Sorskönyv nélkül

Legkésőbb hatéves korodra, mint mindenki más, te is megírtad további életed forgatókönyvét.

Felnőttként két lehetőséged van. Életedet vagy e gyerekkorban kialakított szabásminta, az ún. SORSKÖNYV alakítja tudattalanul – vagy te magad alakítod, tudatosan.

Mit szólnál, ha egy hatéves gyerek akarná kormányozni az autódat? És ha az életedet?


>>> TERÁPIA <<<

Birtalan Balázs

© Birtalan Balázs, 2010
A Sorskönyv nélkül blogon található írások – részben vagy teljes terjedelmükben, a szerző feltüntetésével és a forrás megjelölésével – non-profit célból szabadon, kereskedelmi célból a szerző írásbeli engedélyével idézhetők.


> Sématerápia-cikkek <



A kötet ide kattintva megrendelhető!

Mivel nincs élet a Facebookon kívül...

Címkék

adaptív (5) aids (3) alkalmazkodó gyermek (9) álom (10) antiszemitizmus (4) anya (3) archetípus (4) átmeneti tárgy (3) átváltás (3) automatikus gondolat (8) autonómia (28) betegség (6) Bizalmatlanság-abúzus (3) blog (10) Boldizsár Ildikó (6) Büntető készenlét (3) change history (3) Címkék (3) Csökkentértékűség-szégyen (8) depresszió (5) diagnózis (4) diszfunkcionális (5) diszfunkcionális attitűd (3) drámaháromszög (5) driver (6) dumbledore (3) élet (5) elfogadás (10) elfojtás (3) elhagyatottság-instabilitás (3) elhárító mechanizmus (3) elkerülés (6) ellenparancs (4) ellensorsköny (4) ellensorskönyv (3) ellentétes sorskönyv (9) előadás (10) Elszakítottság és elutasítottság (5) EMK (17) emk (33) emlékezés (4) empátia (16) empatikus konfrontáció (4) énállapot (9) engedély (3) erickson (8) eric berne (14) erőforrás (8) erőszakmentesség (6) értelmezés (3) érzelem (7) Érzelmi depriváció (3) érzés (11) evolúció (3) Facebook (5) fejlődéslélektan (3) felelősség (4) felnőtt (15) Felnőtt (3) félreismerés (4) félreismerési mátrix (3) film (3) fóbia (3) franz anton mesmer (3) freud (9) Freud (3) freudi elszólás (3) gátló parancs (16) Gestalt (3) gumikötél (5) gyász (3) gyenge pont (4) gyermeki (7) Gyermeki (4) halál (12) harmadfokú (3) Harry Potter (4) harry potter (20) hiedelem (18) hiedelemrendszer (4) hipnózis (30) hiv (3) homoszexuális (3) horog (4) humor (29) indulatáttétel (5) intimitás (6) irányító szabályozó szülői (8) itt és most (3) Járó Katalin (3) játék (3) játszma (17) József Attila (4) jung (4) kapcsolat (3) Károsodott autonómia és teljesítőképesség (5) Károsodott határok (6) katarzis (3) kérés (8) keresztezett tranzakció (5) kiegészítő tranzakció (3) kip (9) kísérlet (4) kognitív (9) kognitív disszonancia (4) kognitív terápia (25) kognitív torzítás (14) kognitív torzítások (3) kommunikáció (18) kommunikációs hibák (3) Könyörtelen mércék - hiperkritikusság (3) korai döntés (6) korai maladaptív séma (7) korlátozott szülői újragondoskodás (6) lázadó gyermeki (5) maladaptív (6) maladaptív séma (12) marshall b. rosenberg (10) másodlagos strukturális modell (5) megfigyelés (9) megküzdési stílus (3) mérő lászló (3) mese (8) meseterápia (7) mészáros istván (5) Metamorphoses Meseterápiás Módszer (3) modell (5) módosult tudatállapot (11) munka (3) nag (6) NAG (6) nárcizmus (3) nem én írtam (8) NLP (3) nlp (18) nyereség (5) ok keret (4) ok kocka (3) ok vagyok ok vagy (12) öngyilkosság (5) önismeret (14) politika (3) pszichiátria (5) pszichoanalízis (15) pszichodráma (4) pszichológia (10) pszichopatológia (3) pszichoterápia (43) pszichózis (5) rák (9) regresszió (10) rejtett tranzakció (4) rejtő jenő (3) relaxáció (3) rendszer (3) sajátélmény (36) sakál (5) sakálnyelv (5) séma (6) sématartomány (9) sématerápia (24) sérülékenység-veszélyeztetettség (3) siker (3) sorskönyv (45) sorskönyvi üzenet (5) spontaneitás (3) szabad gyermek (6) szavazás (5) szegedi pszichológiai napok (8) szembesülés (3) személyiségzavar (3) szeretet (3) szex (4) szimbólum (7) szorongás (6) szükséglet (14) szülői (5) Szülői (3) szupervízió (3) TA (30) ta (39) tanácsadás (4) terápia (39) terápiás keretek (4) teszt (3) tranzakcióanalízis (3) tudatosság (4) tudattalan (13) tudomány (5) túlkompenzálás (7) tünet (4) újradöntés (13) ünnep (4) vakfolt (4) vallás (3) valóság (3) változás (13) vers (11) viselkedés (5) viselkedésterápia (7) Young (9) zsiráf (17) zsiráfnyelv (11) zsiráftánc (8) zsiráftánc tanfolyam (4) Címkefelhő

