E kérdés az emberi lét alapkérdése, és alapvetően két típusú válasz adható rá. Az egyik típusú válasz a teljes egzisztenciánkkal, őszintén és kongruens módon kimondott „Jól vagyok.” Minden egyéb válasz – kezdve a „Tulajdonképpen jól”-lal vagy „Most épp jól”-lal, folytatva a „Milyen szempontból?” jellegű visszakérdezéssel, egészen a „Borzalmasan”-ig – a másik típusba tartozik, hiszen tartalmukat tekintve ezek semmi egyebek, mint a „jól vagyok” különféle stílusú és mértékű tagadásai. A leíró humán tudományok – köztük a történettudomány és a pszichológia – egyik célkitűzése, hogy a különböző korok és kultúrák embereinek változatos formákat öltő „Nem vagyok jól” válaszait felismerje, rendszerbe helyezze és magyarázza. A segítő foglalkozások – így pl. a pszichoterápia – célja pedig az, hogy az ember, aki most „nincs jól”, az intervenciót követően „jól legyen”.

Fontos hangsúlyoznunk, hogy ebben az összefüggésben a bármiféle módosítószó nélkül kimondott „jól vagyok” egzisztenciális válasz, nem metafizikai. Ez annyit jelent, hogy aki azt vallja, hogy ő jól van, az ezzel nem a skolasztikus értelemben vett isteni léttökéletességet állítja magáról, amely kizár bárminemű hiányosságot, létfosztottságot vagy további fokozhatóságot. Aki „jól van”, annak az életében is lehetnek (alkalmasint vannak) hiányok: ő is átéli a testi-lelki fájdalmakat, időről időre elszenvedi szükségletei ki nem elégült voltát, konfliktusba kerül emberi és tárgyi környezetével, végül pedig – függetlenül attól, hogy mit tart a halál utáni életről – emberi léte a jelenlegi formájában befejeződik. Az egzisztenciális „jól vagyok” választ adó személy e tényeket nem tagadja, nem is relativizálja – hanem elfogadja és integrálja. Integrálni pedig azért tudja, mert életpozíciója ezt lehetővé teszi.

Az életpozíciók

Az életpozíciók fogalma az Eric Berne által megteremtett tranzakcióanalízis (TA) keretei közül került át a hétköznapi pszichológia és az általános műveltség területére. Az életpozíció az ember alapvető hiedelme önmagáról és másokról. A kifejezés azt jelöli, hogy a személy pillanatnyi attitűdje szerint önmagával, embertársaival és a világgal alapvetően rendben van-e vagy sem, azaz „OK” vagy „nem OK”. A TA hagyományos rendszerezése szerint „a személy önmagával” vonatkozásában az „én OK vagyok” kifejezést használja, „a személy embertársaival és a világgal” vonatkozásában pedig a „te OK vagy” kifejezést; a „te” megjelölés a szituáció függvényében bárkire és mindenkire vonatkozhat, együtt és külön. Így aztán, noha a különböző személyek iránti attitűdünk nyilvánvalóan nem egyforma, a TA négy alapvető életpozíciót különböztet meg. Ezek a következők:

– Én OK vagyok és te is OK vagy, röviden: OK vagyok – OK vagy.
– Én OK vagyok, de te nem vagy OK, röviden: OK vagyok – nem vagy OK.
– Én nem vagyok OK, de te OK vagy, röviden: nem vagyok OK – OK vagy.
– Én nem vagyok OK és te sem vagy OK, röviden: nem vagyok OK – nem vagy OK.

További rövidítésként az „OK” attitűdre gyakran + jelet, a „nem OK”-ra a – jelet alkalmazzák. Az életpozíciók szokásos jelölése magyarul É+T+, É+T– stb., ahol a két betű értelemszerűen az „én” és „te” névmások rövidítése. (A TA „anyanyelvén”, angolul az I+U+ stb. jelölés használatos.) A rövidítés további lehetősége az É és T elhagyása, és kizárólag az előjelek alkalmazása; ebben az esetben az első helyen álló előjel vonatkozik az „én”-re, a második helyen a „te”-re. Tehát pl. a +– jelzés feloldása: OK vagyok – nem vagy OK.

Életpozíciónk helyzetről helyzetre, kommunikációs partnerről kommunikációs partnerre változik – akár a másodperc tört része alatt. Ennek ellenére a tapasztalat azt mutatja, hogy kinek-kinek megvan a maga „kedvenc” életpozíciója, vagyis az, amelyben ideje nagy részét tölti.

