Sorskönyv nélkül

Élet és halál. Rák és kórház. Orvos és beteg. A köztük zajló kommunikáció mint az életmentés vagy a pusztítás fegyvere.

Sajátélmények és pszichológiai összefüggések.

Amit még soha nem mondtunk el. Amit már ezerszer elmondtunk. Most 59 percen keresztül csak velünk.

Balázs és Tomi

S ha jól számoltál mind te, mind az Excel
(Oh, persze, mért számoltad volna el?
Rémes álszerénység, megint dicsekszel –
Szól az Úr, szemöldökét vonva fel),

Kivontad-összeadtad mindazt, mi kell,
Összesítésként könyveld le végre:
Nyereség az, mire végül szert teszel –
Volt-ok, van-ok, lesz-ek eredménye.

Nézz az égre, ha épp ahhoz van kedved,
És nesze, itt az univerzum – vedd meg!
Levelet hajt direkt neked egy ág.

Képzeld magad bátran mindenhatónak –
Ügyet se vess, másnak hogy szól e szózat.
Leéltél annyi napot, mint anyád.

Arról, hogy meghalok, önmagában nem kéne írnom, hiszen egyrészt mindenki meghal, másrészt annak sincs hírértéke, hogy a „mindenki”-be én is beletartozom – ezzel kb. óvodás korom óta tisztában vagyok.

Keresztény koromban mindennap imádkoztam „a jó halál kegyelméért”; ez komplex fogalom, amelybe beletartozik többek között az is, hogy a halál ne érjen készületlenül. Hogy van-e valaki, aki meghallgatja az imákat, nem tudom, de a jelek szerint ez az imám meghallgatásra talált. A halálról immár tudhatom, hogy nem fog készületlenül érni: néhány hetem, maximum pár hónapom (a legoptimistább becslés szerint: félévem) maradt ebben az életben.

„Egyszer mindennek vége szakad” – ez ordas nagy közhely. Márpedig egy a stílusára valamit is adó ember ódzkodik a közhelyektől. Vannak azonban olyan élethelyzetek, amikor a közhelyek által kifejezett tartalmak megkerülhetetlen közelségbe kerülnek. Ez most egy ilyen élethelyzet.

A mai nappal befejeztem a terápiás praxisomat.

Ezt könnyebb leírni, mint kivitelezni; a mondat leírása három másodperc volt, a praxis fokozatos felszámolása háromnegyed évig tartott, és ma ért véget.

Talán ez a megfelelő alkalom annak megosztására, amit beszélgetésekben már sokszor elmondtam, de írásban még soha nem foglaltam össze: hogy hogyan lett belőlem terapeuta. Mi vezetett ide; mit tettem és mit nem tettem e minőségemben; és mi vezetett oda, hogy véget vessek egy – szerénytelenség nélkül mondhatom – virágzó pályafutásnak.

Mikor ér véget egy terápia?
És ha véget ér, ki dönti el, hogy siker volt-e az egész vagy kudarc?
Vannak-e biztos ismérvei a sikernek?
Mire számíthat a jövőben az egykori kliens egy sikeresnek mondott terápia után?
 
Ez úgy hangzik, mintha kiragadott példák lennének egy végtelen kérdéssorból. Erről szó sincs. Ez négy darab konkrét kérdés, és mind a négynek van közös nevezője: az a tény, hogy előbb-utóbb minden terápia befejeződik. Alább e kérdésekre keresünk választ. (Ha ezen kérdések közül csak egyik vagy másik érdekel, nyugodtan ugorj az adott részhez. Ha valami nem világos, ráérsz akkor elolvasni az átugrott előzményt.)

Ígérem, ez most rövid lesz.

Noha szerencsére már csak a nagyon hülyék hiszik azt, hogy az AIDS a melegek betegsége volna, mégis, mindmáig sokan azzal a képzelgéssel áltatják magukat, hogy az AIDS betegséget okozó HIV vírust a „rossz, erkölcstelen, kicsapongó” emberek kapják el, akiket sajnálunk ugyan, de valahol „megérdemlik”. És aki „jó, erkölcsös és aránylag mértéktartó” életet él, az biztonságban van. És hogy ki számít jónak, erkölcsösnek és aránylag mértéktartónak? Egyrészt az, aki a társadalmi átlaghoz képest kevesebbet lop, iszik és dug félre, másrészt aki ezekbe a dolgokba nem bukik bele.