Utolsó kommentek

  • Foxika911: Sajnálom hogy nem tudod már elolvasni, de talán valahogy mégis igen! Szerintem halhatatlanná tesz,... (2020.06.09. 17:56) Hogy vagy?
  • BLX: @HoldViola: Ó, valóban, pedig hallottam is róla. Bocsánat. De igazából csak a "címzés" hibás, azt ... (2020.02.14. 10:36) Két kérdés, mielőtt Enter-t nyomsz
  • HoldViola: @BLX: Balázs már nem olvashatja ezt, meghalt 4 éve. De én akkor is köszönöm, értékes gondolatokat ... (2020.02.13. 23:07) Két kérdés, mielőtt Enter-t nyomsz
  • BLX: A gőz kieresztésén rágódtam, meg azon, hogy nem azért, "mert így van". Valahogy az volt az érzésem... (2020.02.11. 08:51) Két kérdés, mielőtt Enter-t nyomsz
  • dissipation1969: @HoldViola: velünk van ő most is... (2019.07.05. 01:51) Szerelmi bánat
  • HoldViola: Drága Balázs, annyira hiányzol ebből a világból. :( (2018.11.11. 10:54) Szerelmi bánat
  • tipitii: Szia Balázs! Én még csak pár napja akadtam a blogodra a sémák miatt, vagyis inkább nekik köszönhe... (2018.05.06. 08:37) Sémák sűrűjében... – 1.
  • tesz-vesz: @közép dunántúli régió: nem. ezek a "versek" pocsékok. ha a kínrímes dadogós mondatok, szavak egym... (2017.10.14. 17:59) Kasszazárás
  • közép dunántúli régió: @tesz-vesz: remélem, azóta fejlődött a jellemed, és sikerült túllépned a szánalmas trollkodáson. M... (2017.09.24. 09:46) Kasszazárás
  • Dorkateo1: @Gregor Samsa: "mintha egy az agyunkban élősködő önálló élőlény lenne, akinek saját céljai vannak... (2017.06.12. 22:34) Sémák sűrűjében... – 2.
  • Utolsó 20
pagerank

Álszakáll nélkül – avagy amikor a terapeuta lebukik...

2015.09.17. 17:43 Birtalan Balazs


 

Alább egy személyes történetet osztok meg, de a megértéséhez kell egy kis bevezető.
 

