1984 volt. A nyolcadikos tananyagban eljutottunk A Párt vezető szerepe a társadalomban című részhez. Tamás, a fiatal és jó fej tanár így szólt az osztályhoz: „Most megtanítok nektek két latin kifejezést.” Azzal felírta a táblára: de iure és de facto.

Felmerült néhány hete kérdésként egy kommentben, hogy miről lehet észrevenni egy tevékenységről, hogy az pszichoterápia-e, vagy sem. Alább erre próbálok válaszolni. Ami a de iure részt illeti, precízen és objektíven. Ami a de facto részt illeti: pontatlanul, elfogultan, elnagyoltan – de reményeim szerint érthetően.

De iure

Ez tiszta sor. Az 1997. évi CLIV. törvény az egészségügyről 103. § (1) pontosan meghatározza, hogy Magyarországon mit lehet pszichoterápiának hívni.
A pszichoterápia többféle módszeren alapuló, tudományosan megalapozott, a pszichés és pszichoszomatikus zavarok esetén alkalmazott, egyéni vagy csoportos formában, több, meghatározott időtartamú ülésben történő terápiás eljárás, amelyet a pszichoterápiás eljárások végzésére képesítéssel rendelkező szakorvos vagy klinikai szakpszichológus végezhet önállóan. Vagyis ha el akarod dönteni, hogy az a valaki, aki azt állítja magáról, hogy ő pszichoterápiát végez veled, a hatályos magyar jogszabályok szerint vajon valóságot állít-e, akkor kérd meg, hogy vonultassa fel előtted a megfelelő papírokat:
 
– pszichológusi vagy orvosi diplomát;
– ha pszichológus: a klinikai szakpszichológusi végzettséget igazoló bizonyítványt;
– ha orvos: a szakvizsgát igazoló bizonyítványt;
– a pszichoterápiás végzettség igazolását;
– az általa alkalmazott egyes módszerekre vonatkozó, módszerspecifikus képzések elvégzését igazoló dokumentumokat.
 
Ha ezek mindegyikét bemutatja neked, akkor amit csinál, az pszichoterápia. Akkor is, ha semmi változást nem tapasztalsz magadon, vagy épp hétről hétre egyre rosszabbul leszel. Ha a fenti papírokkal nem rendelkezik, akkor a tevékenysége nem pszichoterápia. Akkor sem, ha egye javul az állapotod. Ezért szerepel például a saját terápiás oldalam lábjegyzetében a megjegyzés, amit egyébként minden egyes kliensemnek személyesen is elmondok az első ülésen: Mivel a hatályos magyar jogszabályok értelmében a „pszichoterápia” nevű tevékenység végzése speciális szakképesítéshez van kötve, az általam terápiás keretek között nyújtott segítő szolgáltatás hivatalosan nem tekinthető pszichoterápiának. Hivatalosan, vagyis de iure. Akkor sem, ha de facto az.

Ilyen egyszerű.

Megjegyzendő, hogy ez nincs mindenhol így. Vannak országok, ahol már rájöttek, hogy a pszichoterápiának vajmi kevés köze van akár az orvostudományhoz, akár a pszichológiához. Aki pszichoterapeuta akar lenni, az tanulhat pszichoterápiát anélkül, hogy előzetesen öt-hat évig tanulna olyasmit, amire aztán soha az életben nem lesz szüksége a tevékenysége gyakorlása során.

Ez volt a de iure rész. Jöhet a szubjektív, elfogult és elnagyolt de facto rész, több tételben.
 

Megváltás vagy üdvözítés?

A pszichoterápia olyan elfoglaltság, ahová azért járunk, mert úgy tapasztaltuk, hogy valami nem stimmel velünk, és azt akarjuk, hogy stimmeljen. Persze életünkben a dolgok többnyire nem vagy stimmelnek, vagy nem, hanem valami efféle skálán helyezkednek el:
 

Terápiás segítséget a legtöbben – balga módon – akkor szoktunk kérni, amikor már kevés híján lepottyanunk a skála baloldali, negatív végéről. A terápia ezzel szemben nem addig tart, amíg átérünk a skála másik végére. Ha a terapeuta szakmailag korrekt, akkor már hamarabb elkezdi lezárni a munkát. Valahol a skála jobboldali régiójában, de nem a legvégén. A jó terapeuta ugyanis a kliensét alapvetően OK-nak tartja: partnernek; olyasvalakinek, akinek megvan a természetes esze, megvannak az élethez szükséges képességei, képes önállóan fejlődni, és tud felelős döntéseket hozni. Ilyennek látja őt már a terápia kezdetén is: akkor, amikor a kliens még romokban hever. Ez a szemléletmód a pozitív irányban való elmozdulás lehetőségi feltétele.

