Valamit nyilván, hiszen ha nem rontanám el a dolgokat, akkor egész biztos...

...hogy most makkegészséges lennék. Hogy ideális lenne a testsúlyom. Hogy sokkal jobban állnék anyagilag. Hogy frenetikus lenne a szexuális életem. Hogy a férjemmel / feleségemmel / gyerekeimmel / szüleimmel / főnökeimmel / beosztottaimmal való kapcsolat az erőszakmentes kommunikáció eleven példája volna. Hogy az önismeretemmel és a személyiségfejlődésemmel már rég a csillagos eget ostromolnám. Röviden: hogy egyszer s mindenkorra kiléptem volna a sorskönyvemből, és az összes korai maladaptív sémám nyom nélkül begyógyult volna.

Sajnos erről szó sincs. Valamit nyilván elrontok. Vagy mégsem?

A világ és nézete

Szeretünk úgy gondolni a terápiára, mint világnézetileg semleges terepre. Ez annyiban mindenképpen helytálló, hogy hatékony munkára csak akkor kerülhet sor, ha a terapeuta teljes nyitottsággal és empátiával áll a klienshez: a megjelenéséhez, a származásához, a (kimondott és ki nem mondott) gondolataihoz és érzéseihez, a hiedelemrendszeréhez – beleértve a komplett világnézetét.

Az empatikus megértés azonban korántsem jelent okvetlenül egyetértést – ezt többek között az Empatikusan megérteni a tömeggyilkost? című írásomban fejtegetem. Meggyőződésem, hogy önmagában az empátia nem elegendő a terápiás változáshoz; ahhoz az empátia és a konfrontáció egyaránt szükséges. Hogy a terapeuta e két, látszólag ellentétes attitűdjéből mikor melyiknek kell előtérbe kerülnie, illetve mikor milyen arányban kell keveredniük, azt számos tényező határozza meg – ebbe most nem megyek bele. Jelenleg csupán azt szeretném leszögezni: tisztában vagyok, hogy az alábbi gondolatmenet sokkal inkább konfrontatív, mint empatikus, márpedig a konfrontáció – műfajából adódóan – mindig fájdalmas. Következésképpen számítok arra, hogy olvasóim egy része kifejezetten kellemetlenül fogja érezni magát, más részük el sem jut a kellemetlenség érzéséig, hanem egy huszárvágással elintézi magában, hogy a szerző – mármint én – egy beszűkült barom.

Ezzel nem is szeretnék vitába szállni: kinek-kinek szíve joga, mind az, hogy ne értsen velem egyet, mind pedig az, hogy egyet nem értését címkézésbe öltöztesse. Ettől még megosztom, amit gondolok: nevezetesen, hogy léteznek olyan, a terápiás folyamatban felvetődő kérdések, amelyben a világnézeti semlegesség kényelmes álláspontja nem tartható, ugyanis a különböző világnézetek különböző válaszokhoz vezetnek. E kérdések egyik tipikus példája a jelen cikk címében olvasható: Mit rontok el?
  

Így indult... – sajátélmény

E gondolatmenet első morzsái akkor kezdtek összeállni a fejemben, amikor idén tavasszal egy esti séta során a párom és én egymást próbáltuk visszaráncigálni a kétségbeesés mocsarából. A márciusi kontroll során derült ki, hogy tavaly decemberben korai volt a betegségem fölött mondott rekviem. Azt írtam akkor:

Nem megy el könnyen – akkor sem, ha most, a kemoterápia végeztével minden kontroll-leletem negatív. Nem megy el, mert van még mondanivalója. Nem megy el mindaddig, amíg el nem mondott mindent, és én föl nem fogtam. És ha nem fogom föl, visszajön, hogy újra elmondja.

