Sorskönyv nélkül

Legkésőbb hatéves korodra, mint mindenki más, te is megírtad további életed forgatókönyvét.

Felnőttként két lehetőséged van. Életedet vagy e gyerekkorban kialakított szabásminta, az ún. SORSKÖNYV alakítja tudattalanul – vagy te magad alakítod, tudatosan.

Mit szólnál, ha egy hatéves gyerek akarná kormányozni az autódat? És ha az életedet?


>>> TERÁPIA <<<

Birtalan Balázs

© Birtalan Balázs, 2010
A Sorskönyv nélkül blogon található írások – részben vagy teljes terjedelmükben, a szerző feltüntetésével és a forrás megjelölésével – non-profit célból szabadon, kereskedelmi célból a szerző írásbeli engedélyével idézhetők.


> Sématerápia-cikkek <



A kötet ide kattintva megrendelhető!

Mivel nincs élet a Facebookon kívül...

Címkék

adaptív (5) aids (3) alkalmazkodó gyermek (9) álom (10) antiszemitizmus (4) anya (3) archetípus (4) átmeneti tárgy (3) átváltás (3) automatikus gondolat (8) autonómia (28) betegség (6) Bizalmatlanság-abúzus (3) blog (10) Boldizsár Ildikó (6) Büntető készenlét (3) change history (3) Címkék (3) Csökkentértékűség-szégyen (8) depresszió (5) diagnózis (4) diszfunkcionális (5) diszfunkcionális attitűd (3) drámaháromszög (5) driver (6) dumbledore (3) élet (5) elfogadás (10) elfojtás (3) elhagyatottság-instabilitás (3) elhárító mechanizmus (3) elkerülés (6) ellenparancs (4) ellensorsköny (4) ellensorskönyv (3) ellentétes sorskönyv (9) előadás (10) Elszakítottság és elutasítottság (5) EMK (17) emk (33) emlékezés (4) empátia (16) empatikus konfrontáció (4) énállapot (9) engedély (3) erickson (8) eric berne (14) erőforrás (8) erőszakmentesség (6) értelmezés (3) érzelem (7) Érzelmi depriváció (3) érzés (11) evolúció (3) Facebook (5) fejlődéslélektan (3) felelősség (4) felnőtt (15) Felnőtt (3) félreismerés (4) félreismerési mátrix (3) film (3) fóbia (3) franz anton mesmer (3) Freud (3) freud (9) freudi elszólás (3) gátló parancs (16) Gestalt (3) gumikötél (5) gyász (3) gyenge pont (4) Gyermeki (4) gyermeki (7) halál (12) harmadfokú (3) harry potter (20) Harry Potter (4) hiedelem (18) hiedelemrendszer (4) hipnózis (30) hiv (3) homoszexuális (3) horog (4) humor (29) indulatáttétel (5) intimitás (6) irányító szabályozó szülői (8) itt és most (3) Járó Katalin (3) játék (3) játszma (17) József Attila (4) jung (4) kapcsolat (3) Károsodott autonómia és teljesítőképesség (5) Károsodott határok (6) katarzis (3) kérés (8) keresztezett tranzakció (5) kiegészítő tranzakció (3) kip (9) kísérlet (4) kognitív (9) kognitív disszonancia (4) kognitív terápia (25) kognitív torzítás (14) kognitív torzítások (3) kommunikáció (18) kommunikációs hibák (3) Könyörtelen mércék - hiperkritikusság (3) korai döntés (6) korai maladaptív séma (7) korlátozott szülői újragondoskodás (6) lázadó gyermeki (5) maladaptív (6) maladaptív séma (12) marshall b. rosenberg (10) másodlagos strukturális modell (5) megfigyelés (9) megküzdési stílus (3) mérő lászló (3) mese (8) meseterápia (7) mészáros istván (5) Metamorphoses Meseterápiás Módszer (3) modell (5) módosult tudatállapot (11) munka (3) nag (6) NAG (6) nárcizmus (3) nem én írtam (8) nlp (18) NLP (3) nyereség (5) ok keret (4) ok kocka (3) ok vagyok ok vagy (12) öngyilkosság (5) önismeret (14) politika (3) pszichiátria (5) pszichoanalízis (15) pszichodráma (4) pszichológia (10) pszichopatológia (3) pszichoterápia (43) pszichózis (5) rák (9) regresszió (10) rejtett tranzakció (4) rejtő jenő (3) relaxáció (3) rendszer (3) sajátélmény (36) sakál (5) sakálnyelv (5) séma (6) sématartomány (9) sématerápia (24) sérülékenység-veszélyeztetettség (3) siker (3) sorskönyv (45) sorskönyvi üzenet (5) spontaneitás (3) szabad gyermek (6) szavazás (5) szegedi pszichológiai napok (8) szembesülés (3) személyiségzavar (3) szeretet (3) szex (4) szimbólum (7) szorongás (6) szükséglet (14) szülői (5) Szülői (3) szupervízió (3) ta (39) TA (30) tanácsadás (4) terápia (39) terápiás keretek (4) teszt (3) tranzakcióanalízis (3) tudatosság (4) tudattalan (13) tudomány (5) túlkompenzálás (7) tünet (4) újradöntés (13) ünnep (4) vakfolt (4) vallás (3) valóság (3) változás (13) vers (11) viselkedés (5) viselkedésterápia (7) Young (9) zsiráf (17) zsiráfnyelv (11) zsiráftánc (8) zsiráftánc tanfolyam (4) Címkefelhő

