Az előző posztban arról írtam, hogy a hagyományos kommunikáció és az erőszakmentes kommunikáció összehasonlítására a módszer egy metaforát használ: a sakál viselkedése áll szemben a zsiráféval. Az EMK-t szokás egyszerűen „zsiráfnyelvnek” is nevezni. A zsiráf azért lett a módszer jelképe, mert a szárazföldi állatok közül neki van a legnagyobb szíve (állítólag 13 kg); mert iszonyú erős (egy rúgással képes megölni egy oroszlánt), de nagyon szelíd; és talán azért is, mert olyan hosszú a nyaka, hogy van ideje gondolkodni, amíg az érzései felérnek a szívéből a fejébe.

A sakál ordít. Azért, mert dühös, azért, mert akar valamit, azért, mert fáj valamije vagy fél valamitől, vagy csupán azért, mert egyedül van. Ha nem ordít, akkor behúzza fülét-farkát, és elsunnyog. A zsiráf nem ordít, de nem is húzza be semmijét, hanem öntudatosan, de szelíden táncol. Egy lassú, négyütemű táncot jár. A négy ütem a következő:

1. Megfigyelés
2. Érzés
3. Szükséglet
4. Kérés

A megfigyelés arra vonatkozik, hogy mi történt. Az, hogy a másik ember „egy seggfej”, az nem megfigyelés. Az, hogy „szemétkedik velem”, hogy „nem figyel rám” vagy hogy „állandóan azt csinálja, hogy...”, ugyancsak nem megfigyelés. Megfigyelés az, hogy „az elmúlt öt percben csak kétszer néztél a szemembe”, vagy hogy „seggfejnek neveztél”. – Erre lehet reagálni érdemben, mert ebben nincs értékítélet: nem általánosságot mond, hanem azt és nem mást, ami történt. Ebből adódóan a vitapartnert nem kényszeríti rögtön védekező pozícióba, hanem megnyitja az utat a kommunikáció felé.

Az érzés érzést jelent, nem pedig gondolkodást. Olyan nincs, hogy „úgy érzem, nem értesz meg”. Az lehet, hogy úgy gondolom – de az érzésem ebben az esetben pl. a félelem vagy a magány. Olyan sincs, hogy „megalázottnak érzem magam”, mert valójában ez sem érzés: nem rólam szól, hanem a másikról: felette mondok ítéletet: „te megaláztál”. Érzés pl. az lehet ebben a helyzetben, hogy „tehetetlen vagyok”, „kicsi vagyok”.

A szükséglet az a valami, ami az emberben kielégül vagy nem elégül ki. Szükségünk van ételre, italra, pihenésre és ölelésre, de szükségünk van tiszteletre, elismerésre, békére, humorra, szépségre, harmóniára is. Mindennapi életünkben – „sakálként” – nem szoktuk meg, hogy fel- és elismerjük a szükségleteinket, mert arra vagyunk szocializálva, hogy „jó keresztényként” vagy éppen „kemény csávóként” csináljunk úgy, mintha semmi igényünk nem volna. Zsiráfnyelven felelősséget vállalunk a szükségleteinkért, és nem próbáljuk azt a másikra hárítani, teszem azt, erkölcsi ítélet formájában. Pl. nem azt mondjuk, hogy „lesheted, hogy én még egyszer vacsorával várjalak”, hanem azt, hogy „amikor egy szót se szóltál a vacsorához, szomorú voltam és csalódott, mert azt szerettem volna, ha örülsz ma este, és mert igénylem tőled a munkám elismerését”. – Ezzel egyetlen dehonesztáló szót sem szóltunk a másikról: egy tényt neveztünk meg, valamint a saját érzésünket, amelynek az oka nem a másik ember, hanem a saját szükségletünk. Az érzések felismerése és a mögöttük húzódó szükségletek nyakon csípése az egyik legnehezebb feladat: az ezek közötti ismételt ide-oda lépegetés teszi ki a zsiráftánc legjelentősebb részét.

A kérés az, ami ebből a belső utazásból visszafordít a világ felé. Azt mondom el, hogy ebben a helyzetben konkrétan mit kérek tőled. Nem azt, hogy „foglalkozz velem többet”, mert ez általánosság. Azt sem, hogy „többet ne csináld azt, hogy...”, mert olyat kérni, hogy valaki mit ne csináljon, értelmetlen. Nem lehet „valamit nem csinálni”, csak „valamit csinálni”.

Ez a négy lépés az EMK alapelve. De ez nem csupán egy technika, egy szóhasználati agyafúrmány, hanem az ember egész életét (mindinkább) átható attitűd. Ugyanezek a lépések segíthetnek a másik fél megértésében, és így a hozzá való közelebb kerülésben. Az alapelv, a szemlélet azt mondja, hogy minden ember (beleértve a legcinikusabb gazembereket is) eredendően jó, és akármit is csinál a másik, amögött valós emberi érzések húzódnak, amelyek valós emberi szükségletekből erednek. Olyan szükségletekből (ételre, italra, pihenésre, ölelésre, tiszteletre, elismerésre, békére, humorra, szépségre, harmóniára stb.), amelyek semmivel sem kevésbé tiszteletre méltóak, mint a mi saját szükségleteink. Az EMK az emberre nem úgy tekint, mint a másik ember potenciális legyőzőjére vagy áldozatára, hanem mint a másik ember gazdagításának forrására.
  

(Birtalan Balázs: Aszalt szilva naplementekor – Mémtörténetek,
Budapest, Katalizátor, 2008., 127–129. oldal)