra specializálta magát, akkor a munkahelyén aznap begyűjtött egy vagy két zsetonját este beválthatja otthon egy kiadós veszekedésre. De ha a gyűjtögetést évekig folytatja, akkor esélyes lehet egy igazi főnyereményre: mondjuk elkövethet egy indulati gyilkosságot (jóllehet a környezetében mindenki eskü alatt – és döbbenten – vallja majd, hogy ő volt a világ legjámborabb embere). Ha más az ízlése, akkor maga ellen fordíthatja a felgyűlt dühöt, és ugyanezen zsetonok beváltásával növeszthet magának egy rosszindulatú daganatot.

Aki „meg nem értettség” zsetonokat gyűjt, az – kispályásként – biztosíthatja magának a napi betevő rosszkedvet, ám ha igazi spíler, akkor idővel egy jól fejlett depresszió vagy épp alkoholizmus büszke tulajdonosává válhat.

Ha valaki rendszeresen előállít magának olyan helyzeteket, amelyekben butának érezheti magát, akkor zsetongyűjteményét előbb-utóbb beválthatja arra, hogy elkövet valami igazán orbitális marhaságot, teszem azt, jóhiszeműen belekeveri magát és a családját egy véget nem érő adósságspirálba.

A fáradtság-zsetonok gyűjtése egyszerű: elég, ha az ember mindig épp csak egy kicsit vállalja magát túl. Ha naponta beváltja a zsetonjait, akkor az egész életét kimerültség-közeli állapotban gürcöli végig („Látjátok, anyu, apu?! Én mindent megteszek!”); ha a későbbi beváltás mellett dönt, akkor frissen, energikusan, kirobbanó hatékonysággal éli az életét, mindaddig, amíg egy nap rajtaütésszerűen össze nem esik holtan, vagy legalábbis súlyos depresszióval.

 

Röviden tehát még egyszer:


Kisgyerekként, mialatt összeállítottuk sorskönyvünket, a környezete által elutasított autentikus érzelmeink helyett apránként elsajátítottuk azokat a helyettesítő érzelmeket, amelyekkel biztosítottuk – vagy biztosítani véltük – magunknak az életben maradást. E helyettesítő érzelmek beépültek személyiségünkbe. Ahhoz a sorskönyvi hiedelmünkhöz kapcsolódnak, hogy a világban való biztonságos közlekedésünkhöz szükségünk van rájuk: rendszeresen új és újabb dózist vagyunk kötelesek adagolni magunknak. Azt, amikor tudattalanul ilyen szituációba keverjük magunkat, helyettesítésnek nevezzük. A helyettesítő érzelmeket vagy azonnal megéljük, vagy félretesszük őket zsetonként. A zsetonokat beválthatjuk kisebb vagy nagyobb nyereményekre. A kisebb nyeremények inkább az ún. banális sorskönyvekre jellemzők. Akinek tragikus sorskönyve van, az zsetonjait többnyire egy nagy, végső kiegyenlítésre tartogatja; ez esetben a nyereményjegyzékben olyan tételek szerepelnek, mint súlyos pszichés vagy szervi betegség, a fontos kapcsolatok széthullása, súlyos bűncselekmény áldozatává vagy elkövetőjévé válás, illetve öngyilkosság.

Aki önismereti munkája során eljutott odáig, hogy felismeri saját zsetongyűjteményét, az két dolgot tehet. Az egyik: tudomásul veszi, hogy kiszúrt vele az élet, és szomorú szívvel gyűjtögeti tovább zsetonjait, lassú, de biztos léptekkel közelítve a végső elszámolás felé.

A másik: kilépve sorskönyvéből, megszabadul a zsetongyűjteménytől. Nem elrakja egy fiók aljára, hanem széttépi, tűzre veti, vagy lehúzza a vécén. Ezt persze könnyebb mondani, mint megtenni. Az, hogy valaki megváljon a hosszú éveken keresztül gondosan gyűjtögetett zsetonjaitól, ritkán megy külső – terápiás – segítség nélkül.
 




Ha tetszett, amit olvastál, ne sajnálj tőlem egy lájkot! :-)
Ha úgy gondolod, másnak is hasznára válna, ne habozz megosztani vele!

Ha úgy tapasztalod, valami nem stimmel veled: Gyere hozzám terápiába!


» 10 komment «




Címkék: terápia érzelem ta sorskönyv zseton helyettesítés sajátélmény autentikus érzelem helyettesítő érzelem alapérzelem helyettesítő rendszer

A bejegyzés trackback címe:

https://sorskonyvnelkul.blog.hu/api/trackback/id/tr322733305

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

amind enit 2011.03.12. 16:50:05

Naggyyon ott van!
Nagggyon. Köszönet és respekt! :-)

Lapis Lazuli 2011.03.13. 15:14:30

Uff. Adtál gondolkodni valót bőven. Most nekiállok és elolvasom még egyszer. Köszi.