Ez nem jelenti azt, hogy a klienst időnként nem kell dajkálgatni, babusgatni. Ha az állapota azt teszi szükségessé, a terapeuta képes vele Gondoskodó Szülői énállapotból kommunikálni. Ápolgatja, dédelgeti, friss szénával megeteti. Ez teljesen rendjén van. Csakhogy ez az attitűd nem magának a kliensnek mint személynek szól, hanem az ő aktuális helyzetének. És nem a terapeuta anyáskodó személyiségéből fakad elkerülhetetlenül, hanem tudatos, szakmailag megalapozott választás eredménye.

A katolikus teológia különbséget tesz Jézus Krisztus két tevékenysége, a megváltás és az üdvözítés között. A megváltás a paradicsomi, a bűnbeesés előtti állapot helyreállítása. Az üdvözítés erre épül rá, de ennél többet jelent: az Istennel való egyesülést, a mennyország boldogságát. Szokás ezt úgy megfogalmazni, hogy Ádám és Éva a bűneset előtt megváltott állapotban voltak, de nem voltak üdvözülve.

A jó terapeuta tisztában van azzal, hogy az ő dolga nem az „üdvözítés”, vagyis a kliens boldoggá tétele, hanem csupán a „megváltásban” való közreműködés: azon állapot elérése, ahonnan aztán a kliens a saját lábán tud továbbmenni. Az adott problémára nézve már üzemképes – ámbátor korántsem százszázalékosan működő – kliens útjára bocsátható, hogy aztán élje a saját életét, keresse a maga boldogságát. Közben számtalanszor orra fog esni, de lesz ereje föltápászkodni. Ez a terápia célja: nem az, hogy megóvja a klienst az eljövendő bajoktól, hanem hogy segítsen neki hozzáférni azon saját erőforrásaihoz, amelyek segítségével képes a bajokkal megküzdeni.

Ha a terapeuta mindezt szem előtt tartja, akkor amit csinál, az pszichoterápia. Ha nem, akkor nem pszichoterápia, hanem a saját narcisztikus szükségleteinek kielégítése.
 

A tudatos vaddisznó

Persze megközelíthető ugyanez másik irányból is. A terápia bizonyos szakaszában a kliensnek szembe kell nézni a saját hülyeségeivel. A hiedelmeivel, kognitív torzításaival, élethazugságaival. Ez másként nem megy, csak úgy, ha beleverik az orrát: „Helló, haver, ébresztő! Nem látod, hogy folyamatosan ugyanazt a marhaságot csinálod?!”

Ezt konfrontációnak hívják. Ilyenkor a terapeuta Irányító–Szabályozó Szülői attitűddel van jelen. Nem azért, mert egy perverz állat, aki arra izgul, ha megalázhatja a kliensét, hanem mert ez a tanulás útja. Ahhoz, hogy a kliens kézbe vehessen egy olyan alkalmas eszközt, amivel rendbe tudja hozni – és rendben tudja tartani – az életét, az kell, hogy legyen egy szabad keze. Ehhez az kell, hogy elengedje a kezében lévő alkalmatlan eszközt. Ehhez pedig az, hogy belássa annak alkalmatlanságát. Ebben a belátásban segít a terapeuta – olykor bizony brutális módon.

Csakhogy a fenti különbségtétel itt is fontos: ez a vaddisznó attitűd sem a terapeuta természetéből fakad, legalábbis jobb esetben, hanem gondos mérlegelés eredménye. A mérlegelés tárgya pedig a kliens aktuális állapota. Az nyilvánvaló, hogy valami új felépítéséhez szükséges előbb az ott lévő régit lerombolni. Viszont ha a projekt megáll a rombolásnál, akkor azt mindennek lehet nevezni, csak épp építkezésnek nem.

A terapeutának fel kell mérnie, hogy a kliens elég erős-e (már) ahhoz, hogy ne essen össze a kapott maflástól, hanem az a javára váljon. Ha felméri, az pszichoterápia. Ha nem méri fel, hanem csak konfrontál orrba-szájba, akkor nem pszichoterápia, hanem – meglepő fordulat! – ugyancsak a saját narcisztikus szükségleteinek kielégítése.
 