Kis- és nagyobb kamasz koromban nem egyszer emeltem el apróságokat üzletekben. Nem azért, mert szükségem volt rájuk, hanem kalandvágyból: élveztem, hogy milyen ügyes vagyok. (Bocs, Apa, hogy így kell megtudnod.) A társadalom mégsem tesz be engem a „tolvaj” kategóriába. Miért, mert ezek nem voltak lopások? Nem – hanem mert egyszerűen szerencsém volt. Többnyire nem buktam le, illetve amikor kétszer mégis, akkor sem a pénztáros néni (első alkalommal), sem a közértes bácsi (második alkalommal) nem csináltak nagyobb balhét a dologból. Csinálhattak volna. Lehetett volna belőle rendőrségi ügy. Kerülhettem volna javítóba, ahol kiképezhettek volna profi bűnözővé. Nem így történt. Szerencsém volt.

Ittam elég sok alkoholt életemben. Okosan is, bután is, egyfélét is, keverve is, társaságban is, egyedül is. Ezzel együtt nem lettem alkoholista: se fizikailag, se pszichésen nem függök az alkoholtól. De nem az én érdemem. Alakulhatott volna másképp is. Szerencsém volt.

A szexuális életemet nem szeretném részletezni, de hadd mondjam el: lehetnék HIV-pozitív. Nem vagyok az. Ez annyiban valóban az én érdemem, hogy tisztában vagyok a biztonságos szex szabályaival, és félek annyira a fertőzéstől, hogy az esetek túlnyomó részében alkalmaztam is a saját gyakorlatomban. A túlnyomó részében. De igen: voltam már én is felelőtlen. És ennek alapján lehetnék most AIDS-es, vagy akár már meg is halhattam volna benne. Nem így történt. Szerencsém volt.

Társadalmi státuszomat tekintve a környezetemben jó, erkölcsös és aránylag mértéktartó emberként tartanak számon. Én is annak tartom magam, és többnyire jó, erkölcsös és aránylag mértéktartó emberekkel vagyok körülvéve. Szerencsés ember vagyok, szerencsés emberek között. És akiket a társadalom bűnözőként, alkoholistaként vagy HIV-pozitívként ismer, azokról korántsem biztos, hogy rosszabb, erkölcstelenebb és kicsapongóbb életet éltek, mint akár én, akár a környezetem.

Ha a környezeted téged nem bűnözőként vagy alkoholistaként tart számon, és a mai nap – az AIDS elleni küzdelem világnapja – nem rólad szól, akkor gondold végig: vajon azért van-e így, mert olyannyira jó, erkölcsös és aránylag mértéktartó életet élsz, hogy ilyesmi veled aztán soha nem fordulhatott volna elő – vagy neked is, miként nekem, szerencséd volt.

A címben írt „OK-kocka” kifejezés emlékeztetheti az olvasót a tranzakcióanalízis (TA) közismert „OK-keret” fogalmára, azonban a TA irodalmát böngészve nem fog találkozni ezzel az elnevezéssel. Azért nem, mert a TA „kanonizált” fogalmi rendszerében nem szerepel. És hogy miért nem szerepel? Azért, mert lehetősége sem volt bekerülni a köztudatba. Mégpedig azon egyszerű oknál fogva, hogy az alább bemutatandó OK-kocka saját fejlesztésem, és most először szólok róla nyilvánosan.

Ezzel az írással több mint öt éve adósa vagyok a Sorskönyv nélkül olvasóinak. Az akkor publikált Hogy vagy? című cikkemben mutattam be saját szavaimmal az OK-keret modelljét, s a következő szavakkal zártam:

Ezek után következik majd a (különben jól működő és hasznos) modell kritikai továbbgondolása. Az eszmefuttatás eredménye egy általam javasolt új modell: a kétdimenziós OK-keret helyébe lépő 3D-s OK-kocka. Ha egyszer majd sikerül befejeznem a cikket, itt, a blogon is elérhetővé teszem.

Jelentem: sikerült; a cikk alább olvasható. A szöveg első része nem más, mint az eredeti cikk megismétlése; erre a könnyebb érthetőség kedvéért volt szükség. Aki bennfentesen ismeri az OK-keret modelljét és az életpozíciók fogalmát, e részt nyugodtan ugorja át. 

(Továbbá jelzem: a cikk nem éppen rövid. Nagyjából kétszer annyi időt szánj az elolvasására, mint egy átlagos Sorskönyv nélkül-cikknek. És bocsánat.)
 