Utolsó kommentek

  • HoldViola: Drága Balázs, annyira hiányzol ebből a világból. :( (2018.11.11. 10:54) Szerelmi bánat
  • tipitii: Szia Balázs! Én még csak pár napja akadtam a blogodra a sémák miatt, vagyis inkább nekik köszönhe... (2018.05.06. 08:37) Sémák sűrűjében... – 1.
  • tesz-vesz: @közép dunántúli régió: nem. ezek a "versek" pocsékok. ha a kínrímes dadogós mondatok, szavak egym... (2017.10.14. 17:59) Kasszazárás
  • közép dunántúli régió: @tesz-vesz: remélem, azóta fejlődött a jellemed, és sikerült túllépned a szánalmas trollkodáson. M... (2017.09.24. 09:46) Kasszazárás
  • Dorkateo1: @Gregor Samsa: "mintha egy az agyunkban élősködő önálló élőlény lenne, akinek saját céljai vannak... (2017.06.12. 22:34) Sémák sűrűjében... – 2.
  • Adam Dosa: Hálás köszönetemet küldöm önnek ezekért az irásokért. Azt hiszem ateista vagyok, de most mégis úgy... (2016.10.17. 16:07) Restancia: a további 8 séma
  • Leo Festmények Szabó Eszter: Kácsándi Elvira? Ryke Geerd Hamer módszerével segít gyógyulni.. nem szimpi? (2016.06.14. 09:19) Balázs, a terapeuta elköszön
  • tesz-vesz: @Alensha: és nyugodtan használhatod a válaszgombot is, olyan gerinces (2016.06.06. 17:39) Kasszazárás
  • tesz-vesz: @Alensha: "ki gépen szállt fölébe annak térkép-e táj" idézni csak pontosan, szépen, persze ha kij... (2016.06.06. 17:17) Kasszazárás
  • Alensha: "emelkedett irodalmi műbe nem írunk olyat hogy excel. de nem csak most, 300 éve se írtak a nagy kö... (2016.05.29. 18:06) Kasszazárás
  • Utolsó 20
pagerank

Te normális vagy?

2012.10.23. 13:50 Birtalan Balazs


 

besenyo_laar.jpgHa e kérdést valaki másnak szegezzük neki, az valójában soha nem kérdés, hanem mindig állítás („Te nem vagy normális!”). Ellenben az önmagában elbizonytalanodó ember könnyen fölteszi nem költői, hanem igazi, többnyire aggódó kérdésként: „Én normális vagyok?” – És választ vár rá önmagától, környezetétől, Istentől, a kozmosztól – vagy épp a terapeutától.

