A Sorskönyv nélkül továbbra sem lesz én-blog, de ez egy nagyon személyes írás – alkalmasint a legszemélyesebb, amit ezen az oldalon valaha közzétettem. Sokáig töprengtem, hogy egyáltalán itt van-e a helye, de arra jutottam, hogy – túl azon, hogy számomra mennyire fontos – mások számára is lehet mondanivalója.

Hogy az idén lesz-e még folytatása a sématerápiás sorozatnak, azt nem tudom. Úgyhogy az alábbi önvallomással szeretném megköszönni minden olvasóm egész éves figyelmét, és kívánok szép ünnepeket és boldog új évet.

Elmúlt, vége van. Valójában vége volt már fél évvel ezelőtt – akkor történt a műtét –, de az azóta belém ömlesztett méreg jelentősen csökkentette az esélyét, hogy valaha is új életre támadjon.

„But his soul goes marching on” – de a szelleme itt van, jelen van. Ahogy dr. Dysart, a pszichiáter mondja a pusztító téves eszméitől épp megszabadult – és álomba nyugtatózott – fiú teste fölött:

„Ez hazugság, Alan. Ilyen könnyen ő azért nem megy el. Csak odébb kocog, mint afféle engedelmes, vén gebe. Ha Equus elmegy – ha ugyan egyáltalán elmegy –, Alan, a maga kitépett beleit viszi magával a foga között. És nekem nincs raktáron semmim a helyébe... Ha ezt csak sejtené is, fölkelne ebben a percben, és elfutna tőlem, ahogy a lába bírja.”

(Peter Shaffer: Equus. Fordította: Göncz Árpád)


Nem megy el könnyen, mert ő és én évekig összetartoztunk. Frigyünket pedig évtizedekig készítettem elő. Sok évvel azelőtt, hogy először hírt adott volna magáról, írtam Ráktérítő című versem végén:

egy ismeretlen ponton tán a testem
féltőn szeretve őrzi már a sejtet
mely egy napon sorsunkat teljesítve
az ismert módon osztódásnak indul


Még korábban pedig, amikor hipnotikus életkor-regresszióban saját magzati létemet éltem újra, önkéntelenül is így definiáltam pillanatnyi helyzetemet: „Ott vagyok anyám hasában, mint az a daganat, amelyik később megölte.”

Mindezeket figyelembe véve kijelenthetem: a vastagbélrákom sorsszerű volt. No nem istenekre, karmára vagy csillagokra gondolok, hanem a sorskönyvemre. Arra az önmagam által, tudattalanul írt élettervre, amelyet – mint mindenki – hatéves koromra megírtam, és későbbi életem során – ugyancsak szándékolatlanul – mindent megtettem, hogy azt valóra is váltsam. Hát sikerült.

Nem megy el könnyen – akkor sem, ha most, a kemoterápia végeztével minden kontroll-leletem negatív. Nem megy el, mert van még mondanivalója. Nem megy el mindaddig, amíg el nem mondott mindent, és én föl nem fogtam. És ha nem fogom föl, visszajön, hogy újra elmondja. Mindhalálig.

Azt mondják a rákra, hogy „rosszindulatú”. Szerintem ez a felcímkézés mélyen igazságtalan. Ha ő rosszindulatú, akkor én mi vagyok? És micsoda minden gyerek, aki semmi mást nem akar, mint belevetni magát az életbe: beleélni magát, teljes valóját; kiterjeszkedni a térben és az időben, korlátlanul, kontroll nélkül? Micsoda a kreatív gyerek, a mindenre kíváncsi, a folyton kérdező, a minden axiómát megkérdőjelező és ezért tekintélyt nem tisztelő? A pimasz, a fárasztó, a mindenhol lelkesen jelen levő? Akitől meg lehet őrülni, aki sírba viszi a környezetében lévő felnőtteket?

„Rosszindulatú, mi más” – mondja az iskola. Legalábbis fegyelmezetlen. Meg kell rendszabályozni. El is küldik a pszichológushoz, hogy igazítsa őt méretre: az iskola méretére. A Rendszer méretére. A pszichológus e kihívást – jobb esetben – köszönettel visszautasítja. A Rendszer azonban – magad, uram, ha szolgád nincs – elintézi helyette a feladatot, kíméletlen hatékonysággal. És az iskola futószalagjáról egyenletes ütemben hullanak a méretre szabott egyedek a társadalom termelő–fogyasztó gépezetébe. És a pimasz gyerek végre megtanulja a határokat, a játékszabályokat. Nem kérdez, nem terjeszkedik. Legalábbis kifelé. De belül olykor megszólal a számon kérő hang:

„Hol a repülőgép? (...) Hol az Északi-sark? (...) Hol a büszke és szabad Magyarország? (...) Hol a nagy szimfónia, a rettenetes színjáték a szürke láthatárról és a gőgös istenekről, akik ott lüktetnek és vonaglanak a láthatár mögött?”

(Karinthy Frigyes: Találkozás egy fiatalemberrel)


Mert a terjeszkedés megállíthatatlan, a határtalanság igénye örök, a szabadság vágya letörhetetlen. Persze határokra szükség van – a korlátlan növekedés vágya és a megfelelő határok tartják egyensúlyban a természetet. Pontosabban ez maga a természet. Ha nincsenek határok – és a mi civilizációnk számára nincsenek –, akkor azt csináljuk a világgal, mint a rákos sejt a szervezettel: korlátlanul növekszünk, birtokba vesszük az egészet, és eközben el is pusztítjuk. Nem rosszindulatból: rosszindulatról ugyanúgy nincs szó, mint az önfeledten kérdező és mindent megismerni akaró gyerek esetében.
 
A terjeszkedés megállíthatatlan. Akinek a Rendszer lenyeste a szárnyait, és kifelé nem tud terjeszkedni, az folytatja befelé. Jobb esetben a psziché szintjén, és lesz belőle „Mahátma” („nagy lélek”). Rosszabb esetben a sejtek szintjén. És lesz belőle daganat. Nem rosszindulatú – szó sincs semmiféle indulatról. Hiszen semmi egyebet nem csinál, mint amit egykor ő maga próbált: növekedni, megállíthatatlanul. És meg lehet tőle őrülni, és az is lehet, hogy végső soron sírba visz – ugyanúgy, mint egykor ő maga tette a környezetében lévő felnőttekkel.
 
A sorskönyvből kiléphetek. A rákból meggyógyulhatok. De az életben tenni csak valamit lehet. Ha a régi megoldások helyett nincs új, jobb ötletem, ha „nincs raktáron semmim a helyébe”, akkor a rák feltámad, visszajön, és követeli a magáét.

Két feladatom van most, mint a mesebeli repülő embernek, Lotilkónak, akinek a kapzsi és irigy Teventej elrabolta a szárnyait.

Az egyik, hogy felismerjem az életemben a Teventejeket. A személyüket is, a módszereiket is. A múltamban is: hogy ne értetlen dühvel gondolja vissza rájuk, de ne is fedezet nélküli ál-megbocsátással. És a jelenemben, illetve jövőmben is: hogy ne hagyjam magam újra megcsonkítani.

A másik ugyanaz, mint Lotilkónak volt:

Látta Lotilko, hogy senkitől sem várhat segítséget, és hogy csak saját maga segíthet magán. Elindult hát az erdőbe madártollat gyűjteni. Sok-sok madártollra volt szüksége, hogy új szárnyat készíthessen magának. De azért elkészítette.

(Lotilko szárnyai – tunguz népmese)


Most tehát emlékezem és érteni próbálok, illetve keresgélek és gyűjtögetek.

És akkor a rákom nyugodhat békében.