Visszajött – mert még nem mondott el mindent. Hogy a mondandójából mi újat fogtam föl tavasztól mostanáig, és miképpen igyekszem a megértést mélyíteni, illetve az életemben aprópénzre váltani, arról úgy gondolom, érdemes volna másokkal is megosztanom – de nem itt és most. Egyrészt még nem érzem magam felkészültnek arra, hogy e belső megéléseket mondatokká redukáljam, másrészt a jelen írás nem erről szól.

Azon az estén – amúgy hetekkel a pozitív kontroll után – a párom és én a tökéletes tanácstalanság tócsájában tapicskoltunk, és mivel tudtuk, hogy rengeteg dolgot változtattunk már meg az életünkben, nagyon szerettük volna tudni, hogy mi az, amit még mindig nem csinálunk jól.

Az alapdilemmát az okozza, hogy amikor a betegség ilyen fordulatot vesz, mint nálam, akkor a kimenetele teljesen bizonytalan. Van rá nagyon hatékony kezelés, és én részesülök is benne – csak hát a kezelésre minden ember egyedileg reagál, vagy épp nem reagál. Ennek folyománya, hogy a nálam diagnosztizált stádium alapján számos forgatókönyv számításba jöhet. Kezdve azzal, hogy a beteg néhány hét alatt leromlik és meghal, folytatva azzal, hogy a kezelés éveken, évtizedeken át eltart (tehát a kemoterápiára járás életmóddá válik), egész odáig, hogy egy aránylag rövid ideig tartó kezelést teljes, visszaesésmentes gyógyulás követ.

Egy párkapcsolat szervezésében és tervezésében nagyon nem mindegy, hogy melyik forgatókönyvvel számolunk. Csakhogy – és itt a bökkenő – a jövőbelátás képességével ez esetben nemhogy a beteg, de az orvos sem rendelkezik. Tippek, vágyak, remények és statisztikák kereszttüzében botorkálva kell eldönteni a holnaputánra való felkészülés során, hogy ma milyen életmód kialakítása az optimális – miközben arra sincs garancia, hogy lesz még holnap.

Kevesebb hús vagy semmi hús? És ez csak a vörös húsra vonatkozik vagy mindenfélére? Több zöldség vagy több zöldséglé? És melyik zöldségből mennyi? Kevesebb tejtermék vagy több tejtermék? Sok mozgás vagy sok pihenés? Próbálkozzak-e meg valami csodaszerrel, amiben ugyan nem hiszek, de amit oly sokan ajánlanak rettenetesen nagy jóindulattal? Altatóval aludjak, hogy pihentebben ébredjek, vagy anélkül, hogy kíméljem a májamat? Beszélgessünk sokat a betegségemről, mert így őszinte a kapcsolatunk, vagy lehetőleg kerüljük a témát, mert a negatív gondolatok csak megbetegítenek? Bevonjuk a barátokat, mert fontos a szociális háló, vagy ne vonjuk be, mert csak megijesztjük őket? Dolgozzak többet vagy ugyanannyit, hogy megéljem a teljes értékűségemet és a kompetenciámat (arról nem is beszélve, hogy jöhetnek még szűkösebb napok, például amikor nem tudok dolgozni), vagy vegyek vissza a munkából, hogy kíméljem magam és erősödjek? Tervezzük-e a nyaralást (amikor az se biztos, hogy megérem a nyarat), mert maga a tervezés is kikapcsol és feltölt, vagy hagyjuk a fenébe, mert a befizetett előleget elbukhatjuk, ha a kezelés úgy alakul, és a csalódás csak még rosszabb lesz mindkettőnknek? És ezer hasonló kérdés.

Hogy csinálják ezt mások? Mi a jó válasz ezekre a kérdésekre?

Gyötrődtünk.

És akkor egyszer csak beugrott: Honnan veszem, hogy egyáltalán van jó válasz?!

Innen már könnyű volt, mert ez a kérdés egy olyan rejtvényhez tartozik, amit régóta ismerek. 