Egy kis bevezető


Van olyan, hogy a terapeuta lebukik a kliense előtt, és ez kínos dolog. Oké, valójában csak akkor kínos, ha előtte azon izmozott, hogy fönntartsa a „tökéletes ember” imidzsét, aki már minden múltbeli sérülését feldolgozta, minden személyiségbeli elakadását meghaladta, és az önismerete immár makulátlanul csillog-villog, beragyogva alkalmasint a kliens sötétségét is...

alszakall.jpgSok ilyen pszichológussal találkoztam, főleg a képzéseim során, akik küzdelmeikről, félreismeréseikről kizárólag múlt időben beszéltek; jelen életükből a szorongás árnyékát is letagadták, és minden szavukat, minden mozdulatukat úgy állították be, mintha azokat kizárólag a megvilágosodott racionalitás vezérelné. Amivel előadó–hallgató relációban nincs is különösebb baj; ahogy a színházban közmegegyezéses alapon a közönség jobbára elhiszi a színésznek, amit a színpadról mutat neki, és nem kiabál be, hogy „júúúj, ez álszakáll!”, úgy a képzésben levő pszichológushallgatót vagy terapeutajelöltet is többnyire az előadott elmélet vagy bemutatott gyakorlat érdekli, nem az előadó magánélete.

Ez mindaddig jól működik, amíg a színpad és a nézőtér hermetikusan el van választva egy vasfüggönnyel, és az egyszeri néző nem cselleng be véletlenül az öltözőbe. A pszichológusképzési rendszer nem ilyen; ott a hallgató, ha nem fordítja el direkt a fejét, pillanatokon belül rálát a képző gyengeségeire, hiteltelenségeire, ellentmondásaira, és megkönnyebbülten konstatálhatja, hogy fél évszázad terápiás tapasztalattal a háta mögött ő is csak ugyanolyan csetlő-botló ember, mint bárki más. (És igen: sajnos sok hallgató nem bírja el a bálványai porrá omlását, és igenis elfordítja a fejét.)

A terapeuta–kliens viszonyban az „ortodox” pszichoterápia szabályai szerint szigorúan veszik a vasfüggöny létét. Pontosabban valami csudamód szőtt anyagból készült félig áteresztő függöny kifeszítését követelik a két fél közé, ami a klienstől a terapeuta felé minden személyes megnyilvánulást átenged (azt is, amit a kliens csak gondol, vagy még gondolni se mer); azonban blokkol minden olyan szót vagy gesztust, amelyben a kliens előtt, urambocsá, feltárulna a terapeuta személyisége.

A Sorskönyv nélkül olvasói tudhatják rólam, hogy én nem ezt az ortodox irányvonalat követem. Nekem meggyőződésem, hogy az elsősorban személyes kapcsolataiban sérült kliens valódi segítséget csak valódi személyes kapcsolatban kaphat. Akkor is, ha az egy formalizált, keretek között tartott, ún. „mintha-kapcsolat”. A keretekre szükség van mind a kliens, mind a terapeuta védelme érdekében. Azonban a keret lényegéhez nem tartozik hozzá az egyoldalúság. Ma már mind több gyakorló terapeuta vallja – pszichológiai iskolához való tartozástól függetlenül –, hogy komoly gyógyító potenciál rejtőzik abban, ha a terapeuta is megmutatja magát, látni engedi élete bizonyos részleteit, nyíltan felvállalja, hogy ő maga is ugyanúgy úton járó, mint a kliens – csak épp feltehetőleg az út egy másik szakaszán keresi az előrejutás lehetőségét. Eközben időnként ugyanúgy orra esik, és ha fölállva végignéz magán, akkor azt látja, hogy bepiszkolódott a keze, arca, ruhája...

Fontos eltalálni ennek a mértékét; a terápia egy szolgáltatás, ahol a segítséget kérő és a segítő szerepe előre ki van osztva, és ezek nem felcserélhetőek. A terapeuta önfeltárása nem jelentheti azt, hogy megterheli a klienst saját életével; elsősorban azt a célt szolgálja, hogy a kliens közvetlen élményként élhesse át, hogy érzelmi, kapcsolati, viselkedési „bénázásaival” korántsem áll egyedül a világban. Úgyhogy a terapeuta feladatköréhez hozzátartozik, hogy lehetőség szerint kézben tartsa, mennyit mutat meg valós avagy lelki életéből az adott szituációban az adott kliensnek.