Amint fentebb a „jól vagyok” válasz kapcsán már említettük, az OK-ság fogalmával kapcsolatban megismételjük: az „OK” nem a „tökéletes” szinonimája. Ha azt mondom, hogy „OK vagyok”, akkor ez nem azt jelenti, hogy hibátlannak, mindentudónak és tévedhetetlennek gondolom magam. Ha azt mondom, hogy „OK vagy”, azzal nem állítottam, hogy minden szavaddal és cselekedeteddel egyetértek. Az OK-ság – önmagamra és a másikra alkalmazva is – annyit tesz, hogy „alapvetően, a döntő kérdések tekintetében rendben – a többivel meg valahogy boldogulunk”.
 

 
Az OK-keret

Az életpozíciókat Franklin Ernst az ún. OK-keretben rendszerezte. Ebben az egyes életpozíciók – túl a szokásos jelölésen – saját elnevezést is kaptak, kiegészítve egy-egy jelzővel, valamint az adott pozícióra jellemző működésmóddal.


 

Mint minden rendszernek, a TA-nak is megvannak a maga axiómái. Ezek közül a legelemibb a következő: a súlyos agykárosodottakat leszámítva minden ember alapvetően rendben van, vagyis képes felnőtt, felelős döntések meghozatalára. Emlékezzünk az életpozíció definíciójára: alapvető hiedelmünk önmagunkról és másokról. Az OK-keret jól illusztrálja (és ezt most a színezéssel is érzékeltettem), hogy a négy életpozícióból három nem felel meg ennek az említett axiómának: aki nem a ++ pozíciót foglalja el, az egész egyszerűen tévedésben van önmaga és/vagy a másik személy alapvető megítélését illetően. E tévedés, amint arra az elnevezések is utalnak, végső soron pszichés megbetegedéshez vezethet. E megállapítás egybecseng a kognitív pszichológia azon tézisével, amely szerint a pszichés defektusok oka nem más, mint a kognitív torzítás, azaz a valóság téves észlelése.

Eszerint tehát az egészségnek, ha nem is elégséges, de mindenképp szükséges feltétele, hogy az ember élete túlnyomó részét ++ pozícióban töltse, vagyis önmaga számára mind az Én, mind a Te – jelentsen ez utóbbi bárkit vagy bármit – OK legyen. Az egészséges ember alapvetően vidám: boldogul önmagával, a másik emberrel és a világgal. Az OK-keret tehát a villámdiagnózis eszköze is: akin példának okáért azt látjuk, hogy érzelmi életének meghatározó eleme az elégedetlenség, netán a harag, azt bízvást tekinthetjük patologikusnak, és megjósolhatjuk, hogy kemény önismereti munka vár még rá, amíg végre eljut a személyiségfejlődés azon fokára, ahol is ideje legnagyobb részét ++ pozícióban tölti.

A fenti szöveg egy hosszabb, félig kész írásom bevezető része, amely röviden bemutatja az életpozíciók „kanonikus” elméletét. A még csak vázlatszinten meglévő második részhez az alábbi sorok vezetnek (majd) tovább:

Az OK-keret mint rendszer az ellentmondás-mentesség és teljesség látszatát kelti. Azonban aki hallott már Gödel híres tételeiről, az e két attribútum olvastán gyanakodva kaphatja fel a fejét. Gödel tételei kizárják, hogy egy formális rendszer egyszerre legyen teljes és ellentmondás-mentes. Noha a matematikán kívüli területek esetében bajosan beszélhetünk a szoros értelmében vett formális rendszerekről, Gödel óta közhelynek számít, hogy minden kellően bonyolult rendszer szükségszerűen tartalmaz ellentmondásokat. Másként megfogalmazva: ha egy rendszer ellentmondásmentesnek bizonyul, akkor csaknem biztos, hogy valamit kihagytunk a számításból. Következésképpen az igazság minél teljesebb megismeréséhez elengedhetetlenül szükséges vonatkoztatási rendszereink váltogatása.

Ez okból kifolyólag érdemes más nézőpontból is szemügyre venni az életpozíció definícióját, az egyes életpozíciókat, valamint az OK-keretet.Ezek után következik majd a (különben jól működő és hasznos) modell kritikai továbbgondolása. Az eszmefuttatás eredménye egy általam javasolt új modell: a kétdimenziós OK-keret helyébe lépő 3D-s OK-kocka. Ha egyszer majd sikerül befejeznem a cikket, itt, a blogon is elérhetővé teszem.