 

Az apró betűs, helyes megfejtés

Ez a rejtvény nem másról szól, mint magáról a rejtvényről. A jól szerkesztett rejtvény – legyen szó képrejtvényről, keresztrejtvényről, sakkfeladványról, kvízről, klasszikus „melyikük a gyilkos?” krimiről vagy bármi egyébről – elgondolkodtat. Arra késztet, hogy mozgósítsuk tudásunk és képességeink legjavát. A töprengés során új és újabb megoldási lehetőségek tűnnek föl, de ezeket különböző okokból mind el kell vetnünk, mígnem megmarad egyetlen lehetséges válasz: a helyes megfejtés. És amikor hátralapozunk a rejtvényújságban, a megfejtések között, apró betűvel szedve pontosan azt látjuk viszont, amire a magunk erőfeszítésén keresztül eljutottunk. Elégedettség, megnyugvás érzése tölthet el minket: jól csináltuk. Felszabadult sóhajtással dőlhetünk hátra a fotelban, egy időre megélhetjük a kozmosszal való egységünket – aztán lapozunk egyet, és jöhet a következő rejtvény, meg a rákövetkező.

Így működik az élet: jól szerkesztett rejtvények sorozata. Ezt tanítják nekünk, erre nevelnek minket kiskorunktól fogva: ott van valahol a jó válasz, csak kitartónak kell lenni, meg kell keresni. Egyvalami nem merül csak föl: a jól szerkesztett rejtvényhez szükséges egy jó rejtvényszerkesztő. Anélkül nem megy. És itt jön be a világnézet kérdése.

Vannak, akik a világmindenséget – és benne az embert – a Nagy Szerkesztő tudatosan tervezett rejtvényének tekintik. Az ő világnézetük végső soron koherensnek mondható, legalábbis a tekintetben, hogy létezik-e apró betűs, helyes megfejtés. Szerintük létezik, sőt alkalmasint az „apró betűs” jelzőt még szó szerint is lehet venni, ha arra a meggyőződésre gondolunk, hogy az élet nagy kérdéseire adott válaszok ott rejlenek a szent iratokban: a Védákban, a Tórában, a Talmudban, a Bibliában, a Koránban, vagy épp a Mormon Könyvében.

Mások – és azt gondolom, a mi kultúránkban ez a többség – nem ilyen tudatosak. Az ő világnézetük egy ponton inkoherensnek bizonyul, ugyanis egyfelől nem hisznek a Nagy Szerkesztő létezésében, másfelől a Grál-lovagok állhatatosságával keresik az élet legkülönbözőbb szituációiban az apró betűs, helyes megfejtést. Holott ilyen megfejtés akkor és csak akkor létezhet, ha létezik a Nagy Szerkesztő.

Egészségügyi problémák... pszichés elakadások... erkölcsi dilemmák... kommunikációs helyzetek... politikai kérdések...

Függetlenül attól, mit gondolunk a Nagy Szerkesztő létéről, hétköznapjainkban szent meggyőződéssel valljuk, hogy mindezekre van jó válasz, csak kitartónak kell lenni, meg kell keresni. És ha ezt a jó választ nem találjuk – ha egészségügyi problémáink, pszichés elakadásaink, erkölcsi dilemmáink, kommunikációs helyzeteink, politikai kérdéseink tartósan megoldhatatlannak bizonyulnak – akkor önmagunkat vádoljuk azzal, hogy valamit nyilván elrontunk. Hiszen ha nem rontanánk el a dolgokat, akkor egész biztos, hogy... (Tessék visszamenni a cikk elejére.) 