Mert hogy mi az, ami eszedbe jut róla, az világos. Először is, hogy halálos betegség (ami nem igaz, lásd alább). Aztán műtét, kemó, sugár, kopasz fej és hányás. Fájdalmak és soványság. Meg hogy mi mindenre mondják, hogy rákkeltő, beleértve mindenféle pszichés okokat.

Kábé ennyi. Nyertem?

Oké, akkor először is tisztázzuk: olyan betegség, hogy „rák”, nem létezik. Létezik egy rakás típusa a daganatos betegségeknek, ezen belül vannak rosszindulatú daganatok, és ezeknek egy részét valóban ráknak hívják. De ez a megjelölés nem egyféle betegséget jelent, hanem sokfélét. Fehéret, feketét, tarkát. Enyhét, súlyosat, gyakorit, ritkát, gyors lefolyásút, évekig elhúzódót, aránylag könnyedén gyógyíthatót (mert van ilyen!) – no és igen: van olyan verziója, amit nem tudnak gyógyítani.

A fenti tényből – vagyis abból, hogy a „rák” megnevezés nem egyféle betegséget jelöl – legalább két dolog következik. Az egyik, hogy nem értelmes az a kérdés, hogy „mi okozza a rákot”. Ahány ház, annyi szokás, és ahány rák, annyi szopás. Nemcsak ahány féle rák, hanem ahány rákos eset. Annyiféle az eredet és annyiféle a betegség lefutása: minden embernél egyedi módon. Valóban vannak olyan környezeti, életmódbeli tényezők, amelyek jó eséllyel segítik elő az amúgy minden emberben jelen levő (!) rákos sejtek elszabadulását és kontroll nélküli szaporodását, mármint bizonyos típusú rákok esetében. De jelenlegi tudásunk szerint a rákos megbetegedések mintegy kétharmadának egyszerűen nincs konkrét kiváltó oka. Se genetikai, se környezeti, se életmódbeli, de még pszichés ok sincs mögötte – egyszerű biológiai pechről van szó, egy sejtosztódási malőrről, amit sem előre jelezni, sem – ugyanezért – kivédeni nem lehet. Vagyis ha egy rákos ismerősödet azzal nyaggatod, hogy nem kellett volna annyi zsíros ételt ennie, illetve meg kellett volna bocsátania az őt húsz évvel ezelőtt hűtlenül elhagyó szeretőjének, nem pedig őrizgetnie a fájdalmat (vagy bármi hasonlóval), akkor amit teszel, az jó eséllyel nem oknyomozás, hanem egy amúgy is szenvedő ember nettó basztatása.

A másik nyilvánvaló következménye annak, hogy „rák” mint olyan, nem létezik: hogy minden olyan csodaszert, amely állítólag gyógyítja „a rákot”, nyugodt szívvel lehet humbugnak minősíteni. Akkor is, ha a nagynénéd személyesen mesélte el neked, hogy a kolleganőjének a szomszédja pont attól a bizonyos szertől gyógyult meg, és húsz éve tünetmentes. Ahogy mondtam: ahány beteg ember, annyi lefolyás. Nem kizárt, hogy bizonyos típusú daganatok esetén bizonyos típusú táplálék-kiegészítők kedvezően befolyásolják a gyógyulás esélyét. De a kamuportálokon hetente megjelenő és a Facebookon lelkesen megosztott hírek arról, hogy „megvan a rák ellenszere” – ez úgy marhaság, ahogy van.

A többi, ami eszedbe jutott, nagyjából stimmel, azzal a megjegyzéssel, hogy továbbra is ahány eset, annyiféle lefolyás. Nem lehet mindenkit műteni, nem kap mindenki kemót, nem minden fajta ráknál adnak sugárkezelést. És nem mindegyik kemó jár hajhullással, továbbá hosszú ideig vidáman lehet valaki rákos fájdalmak és fogyás nélkül. Amikor pedig már vannak fájdalmak, azokat elég jól tudják csillapítani.

És akkor visszatérve a címre, nézzük, mi az a dolog, ami nem jut eszedbe a rákról – kivéve, ha magad is rákos vagy, vagy a legközvetlenebb környezetedben van valaki, aki rákos.

Két dolog nem jut az eszedbe.

Vannak dolgok, amelyeket péntek 13. kapcsán nem lehet elégszer elmondani.
(Arról nem is beszélve, hogy vannak dolgok, amelyeket péntek 13. kapcsán nem lehet elégszer elmondani.)

Ilyen az is, amiről ebben a cikkben írtam.