„Lehetőség szerint kézben tartsa” – írtam, mert vannak olyan tényezők, amelyek kívül esnek a terapeuta lehetőségein. Ugyanis – minden ellenkező híreszteléssel szemben – a terapeutának is van tudattalanja, és az olykor a legváratlanabb módon mutatja meg magát. Egy ilyen történetről szeretnék beszámolni. Az epizód közreadásával részint saját lelkemen szeretnék könnyíteni (hű, de nehéz volt ezt a tagmondatot leírni!), részint szeretném megosztani azt az ámulatomat, a lenyűgözöttség és csodálat azon érzését, ami időről időre elfog, amikor találkozom a tudattalan félelmetes erejével és (sokszor fekete) humorával. Az, hogy jelen esetben a saját tudattalanom produkciójáról van szó, e szempontból mellékes.
 

A történet

  – Amikor anyám meghalt, sem apám, sem én nem sírtunk a temetésen, és senki nem nézett ránk emiatt furcsán.

E szavakkal szándékoztam segíteni nemrég egy kliensemnek, aki azon aggodalmát osztotta meg velem, hogy ha nem fog majd sírni egy közvetlen hozzátartozója közelgő temetésén, akkor a rokonság látni fogja rajta, hogy enyhén szólva nem vette szívére az illető halálát. (Hozzáteszem: kapcsolatukat ismerve erre minden oka megvolt.)

Sokakhoz hasonlóan ez a kliensem is tud anyám huszonöt évvel ezelőtti haláláról, nem is okvetlenül a tőlem hallott személyes elbeszélésekből, hanem a nyilvánosan hozzáférhető írásaimból, nem utolsósorban a verseimből. E versekből az is kiderül a figyelmes olvasónak, hogy anyám halálának feldolgozása enyhén szólva nem volt könnyű menet számomra.

A nehezítést az okozta, hogy a kamaszkorból épp hogy kinőve, két kézzel takartam el a szemem a valóság elől, hogy ne kelljen szembesülnöm anyám betegségével (rákjával) és annak nyilvánvaló kifutásával. A frissen választott vallásosság volt az az illuzórikus világ, amire tekintetemet irányítottam. Így aztán amikor anyám egyszer csak meghalt, az tökéletesen felkészületlenül ért, és hosszú évekre lebénított – az, hogy annak rendje s módja szerint el tudjam gyászolni, föl sem merült.

A bénultságot aztán apránként fölváltotta a bűntudat, és amikor 2013-ban kiderült a saját rákom, azon vettem észre magam, hogy az gondolatban egyre-másra összecsúszik anyám rákjával; az ő már megtörtént halála az én lehetséges halálommal. Mintha valami furcsa, mágikus módon vezekelni akarnék; kiengesztelni valakit... Anyámat? Istent? Az isteneket? A csillagokat? A sorsot? Az univerzumot?

Ekkor már évek óta terapeutaként dolgoztam, és a jelen blogban is rengeteg cikket írtam ahhoz, hogy észrevegyem: fent taglalt gondolataimnak bizony semmi köze az autonómiához; épp szügyig gázolok saját sorskönyvemben – és enyhén szólva nem javítja életben maradási esélyeimet, ha tudattalanul valami olyasmi hiedelmet ápolgatok, hogy saját halálommal kvázi eleget tehetnék azért, hogy annak idején nem voltam kellően jelen anyám haldoklásakor. A dolog pikantériája, hogy e hónapokban vagyok-leszek ugyanannyi idős, mint anyám volt, amikor meghalt. Nevezett kliensem előtt ez sem titok; ismerte azt a versemet, amelyben ezt az egybeesést jártam körül.

Észrevettem hát, hogy sorskönyvben vagyok: felismertem az összefüggéseket, sőt el is ismertem őket, és dolgoztam velük magamban, a saját terápiámban. S jóllehet a klienseimmel való viszonyomban jó ideje nem szokásom, hogy valamiféle idealizált képet vetítsek magamról, én magam szívesen hittem azt, hogy immár fejben is, szívben is világos határvonalat húztam anyám sorsa és a magamé között. Teljes magabiztossággal és higgadtsággal mondtam ki hát:

– Amikor anyám meghalt, sem apám, sem én nem sírtunk a temetésen, és senki nem nézett ránk emiatt furcsán.