Isten és a kozmosz nevében nem nyilatkozom, de a „normális vagyok-e?” kérdéshez pszichológiai szempontból van hozzáfűznivalóm, méghozzá nem is egy, hanem négy. Ezek a következők:

1. A „normális” nem pszichológiai fogalom.
2. A „gyakori” nem egyenlő azzal, hogy „normális”.
3. A „ritkának gondolt” nem egyenlő azzal, hogy „ritka”.
4. A „ritka” nem egyenlő azzal, hogy „kóros”.

Nézzük sorra.

„Há’ noooormális?!”


A kérdést tessék Besenyő Pista bácsi hangján hallani. Ha ez sikerült, már pozícionáltuk is a normalitásra való rákérdezést a társadalomban. Ugyanis annak eldöntésére, hogy mi normális és mi nem, kultúránkban nem a pszichológia hivatott, hanem a fodrász, a taxis vagy a kigyúrt erősember, illetve a bíróság, a rendőrség, az egyház és a kormány – vagyis általában mindazok, aki sokat beszélnek és/vagy nagyot tudnak ütni.

A Magyar értelmező kéziszótárban azt olvassuk, hogy a norma: „a társadalmi együttélés során kialakult szabály, irányelv”. Pillanatnyi továbbgondolás után beláthatjuk, hogy ennél szubjektívebb, változékonyabb fogalmat nehezen találhatnánk. A múlt században még abnormális volt, ha valaki rendszeresen kezet és arcot mosott, a fürdés pedig egyenesen botránkoztató cselekedetnek számított. Spártában normális volt a véznább csecsemők, a mai Japánban az öregek kitétele. Nem olyan régen és nem olyan távol megkívánt norma volt a szőke haj, kék szem, a magas, vékony testalkat és a nem túl görbe orr. Hogy mi lett e norma következménye, azt tudjuk. Bár ne tudnánk.

A norma a többség szava. A többség szava viszont – szerencsére – nem Isten szava. A norma személyenként és korszakonként módosul.

(Birtalan Balázs:
Halállal lakoljanak? – A homoszexuális ember és a kereszténység,
Budapest, Cartafilus, 1997.)


A pszichológia – mint tudomány – azzal foglalkozik, hogy emberi jelenségeket, viselkedéseket leírjon, s azokat különböző modellek szerint megmagyarázza. Ezen elfoglaltsága során feltünteti a megfigyelt viselkedésminták előfordulásának gyakoriságát is. De hogy e gyakoriságokból bármilyen következtetést levonjon az adott viselkedés „normális” voltára nézve, arra a pszichológus nem jogosult. Ha mégis megteszi, akkor azt – minden látszat ellenére – nem pszichológusként teszi, hanem fodrászként, taxisként, rendőrként vagy prédikátorként.

„Együnk lószart – tízmilliárd légy nem tévedhet!”


Ha azt, ami „normális”, közelebbi meghatározás nélkül valamiféle pozitív, klassz, előrevivő dolognak tartjuk, akkor a fenti graffiti önmagában választ ad kérdésünkre, miszerint egy gyakori, elterjedt – mondhatni: szabványos – viselkedés szükségszerűen normális-e. Választ ad – mégpedig tagadó választ.

Figyelem: nincs szó zsigeri tagadásról! Nem azt állítom, hogy ami gyakori, az nem normális, csupán azt, hogy nem szükségszerűen az.

Attól, hogy valami gyakori, elterjedt, még lehet pozitív. Emberek tömege csinálja például azt, hogy éjszaka alszik, ezzel regenerálva szervezetét. Én erre – mint fodrász, taxis stb. – azt mondom, hogy ez igenis jó dolog. Ugyanakkor emberek tömege csinálja azt, hogy felnőttként is a csecsemőkori szorongásai közepette kialakított hiedelemrendszer szerint éli az életét. Erre – mint bíró, prédikátor stb. – azt mondom, hogy rossz dolog, hogy „abnormális”, és hogy ezen lehet változtatni.