 

A tudomány közbeszól, a pszichológia bekérdez

A tudomány közbeszól:

– Édes öregem, kezdd el megszokni, hogy mindeddig rosszul gondoltad: sem a világmindenség egésze, sem annak valamely részlete – beleértve az embert – nem tekinthető jól szerkesztett rejtvénynek. Mindegy, hogy vallásosként hiszel-e Istenben, ateistaként tagadod a létét, vagy épp agnosztikusként nem adsz választ a kérdésre: a világról szerzett ismereteink alapján csak azt mondhatjuk, hogy az egész hóbelevanc öntörvényűen, ok és cél nélkül létezik, működik és változik. Nincs „értelme” – azt csak mi vetítjük bele, mert könnyebb felfognunk valamit, ha értelmet látunk benne, mint ha véletlenszerűen egymásra dobált jelenségek halmazának tekintjük. (Próbáld csak ki, melyik karaktersort memorizálod könnyebben: csodacsigacsáp, avagy mfp#qS47tTzu%á – mindkettő ugyanolyan hosszú.)

Nincs értelem, nincs tudatos szerkesztés – ennélfogva nincsenek helyes megfejtések sem, amelyeknek elszánt munkával a nyomára lehet bukkanni.

A pszichológia bekérdez:

– Akkor tehát tök mindegy, mit csinálunk az életünkben?

És válaszol is:

– Egyáltalán nem. A tudomány annyit mond, hogy az ő szótárában nem szerepel „jó” és „rossz”, „helyes” és „helytelen”. Azonban a tudomány is beszél változásról, illetve a változáshoz való alkalmazkodásról. És noha életünknek „odafent” előre kódolt célja nincs, mi mégis tűzhetünk ki célt magunk elé: alkalmasint azt, hogy amíg élünk, igyekezzünk azt úgy csinálni, hogy mind önmagunk, mind a környezetünk elég jól érezze magát a bőrében. 

 

„Elég jó...”

De hát hogy kell elég jól érezni magunkat? Ez egy rejtvény, aminek van megfejtése, nem?

Nem. Az „elég jó” kitétel (amely a D. O. Winnicott angol pszichológus által megalkotott „elég jó anya” kifejezéséből került át a pszichológia általános szóhasználatába) nem azt jelenti, hogy „a legjobb” vagy hogy „tökéletes”. Az „elég jól” azt jelenti, hogy a célnak megteszi, és lehet, hogy lehetne másképp vagy jobban csinálni, de az már mindegy.

– Milyen mély a tenger? – kérdezi Mary Poppins egyik meséjében a fő-fő professzor, akit azzal bíztak meg, hogy sok elődje kudarca után megpróbáljon némi bölcsességet csöpögtetni a gazdag, jószívű, ám a tudományokhoz mit sem értő király kobakjába. A királyt azonban ekkorra már megtanította a maga bölcsességére az udvari bolondja, és ekként felel: – Ahhoz elég mély, a hogy a hajók járjanak rajta. – S mivel a professzor valóban bölcs, a tudományos precizitásúnak épp nem mondható választ minden további nélkül elfogadja.

A focipályán egy gólt nem lehet „tökéletesen” berúgni, csak „elég jól”. Ha bent van a labda, akkor a rúgás „elég jó” volt, akár szépen, akár csúnyán rúgták, és „elég jó” lett volna, ha másfél méterrel odébb vagy idébb megy – feltéve, hogy a kapufán belülre érkezik.

És ezzel a képpel mehetünk is tovább a gondolatmenetben: attól, hogy az élet nagy futballmeccsében elénk kerülő helyzetekre nem léteznek eleve adott, helyes megfejtések, rossz megoldásokról minden további nélkül beszélhetünk. Ha a labda nem talál a kapuba, akkor lehetett akármilyen szép a lövés, az nem gól. Akkor a rúgás nem volt „elég jó”.