Egy dallam, sok hangszer

Mindenki megkönnyebbülésére (elsősorban a sajátoméra) eltekintek attól, hogy a különböző pszichoterápiás technikákat felsoroljam és csoportosítsam. A fenti két szempont azonban – direkt vagy indirekt módon, kimondva vagy kimondatlanul – minden olyan módszerben megjelenik, amely rászolgál a pszichoterápia névre.

A pszichoterápia célja az, hogy a kliens életében valami, ami most nem stimmel, elkezdjen stimmelni. Ennek eléréséhez két dolog szükséges. Az egyik, hogy a nem stimmelő dolog tekintetében a kliens megváltozzon. A másik, hogy alkalmas legyen erre a változásra.

Ha valaki terápiába megy, két dolog lehetséges. Vagy alkalmas a változásra, vagy nem. Ha igen, lehet rögtön a második felvonással kezdeni: el lehet őt indítani a változás irányába. Ha nem, akkor jön az első felvonás: addig kell masszírozni a lelkét, amíg megerősödik ahhoz, hogy elviselje a változással járó fájdalmat. Ahogy egy komoly műtétnél is van: előbb le kell nyomni a lázat, meg kell szüntetni a gyulladást a szervezetben. Ha ez megvan, akkor el lehet kezdeni operálni.

A második felvonás – vagyis maga a „műtét” – többnyire nem túl hosszú idő. Van, hogy egyetlen jól irányzott mondat elég a változáshoz. Van, hogy kell tíz-húsz alkalom. Van, hogy egy év. De ritka, hogy másfél-két évnél hosszabb ideig tartson.

Ami az első felvonást illeti, annak az időtartamát nem lehet megjósolni. Ha valakinek a problémája nem pusztán a felszíni viselkedésben van, hanem a személyiség szintjén, akkor a generáljavítás sok évig eltarthat. Aki valamilyen tekintetben elakadt a személyiségfejlődés egy adott pontján, azzal nem lehet gyors csodát tenni. Azzal egy dolgot lehet kezdeni: elfogadni gőgicsélő kisbabának, rettegő vagy épp dacos kisgyereknek, és felnöveszteni. Ez pedig időbe telik.

Hogy ki milyen eszközt használ – valamilyen analitikus jellegű megközelítést, kognitív viselkedésterápiát, humanisztikus terápiát, hipnózist vagy bármi egyebet – az huszadrangú kérdés. No jó, nem huszad, de harmad. Az elsődleges a terapeuta és a kliens közötti, stabil keretek között tartott stabil bizalmi viszony. A második az, hogy a terapeuta folyamatosan képben legyen, hogy hol tart a kliens, és mire van épp szüksége a fejlődéshez: arra, hogy ölben tartsák és ringassák, arra, hogy kirakják a járókából, és elkezdhesse fölfedezni a világot, vagy eljött az ideje, hogy megverekedjen önmagával, és a verekedésből győztesen álljon fel. Csak ezután aktuális a kérdés, hogy a ringatás, a lábra állítás vagy a konfrontáció milyen konkrét módszerrel történik.

Ha ez a tudatosság, ez a ritmus jelen van egy segítő kapcsolatban, akkor az pszichoterápia. Akkor is, ha a falusi kovács végzi teljesen intuitív módon lópatkolás közben. Ha nem, akkor nem az – függetlenül attól, hogy a terapeuta milyen képesítésekkel dicsekedhet.
 

A bevezető vége

Mindezt eredetileg nem akartam megírni önálló posztként. Csupán bevezető lett volna egy témához, ami tavaly december óta foglalkoztat. Akkor ugyanis egy előadás során hallottam egy terápiás beavatkozásról, amit egy tökéletes pedigrével rendelkező pszichoterapeuta végzett. Miközben hallgattam, azt hittem, kiugrik a szemem, és ha eszembe jut, azóta is fogom a fejemet – már ha épp nem a fogamat csikorgatom.

Akkor, decemberben elhatároztam, hogy valamilyen formában megírom ezt a történetet, csak nem tudtam, hogy fogjak hozzá. Most jött el az ideje, de szükségesnek ítéltem, hogy írjak hozzá pár bevezető sort.

Ez a pár bevezető sor fentebb olvasható, némileg elméretezve. A történet és annak elemzése a közeljövőben várható.