A forradásos herezacskó


Idősebbek emlékeznek még Veres Pali bácsira, a jóságos szexológusra, aki évtizedeken keresztül válaszolta meg az olvasók – elsősorban a fiatalság – érdeklődő, aggodalmaskodó és kétségbeesett leveleit az ifjúsági lapok hasábjain. Egyik levélírója egy rémült tinédzser fiú volt, aki azt írta: őelőle valamit titkolnak. Ő ugyanis meg van győződve arról, hogy csecsemőkorában rajta valamilyen orvosi beavatkozást végeztek, de erről senki nem hajlandó beszélni neki. És hogy ezt történt, onnan tudja, hogy megtalálta magán a műtét nyomát, tudniillik felfedezett egy forradást, amely a herezacskója középvonalán fut végig. Mondja már meg a doktor úr: milyen szörnyűséget művelhettek vele annak idején?!

A doktor úr kedves, elnéző mosolya szinte sugárzott a sorok közül: türelmesen elmagyarázta, hogy a herezacskó gyárilag olyan, amilyen: mivel két lebenyből van összenőve, mindenkién látható a nevezett forradás.

Emlékszem, ezen annak idején jót röhögtem, és évtizedekre el is felejtkeztem róla. Mostanában jutott csak eszembe, amikor saját klienseimtől hallottam számos olyan – többnyire nagy nehézségek árán kimondott – történetet, amelyekről meg vannak győződve, hogy – a maguk szörnyűségében és szégyenletességében – teljesen egyedülállóak. Többnyire ekkor hangzik el a fentebb citált kérdés: „Én normális vagyok?”

E jelenség kulcsa: az összehasonlítás hiánya. Ahogy a levélíró kamasz fiú a sajátján kívül feltehetőleg még nem találkozott más herezacskóval, úgy vagyunk valamennyien életünk számos eseményével, gondolatával, fantáziájával. Mivel nem látunk bele mások fejébe, gyerek- és hálószobájába, ezért hajlunk arra, hogy bizonyos, általunk megélt jelenségeket egyedülállónak tételezzünk fel.

Tipikusan ilyen a kismamák kényszergondolata arra nézve, hogy csecsemőjüket bántalmazzák vagy megöljék. Aki nem foglalkozott legalább érintőlegesen pszichoterápiával, az meg van győződve arról, hogy „ilyen szörnyűség” csakis az ő fejében születhet meg, tehát bizonyára „valami szörnyű baj” van vele. Ugyanez a helyzet bármilyen agresszív fantáziával. Ugyanez az amúgy heteroszexuális érdeklődésű férfiak és nők egyszer-egyszer felszikrázó homoszexuális érdeklődésével. Ugyanez az öngyilkossági gondolatokkal, a fejünkben megszólaló hangokkal, az akaratunk ellenére megránduló izmokkal, a felnőttkori maszturbációval, az ürítéssel kapcsolatos nehézségekkel – és még sorolhatnám hosszasan.

Számos dolog van az életünkben, amelyekről kellemetlen beszélni, így aztán nem is beszélünk róla. Mivel pedig a környezetünkben lévők pontosan ugyanígy vannak vele, mi is, ők is azt hisszük, hogy problémánkkal egyedül vagyunk a világban. Hogy csak a mi herezacskónkon fut végig forradás – tehát nem vagyunk normálisak.

És mi van a fehér hollóval?


Azt ugyanis nemcsak ritkának hisszük, hanem tényleg ritka. A fenti eszmefuttatás ellenére léteznek olyan testi, érzelmi és viselkedéses megnyilvánulások, amelyeket a kutató pszichológusok valóban az „igen ritka” megjelöléssel látnának el. Mi következik ebből? Láttuk már, hogy a gyakori nem feltétlenül normális, de mi van a fordítottjával: a ritka vajon nem szükségszerűen abnormális?

Az egyszerűség kedvéért maradjunk a mentális rendellenességeknél, és itt a „rendellenes” szó semmi egyebet nem jelent, mint hogy a statisztikai értelemben vett többségtől eltérő. Az Amerikai Pszichiátriai Társaság (APA) adja ki a Diagnostic and Statistical Manual of Mental Disorders (magyarul: Mentális rendellenességek diagnosztikai és statisztikai kézikönyve) című kiadványt, amelynek becsületes neve világszerte: DSM. (Ennek hatályos verziója a 2000-ben kiadott DSM-IV-TR.)

