Amikor Marshall B. Rosenberg publikálta az erőszakmentes kommunikáció (EMK) rendszerét, nem „az élet egyetlen helyes útját” nyilatkoztatta ki, hanem az általa kialakított, számára hasznosnak bizonyuló emberképet, valamint az ebből fakadó kommunikációs módszert kínálta fel továbbhasznosításra mindazoknak, akik nyitottak rá. A „továbbhasznosítás” szót úgy értem, hogy ez jelenti egyrészt az egyszerű felhasználást, de nem tilos a rendszer továbbgondolása, finomítása sem.

Az EMK egyik hazai apostola, Jónai Éva Hava például bevezette az EMK négy lépésének színekkel való jelölését. Az általa tartott tréningen több szemléltető eszközök is e színeket viseli, így a zsiráftanoncok nemcsak verbálisan és fogalmilag, hanem vizuálisan is el tudják különíteni egymástól a megfigyelést (kék), az érzést (piros), a szükségletet (sárga) és a kérést (zöld).

Amikor a valahai baráti körünkben elkezdtünk tudatosan foglalkozni az EMK-val, Brúnóból egyszer csak kijött a kreatív, és mindannyiunkat megajándékozott egy-egy általa készített EMK-rózsafüzérrel.

A „rózsafüzér” nevű kegytárgynak a katolikus vallásban eredetileg nincs jelentősége önmagában: csupán egy segédeszköz, amelynek alkalmazásával a hívő, aki az üdvösség titkairól az Üdvözlégy ismételt imádkozásával elmélkedik, mindig tudja, hogy éppen hol tart. Egy idő (pontosabban sok imádkozás) után természetesen kiépül egy természetes reflex: maga a tárgy megpillantása vagy kézbe vétele képes előidézni az emberben az Istenre hangolódást. Ezért fogalmaztam úgy, hogy a rózsafüzérnek eredetileg nincs jelentősége önmagában.

Az EMK-rózsafüzér célja is az, hogy emlékeztessen, hol is tartok a kommunikációban. Hiszen az egész rendszer alapja a reflexió: ahelyett, hogy a bennem kavargó katyvaszt első indulatomban, agyatlanul és felelőtlenül ráokádnám a másikra, különválasztom a kommunikációt hátráltató elemeket (pl. általánosítás, ítélkezés, csak számomra érthető metaforák) a kommunikációt segítőktől, és ez utóbbiakat is rendszerezem aszerint, hogy „hol is járok” éppen: a külső világban (a megfigyelésnél vagy a kérésnél), avagy önmagam vagy a partner belső világában (az érzéseknél és szükségleteknél).

Valódi élethelyzetekben értelemszerűen kicsit visszatetsző lehet a partner szemében, ha a vele való beszélgetés közben egy színes golyókból álló bigyóval játszadozom. Amennyiben azonban a közeg egy EMK-tréning, avagy a partnerem is meg én célzatosan azért ülünk le, hogy egy konfliktust „lezsiráfozzunk”, akkor semmi visszásság nincs egy ilyen segédeszköz alkalmazásában. Ami pedig a valós élethelyzeteket illeti: a tréningek során az erre nézve is kiépülhet a feltételes reflex; a puszta tudat, hogy az EMK-rózsafüzér a zsebünkben vagy a táskánkban van, elősegítheti a tudatosságot, és emlékeztethet, hogy hol is tartunk éppen:

Tehát elkezdtem használni az EMK-rózsafüzért: elővenni ugyan ritkán vettem elő, de gyakran eszembe jutott, hogy ott lapul a táskámban, és ez sokszor segített akár beszélgetés, akár levélírás közben.

