Gyakran kérem a klienseimet arra, hogy majd olvassák el valamely írásomat. Ritkábban, de megesik a fordítottja is. Ha egy témáról már a sokadik kliensemnek mesélek, fölmerül bennem: tán érdemes volna írni a dologról. Ez a helyzet az elefánttal is. Azon klienseim, akikkel kognitív terápiát végzek, rendszerint nem ússzák meg, hogy el ne meséljem nekik: kiskoromban soha nem értettem, hogy tudunk elképzeli egy elefántot: hogy férhet be az elefánt (ami nagy) a fejembe (ami kicsi).
A kérdés csak látszólag banális és hatásvadász. Valójában teljesen jogos, és van rá érvényes válasz. Egy hipnózisról szóló írásomban ugyanezen kérdésemre azt feleltem: a fejemben nem az elefánt van, hanem az elefánt szimbóluma. Kognitív megközelítésben a további kérdés úgy szól: Miként hozom létre a fejemben az elefántból az elefánt szimbólumát?
A válasz egyszerű: átalakítom a valóságot.
„De hát ez nem szép dolog!” – vághatja rá valaki, aki történelemmel vagy médiaetikával foglalkozik. Szép vagy nem szép: ez van. Az ember így működik. Gyárilag. Már a régi skolasztikusok megmondták: cognitum est in cognoscente secundum modum cognoscentis, vagyis: a megismert dolog a megismerő személyben az ő (mármint a megismerő) módja szerint van jelen. Tehát az objektív valóság megismerésének módja mindenképpen szubjektív.
A valóság átalakításához számos eszköz áll rendelkezésünkre a megismerés folyamán. Az elefánt esetében alkalmazott egyik eszköz: a kicsinyítés. Most arra kérem az olvasót, idézze fel képzeletben a DNS híres kettős spirálját. Sikerült? Ha igen, akkor itt ismét be kellett vetni az átalakítás egyik eszközét, nevezetesen a nagyítást – hiszen a DNS a maga eredeti méretében észlelhetetlen az ember számára.
Egy újabb kérés: képzelje el az olvasó, hogy egy nyári reggel kirándulni indul, és épp előveszi a ruháit a szekrényből. Majd azt, hogy ugyanezt egy téli reggelen teszi meg. Megvan? Feltételezem, hogy a két képben különböző ruhák szerepeltek: nyáron mondjuk sort és póló, télen vastag hosszúnadrág és pulóver. Ez egyfelől teljesen természetes. Másfelől valószínűleg mindannyian fel tudunk idézni olyan decembert, amikor az utcán simán lehetett egy szál kigombolt ingben járni, és legtöbbünk emlékeiben találhatók didergős nyári napok. Ám ezek az egyedi esetek nem írták felül azon általánosított ismeretünket, miszerint „nyáron meleg van, télen hideg van”. Vagyis, bár lehetnek ennek ellentmondó tapasztalataink, a nagyon is komplex valóságot belekényszerítettük összesen két kategóriába. A valóság átalakításának ezen eszközét úgy nevezzük: dichotóm gondolkodás.
Ha az autópályán a belső sávban megyünk, és azt látjuk a visszapillantóban, hogy jön mögöttünk egy böhöm nagy, méregdrága kocsi, amely a tükörben egyre nagyobbnak látszik, akkor – ha van egy kis eszünk – kimegyünk a külső sávba. De miért? Elvégre ennek a konkrét autónak a konkrét sofőrjéről nem tudunk semmit. Mégis megjósoljuk, hogy nem lesz jó vége, ha túl közel engedjük magunkhoz. A jóslás alapjául a hasonló autókkal való korábbi tapasztalataink szolgálnak. A valóság megismerése során ez esetben az általánosítás eszközével éltünk.
Beszélgetések során a legritkább eset, hogy a fejünkben lévő gondolatokat mérnöki precizitással öntjük szavakba, illetve megvárjuk, hogy partnerünk így tegyen, és csak ezt követően fogalmazzuk meg válaszunkat. Ellenkezőleg: egy pergő párbeszédben az a természetes, hogy egymás ki nem mondott gondolataira is reagálunk. Ezt a mechanizmust önkényes következtetésnek vagy gondolatolvasásnak hívjuk, és bár sokszor vezet komoly félreértésekhez, valójában mégis ez teszi gördülékennyé és élvezhetővé a kommunikációt.
Ezek a kifejezések ismerősek lehetnek mindazoknak, akik akár csak érintőlegesen is találkoztak a kognitív terápiával. E rendszeren belül úgy nevezzük őket: kognitív torzítások vagy gondolkodási hibák. És valóban, mindennapos tapasztalat, hogy a valóság átalakításának ezen eszközei torz eredményhez vezetnek: hamis negatív automatikus gondolatokhoz, ennek következtében pedig fölösleges rossz érzésekhez.
Ez az oka annak, hogy a kognitív terápia során e torzítások rendre úgy jelennek meg, mint rettentő mumusok, amelyek ott csücsülnek a fejünkben, hogy a legváratlanabb pillanatokban ránk támadjanak, és megkeserítsék az életünket. Úgy tekintünk rájuk, mint szörnyű hibákra, amelyeket emberfeletti erővel kell kijavítanunk.
A jelen cikk egyetlen célja, hogy ezt a félreértést eloszlassa. A kognitív torzítás önmagában se nem jó, se nem rossz: a valóság megismerésének természetes eszköze, amely eszköz a használat során válhat javunkra (amint az iménti példákban láttuk), vagy válhat kárunkra (ahogy a terápiás munka során általában megjelenik). Ez nemcsak a fentebb példaként hozott torzításokra igaz, hanem valamennyire. Ha az olvasónak van kedve, eljátszhat a kognitív torzítások teljes listájával: keressen saját életéből konkrét példákat arra, amikor az adott torzítás adaptív módon működött, azaz nem gátolta a világban való jóllétét, fejlődését, előrehaladását, hanem éppen hogy elősegítette azt.
A kognitív terápiának nem az a célja, hogy kiküszöbölje a gondolkodásból a kognitív torzításokat. Ez nem is lehetséges, mert a megismerés ezen eszközei nélkül jószerével életképtelenek lennénk. A cél az, hogy azokban az esetekben, amikor nyomorultul érezzük magunkat vagy épp ostobaságot művelünk, képesek legyünk felismerni, hogy milyen gondolkodási folyamatok vezettek erre az áldatlan eredményre. S ha ilyenkor tetten érünk magunkban egy vagy több kognitív torzítást, akkor megkönnyebbülten konstatálhatjuk, hogy nem maga a valóság az, ami borzalmas és félelmetes, hanem mi alakítottuk ilyenné a megismerés szubjektív folyamatában. És e felismerés hozzásegíthet, hogy kialakítsuk a valóság egy új, számunkra adaptív olvasatát – ezúttal nem a korai gyermekkorunkból ránk maradt hiedelmeink, hanem felnőtt tudatosságunk szűrőjén keresztül.
Utolsó kommentek