Enahma 2011.03.14. 21:50:27

Nem szeretem az írásaidat (nem igaz, de most sarkosan fogalmazok). Mindig, de mindig azon gondolkodom (lassan már a gyerekemmel folytatott tranzakció közben is), hogyan is fogom eltolni az életét azzal, ahogy most vele bánok... Mert mind szép és jó, amit írsz, de egyszerűen amióta gyereket nevelek, nem tudok szabadulni attól a kényszertől, hogy el akarjam kerülni azokat a hibákat, amelyek a gyerekből kinövő felnőtt életét megkeserítik, és minden este legalább fél órát a férjemmel csak a gyerekeket és a saját reakcióinkat elemezzük.
Egyedül-e vagyok ezzel?
((A gyerekemet hány éves kortól lehet a gyereket terápiára vinni? Gondolom, csak 6 éves kor után... ;-))

Birtalan Balazs · http://birtalan.blog.hu 2011.03.15. 11:41:35

@Enahma: Nekem egy idézet jutott eszembe erről: "Hogyan fessünk tökéletes képet? - Váljunk tökéletessé, aztán engedjük el magunkat, és csak fessünk." Ez így persze gonosz, de szerintem itt a lényeg. Nem az a kérdés, hogy hogyan ne szúrjuk el a gyerek nevelését, hanem hogy mi magunk autonómak vagyunk-e (vagy szerényebben: hogy állunk az autonómia felé vezető úton). Ha mi magunk olyan életet élünk, amit nem az időtöltések, játszmák és helyettesítősdik határoznak meg, hanem a tudatosság, spontaneitás és intimitás, akkor a gyerek ilyen mintát lát, és ezt veszi át.

A sorskönyvi mátrixban nem csak gátló parancsok, hanem engedélyek is szerepel(het)nek ("Létezhetsz!", "Lehetsz önmagad!", "Lehetsz egészséges!" stb.), és létezik a TA terminológiájában nyertes sorskönyv is (csak ezzel a terapeutáknak nem sok dolguk akad).

> Egyedül-e vagyok ezzel?

Erre nem én vagyok hivatott válaszolni, de a többi szülő bátran érezheti magát megszólítva.

Lapis Lazuli 2011.03.16. 10:59:39

@Enahma: Nem vagy egyedül. De nem ám. Viszont nekem Balázs írásai ebből a szempontból kétfenekűek. Az első reakcióm nekem is az, amit leírsz. A második, h ok, de már tudom, h szabad hibáznom, nem kell tökéletesnek lennem. Nem kell tökéletes gyereket nevelnem.

amind enit 2011.03.16. 12:33:59

@Enahma: Nem, nem vagy egyedül :-( Mi ugyanilyen elveszettnek érezzük gyakran magunkat ebben a kérdéskörben. Én ezt magamra nézve a " a légy tökéletes" parancs családi vonatkozású interpretációjának tartom. Lásd: tökéletesen akarom nevelni a gyermeket, nem adni neki sorskönyvet, ha mégis akkor nyerteset, stb.... Sokat gondolkodom ezen. Én úgy gondolom, hogy az első lépés ebben önmagam elfogadása olyannak amilyen vagyok. Ez nem a változatlanságot jelenti, hanem a tisztánlátást a saját jó és rossz tulajdonságaimmal kapcsolatban. Ahogy gyógyítom magam, úgy gyógyul a gyerek, mert a kettőnk kapcsolata gyógyul. Ahogy én változom, úgy változik ő és a kapcsolatunk. A lényeg a változtatás az előre haladás. De ez egy életen át tart. Innentől már rendben van a szülői minta. Ha én rendben vagyok, rendben lesz ő is. Az én felelősségem az, hogy rendben legyek, ebben benne foglaltatik a szülőpárral való párkapcsolat rendben tartása.
Az, hogy foglakozol ezekkel, jó, dolgoztok vele, jó, figyelsz rá, jó. Nem megy minden úgy, ahogy gondolod, ez van, lesz jobb is. Hajrá Marslakók!

Enahma 2011.03.19. 21:20:06

@Lapis Lazuli: Hah. Nem tökéletes gyereket akarok nevelni, csak normálisat. Csak nem szeretném eltolni az életét azzal, hogy... mivel is? - És ez utóbbi kérdés az, amit szinte naponta feszegetünk a férjemmel: vajon ez vagy az a reakció, hozzáállás, szólás, büntetés, jutalmazás, mittomén milyen módon csapódik le a gyerekben, hol okozhat később súlyos problémákat - neki.

Lapis Lazuli 2011.03.20. 07:26:01

@Enahma: Eeeeegen. dettó. 12 éve. Egyetlen dolgot merek elég biztosan állítani: az igazán gáz szülőket, akiket volt szerencsém 42 év alatt megismerni, nem gyötörte soha, semmilyen kétség. Ebből persze nem következik semmi. A mintám finoman szólva nem reprezentatív. Nyilvánvaló marhaság lenne kijelenteni, h a puszta tény, h valakit gyötörnek kétségek a szülői szerepével kapcsolatban, automatikusan jó szülővé is teszik. Egyszerűen csak egy megfigyelés :)))

Enahma 2011.03.20. 12:26:30

@Lapis Lazuli: :) Kár. Pedig jó lenne, ha a kétségek a jószülőség jelei volnának... De legalább olvasom ezt a blogot. :-D