Az evolúció során különféle szaporodási stratégiák alakultak ki és maradtak fenn. Egyes állatok tavasszal szaporodnak, mások az év során bármikor; vannak monogám és vannak poligám fajok; van olyan faj, amely egy utódot szül, van, amelyik egy tucatot, stb. Azt, hogy e stratégiák mindegyike „elég jó” ahhoz, hogy az adott faj fennmaradjon, kétségbevonhatatlanul bizonyítja minden fennmaradt faj – épp a fennmaradása tényével. Ha azonban feltételezzük, hogy a véletlen mutációk következtében valaha kialakult egy olyan faj, amelynek a szaporodási stratégiája az volt, hogy nem szaporodik, akkor erre a megoldásra azt kell mondanunk, hogy „nem elég jó”. Ezt pedig az a tény bizonyítja, hogy ha volt is egykor ilyen faj, ma már nem létezik, mert egy generáción belül kihalt.
 
És mi van azokkal a fajokkal, amelyek számos generáción át húzták, mára azonban mégis kihaltak? Ugyanaz, mint számos olyan helyzettel, ami egy focipályán előállhat. Adódhat ugyanis olyan felállás a pályán, amiből egyszerűen nem lehet gólt lőni; nem azért, mert a játékos valamit elront, hanem mert fizikai képtelenség. Ugyanígy rendszeresen fellépnek olyan természeti változások a Föld életközösségében, amit egy faj az addig működő stratégiával nem tud túlélni. Egyes helyzetekben létezik „elég jó” megoldás, más helyzetekben nem létezik.

E szabály alól az emberi élet sem kivétel. Vannak olyan egészségügyi problémák, pszichés elakadások, erkölcsi dilemmák, kommunikációs helyzetek és politikai kérdések, amelyekben található olyan megoldás, ami utóbb „elég jónak” bizonyul. És vannak, amelyekben ilyesmi nem található. Nem azért, mert valaki valamit elrontott; azért, mert az adott helyzet nem egy tudatos előrelátással készített, jól szerkesztett rejtvény, hanem az élet és a világmindenség számos faktorának véletlenszerű váltakozásaiból adódó, esetleges kimenetel.

És persze ezekre a helyzetekre is érvényes, hogy lehet mellérúgni a labdát. Attól, hogy nincs eleve adott jó megoldás, még lehet olyan, amiről előre látható, hogy egész biztosan rossz. De nagyon sok eset van, amikor a lövés pillanatában még semmit nem lehet mondani annak sikerességéről; hogy „elég jó” volt-e a rúgás, azt csak utóbb, az eredmény ismeretében lehet majd eldönteni.

A betegségem kapcsán végül a párom és én kialakítottunk egy életmódot, amit a változó körülmények figyelembe vételével folyamatosan változtatunk, finomítunk és újratervezünk. Hogy e folyamatban „elég jó” döntéseket hoztunk és hozunk-e... Erről majd húsz év múlva kérdezzen minket, akit érdekel. Akkorra talán arra is lesz már válasz, hogy amennyiben nem hoztunk „elég jó” döntéseket, akkor az azért volt-e, mert eleve mellérúgtuk a labdát, vagy mert a mi helyzetünkben nem is létezett ilyen.

Ami pedig a pszichoterápiát illeti:

Minden embernek – így a kliensnek is – vannak olyan lépései az életben, amelyek utóbb jónak bizonyulnak, és vannak, amelyek nem bizonyulnak annak. A terapeuta feladata e téren az, hogy segítsen különbséget tenni az „eleve mellérúgás”, valamint a „nincs jó megoldás” típusú helyzetek között. Az elsőre azt mondjuk: diszfunkcionális vagy maladaptív viselkedés. Ezeken lehet változtatni.

Az utóbbi esetben viszont fel kell menteni a klienst az önvád, a bűntudat alól: nem ront el semmit; nem az ő kudarca (és nem is a terápiáé), hogy egyes élethelyzetekben nem találja a jó megoldást. Lehet, hogy jó megoldás egész egyszerűen nem létezik.

És persze e banális tény belátása sem jelent megoldást – de legalább a „nekem ezt meg kellene tudnom oldani” gyilkos terhe lekerül a válláról. És sokszor már ez is több a semminél.