A DSM felsorolja a pszichiátria által számon tartott mentális betegségeket, és felsorolja azok diagnosztikus kritériumait. Ez magyarul annyit tesz, hogy az adott betegség neve alatt szerepel egy tünetlista, és ha valaki e listából produkálja a meghatározott darabszámú tünetet (mondjuk 9-ből 5-öt; ez betegségenként változó), akkor az illetőt föl lehet címkézni azzal, hogy ő valóban Hallucnogén intoxikációban (F16.0x), Anorexia nervosában (F50.0) vagy mondjuk Bipoláris II zavarban (F31.8) szenved.

A diagnózis felállítása bonyolult dolog, a pszichiáter kompetenciájába tartozik. De neki sem egyszerű az élete, ugyanis szinte minden betegség kritériumai között szerepel egy meglehetősen gumiszabálynak nevezhető tétel. Ez többnyire ebben a formában olvasható:

A tünetek klinikailag jelentős szenvedést vagy a szociális, foglalkozási vagy egyéb fontos működések romlását okozzák.

Ezt a mondatot nem lehet elégszer elolvasni, hogy nagyszerűségét felfogjuk. Kultúránkról általában elmondható, hogy egyedülálló az észosztásban a tekintetben, hogy mi a jó és mi a rossz, és e felosztást hajlandó karddal, máglyával és atombombával is megvédelmezni. A másként viselkedőket – az „őrülteket” – hol megégették, hol leláncolva tartották. A 19. században kezdett – nagyon lassan – elterjedni az a felfogás, amely szerint az elmebetegeket is emberszámba lehet és kell venni. A 20. század második felére – részint az ún. anti-pszichiátriai mozgalom – hatására elkezdett beérni az a gondolat, hogy a pszichiátria nagyon gyakran semmi más, mint egyike az állam erőszakszervezeteinek, amely alkalmas arra, hogy a „nem szabványos” elemeket kikapcsolja, eltüntesse a zárt osztályok süllyesztőiben – függetlenül minden tudományos megfontolástól vagy az egyénnek és környezetének személyes életminőségétől.

E borzalmakra adott válaszként lehet tekinteni az említett gumiszabályra, ami fontossága miatt álljon itt még egyszer:

A tünetek klinikailag jelentős szenvedést vagy a szociális, foglalkozási vagy egyéb fontos működések romlását okozzák.

Magyarán nincs az a ritka, nincs az a furcsa tünet, ami alapján valakit „abnormálisnak”, „bolondnak” vagy „betegnek” lehetne bélyegezni akkor, ha az sem az illető, sem környezete életében nem okoz problémát.

Vagyis ha a kliens – pirulva és szepegve – beszámol valami „nyilván szörnyű” dologról, akkor teljesen adekvát megkérdezni:

– Túl azon, hogy ez „milyen szörnyű”: zavar ez téged vagy bárki mást?

Az ilyen jellegű kérdésre – túl az első meglepődésen – gyakran hallani tagadó választ, megkönnyebbült sóhaj kíséretében. És máris el lehet engedni a teljesen fölösleges „Én normális vagyok?” kérdést, s lehet helyette sokkal értelmesebb, fontosabb témákkal dolgozni.




Ha tetszett, amit olvastál, ne sajnálj tőlem egy lájkot! :-)
Ha úgy gondolod, másnak is hasznára válna, ne habozz megosztani vele!

Ha úgy tapasztalod, valami nem stimmel veled: Gyere hozzám terápiába!