És folytattam is, de elakadt a szavam, mert láttam, hogy kliensem elkerekedett szemekkel bámul rám. Elhallgattam, zavartan, és hallgatni próbáltam a fejemben saját szavaim visszhangját... Valami nem stimmelt...

– Amikor anyám meghalt... ugye ezt mondtam...? – kérdeztem, de nem kellett válaszra várnom, mert ekkorra már tetten értem rövid távú memóriámban az imént elhangzott szavakat. Nem úgy, ahogy kimondani szándékoztam, hanem ahogy ténylegesen kimondtam őket:

Amikor én meghaltam, sem apám, sem én nem sírtunk...

– Ezt mondtam, ugye? – kérdeztem lefagyva; nincs olyan terapeutaképzés a világon, ahol arra készítenék fel az embert, hogy mit tegyen, ha egy olyan freudi elszólás szalad ki a száján terápia közben, amitől bármelyik pszichoanalitikus instant orgazmust élne át.

A kliensem továbbra is elképedve bólintott, és két további mondatból világossá vált, amivel rögtön tisztában voltam: hogy nemcsak hallotta, amit véletlenül kimondtam, hanem értette is, mindazon jelentésével és jelentőségében, ahogy azt fentebb leírtam.

...Hagyja homály, hogyan és mennyi idő után került vissza ezután a fókusz az ő személyére. Szerencsére azért sikerült, többek között épp azért, mert a kliensemmel korábban sem próbáltam elhitetni, hogy én minden téren tök rendben vagyok. Amikor mindketten magunkhoz tértünk a lebukásom feletti döbbenetből, arra mindenesetre engedélyt kértem (és kaptam) tőle, hogy a történteket közzétegyem.

Íme – így festek hát álszakáll nélkül.




Ha tetszett, amit olvastál, ne sajnálj tőlem egy lájkot! :-)
Ha úgy gondolod, másnak is hasznára válna, ne habozz megosztani vele!

Ha úgy tapasztalod, valami nem stimmel veled: Gyere hozzám terápiába!


» 3 komment «




Címkék: terápia halál betegség anya rák hitelesség pszichoanalízis sajátélmény freudi elszólás kongruencia

A bejegyzés trackback címe:

https://sorskonyvnelkul.blog.hu/api/trackback/id/tr377796070

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

TH 2015.09.18. 00:55:24

Hát ez elég kemény sztori...

Vakmacska 2015.09.18. 14:11:56

Atyaég, tényleg kemény, és igen, egy másik kemény problémakor én például azért utasítottam el mindennemű szaksegítség felemlegetését is, hogy mit tud egy másik esendő ember segíteni, akire ha az zuhant volna hasonló előzményekkel és körülményekkel, ami akkor rám zuhant, akkor nagy valószínűséggel ő is összedőlt volna, mint a farakás, milyen okosságot mondhatna nekem, csak elbúsítaná még szegényt őt is. (erre a konkrét esetre a mély zsigeri ellenállásom meg is maradt, de azóta rájöttem, mi másra jó ez az egész, miféle elakadásokra). Viszont megütött a történeted, bár én valamennyire fiatalabbként is tudtam, mire megy ki a történet (13 évesen veszítettem el apámat, éppen, ööö, _ebben_ ugye), mégis végigjártam ezeket a stációkat, lefagyástól a bűntudatig, és igen, nekem is eszembe jutott párszor mostanában, bár egészségesnek tudom magam, én most vagyok pont annyi, mint apám _akkor_. De te nem anyád vagy, én nem apám, és ha kicsit is szerettek minket (nyilván, egyikünk se írt máshol se primér elutasításról, se bántalmazásról vagy efféléről), akkor nyilván egy percig se kívánnák se ideát, se odaát, hogy utánuk ugráljunk a kútba, ha nem muszáj.

És köszi hogy megírtad, meg a múltkorit is.

Felicitasz · http://felicitasz.blog.hu 2015.09.20. 21:58:55

Hű, nagyon szép. Most még mást nem mondok; nagyon szép, merengek rajta egy pár napot.
süti beállítások módosítása