» 5 komment «




Címkék: beteg pszichiátria pszichológia normális dsm antipszichiátria

A bejegyzés trackback címe:

https://sorskonyvnelkul.blog.hu/api/trackback/id/tr654864372

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Cz 2012.10.23. 15:08:40

:)
köszönöm! :)

Papp Evelin 2012.10.23. 16:20:59

Jó, hogy ezt leírtad, mert bár volt már erről szó, meg én is így gondolom, de kell a megerősítés!
Köszönöm, hogy van a blogod! :)

E.

kiskutyauto 2012.10.29. 03:45:04

Hmm.. jó írás gratula...!
Eme és hasonló lépten-nyomon, szinte kivétel nélkül minden emberi lény részéről többé-vagy kevésbé (sajnos zömmel inkább előbbi) folyamatosan tapasztalható, és sok egyéb más, bár valamelyest hasonló, humán-mentál jelenségek ill itt a blogon - ha jól látom - gyakran emlegetett jellemző humán kognitív torzulások, engem szép lassan arrafelé tereltek mostanra, hogy gyakorlatilag, amit csak tudtam és tudok, szinte minden kapcsolatom, minden kommunikációt lezártam ill a lehető leginkább minimalizáltam az emberekkel. A végcél a teljes izoláció... Illetve hacsak nem találok kivételeket, a velük való kommunikáció megtartása exklúzíve... Ami kapocs még van, az is csak a nagyon muszáj (pl pár, szülő testvér, velük mégsem szakíthatom meg - egyelőre....) egészen egyszerűen nem kommunikálok senkivel illetve törekszem minimálisra szorítkozni a kommunikációval.. továbbá ha mégis valaki erőlteti, akkor kizárólag komolytalanul; hülyéskedem, viccelődök, idétlenkedek. A manapság, társadalmakban urbanizáltan létező, civilizáltnak nevezett ember, teljesen el van torzulva mentálisan, majdnemhogy rámondható: köze nincs a valósághoz, a fehéret feketének látja és abszolúte reménytelen jobb útra téríteni, meggyőzni, jobb belátásra téríteni, de még csak segíteni sem... Rég feladtam már ezt a sziszifuszi dolgot... Hogy ez valamiféle agymosás eredménye, hogy tömegesen így elzombisodott az emberi lény (abszolút független a tanultságtól), az már egy másik konteós kérdés, nem tudom, nem is érdekel, hiszen egyedül úgysem oldhatom meg a problémát... Hagyom hát békében kedves embertársaimat tökhülyének és boldogtalannak lenni (néha kicsit szomorkodom miattuk szegények miatt) és igyekszem kerülni a társaságukat, pláne a velük való kommunikációt (az egész egyszerűen kínszenvedés)... Gondolom nyilván vannak itt-ott tán még kivételek, de belefáradtam már a fehér hollók vadászásába... Illetve jó néhány olyanban csalódtam, akire egy ideig azt képzeltem: kivétel... Szóval ilyen különc vagyok/lettem (ám abszolút harmóniában létezem mentálisan úgy gondolom), mitöbb szent meggyőződésem, hogy ha így nem "vadultam" volna el.. akkor már magam is rég a zombik közé tartoznék... Mindenesetre nagyon jól esik szimpatikus rokon-gondolatokat olvasni itt... Nem érzem hogy valami nem stimmelne velem (szóval aligha fogok elmenni az itt ajánlott terápiára), hanem szerintem a világgal és az emberiséggel nem stimmel valami, nagyon nem stimmel, és nagyon sok minden, lényegében majdnem hogy minden... Egy beteg világban, egy beteg populációban, beteg vagy, ha beállsz a sorba...

Papp Evelin 2012.10.30. 01:08:18

múltkor eszembe jutott, hogy ezt még beírom ide:

Kovács autóvezetés közben rádit hallgat:
,,Figyelem, az M3-as autópályán egy őrült a forgalommal szemben vezet!"
Kovács felmordul: ,,Mit egy, száz!"

szóval van azért olyan eset, mikor a ritka, a nem normális és az önmagára és a társadalomra veszélyes kéz a kézben járnak - úgy, hogy az illető nem is tud róla.
/nem kekeckedni akarok, inkább csak poénkodni/

E.

Birtalan Balazs · http://birtalan.blog.hu 2012.10.30. 07:16:31

@Papp Evelin: Hogy ne lenne ilyen eset! Az idézett DSM-kritériumban nem véletlenül szerepel a szociális működések romlása!

Az antiszociális személyiségzavartól vagy a paranoiától többnyire nem maga a beteg szenved, hanem a környezet.