Közben telt-múlt az idő, és amellett, hogy igyekeztünk használni egymás között – több-kevesebb sikerrel – az EMK-t, nagyon sokat beszélgettünk is róla. Egyebek közt arról, hogy e „több-kevesebb siker” mikor és miért több, illetve mikor és miért kevesebb. Saját kudarcainkat elemezve szó szót, levél levelet követett, mígnem Brúnó egy alkalommal megjelent, és kiosztotta nekünk az update-elt, EMK 1.1-es rózsafüzért:

A látványtól a harcedzett zsiráfok többsége minden bizonnyal sírva fakad: Hát mi lett a szép, egyszerű négylépéses zsiráftáncból?! A helyzet azért annyira nem tragikus. Nézzük, mik is a változások:
 

A lila golyó

A lila golyót életem egyik legnagyobb találmányának tartom. A következőről van szó. Az EMK 1. lépése a (kék színnel jelzett) megfigyelés. A megfigyelés olyan állítást jelent, amely mentes mindenfajta általánosítástól, ítélkezéstől, véleménytől – s éppen ezért vitathatatlan. Az, hogy „ez a film túl hosszú”, nem megfigyelés. Az, viszont, hogy „ez a film 93 perces”, már megfigyelés. Csakúgy, mint a mondat lehetséges folytatása: „...én pedig már a 62. percnél vakaróztam, és ki akartam menni a moziból”. Vagyis nehezen tartható az a túlegyszerűsített definíció, miszerint „megfigyelésnek azt nevezzük, amit egy videó kamera is rögzítene”, mivel a megfigyelés tárgya nemcsak a külső, hanem a belső valóság is lehet. Tehát még egyszer: „Ez a film túl hosszú” – ez nem megfigyelés. „Balázs szerint ez a film túl hosszú” – ez viszont megfigyelés a javából.

És ezen a ponton kap szerepet az a banális tény, hogy az ember soha nem az objektív valóságra reagál, hanem arra, amit ő a valóságból lát.

– Ezeket a birkákat ma nyírták – mondja az ablakon kinézve a fizikus, amint a vonat elhalad egy birkanyáj mellett.
– Legalábbis a felénk eső oldalukat – pontosít a matematikus.

Hogy is kapcsolódik ez az EMK-hoz? Nézzünk egy hétköznapi élethelyzetet! Azt tapasztalom, hogy a kollegám belép a szobába, és nem köszön (1). Ekkor én dühös vagyok (2), mert tiszteletre lenne szükségem (3). Ez a történet hagyományos EMK-feldolgozása: 1. megfigyelés, 2. érzés, 3. szükséglet. (A kérést most elhagyhatjuk, mert pillanatnyilag még nem kommunikálni akarunk, csak megérteni a helyzetet.)

Na de hogy jön ide egyáltalán a tisztelet? – kérdezheti valaki, és teljes joggal. Hát semmi esetre sem automatikusan. A tisztelet azért és csak azért kapott egyáltalán lapot, mert én osztottam neki. A kollegám nem köszön, és én ezt tiszteletlenségnek tartom. Másképp fogalmazva: a kollegám nem köszön, és ez a tény számomra azt jelenti, hogy nem tisztel. Ez teljesen rendjén való: ha számomra ezt jelenti, akkor nincs mese, nem tehetek úgy, mintha számomra nem ezt jelentené. Ugyanakkor észre kell venni, hogy valaki más az én helyemben esetleg másként értelmezné, másként interpretálná azt, ami a külső valóságban történt: az ő belső valóságában ugyanazon történés más jelentést kapna.

Erre született a lila golyó, amely egyfelől, ha be akarjuk sorolni a négy lépés valamelyikébe, még a megfigyeléshez tartozik (hiszen az, hogy én mit hallottam ki a történtekből, ugyanúgy vitathatatlan, mint hogy én túl hosszúnak találtam a filmet), másfelől azonban logikailag elválik tőle: először megfigyelek valamit, ezt követően értelmezem (interpretálom) a megfigyelt dolgot. Baráti körünkben beépült az aktív beszédfordulataink közé, hogy „Nekem erről az a lila golyóm, hogy...”

Ezt azért tartom nagy jelentőségű újításnak, mert kezelhetővé teszi azt a nyilvánvaló tényt, hogy ugyanazt a dolgot te és én különféleképpen észlelhetjük. És ez innentől kezdve nem akadálya egymás megértésének, hanem ellenkezőleg, előmozdítója. Az én lila golyóm arról, hogy te nem köszöntél, az, hogy nem adtad meg nekem tiszteletet. A te lila golyód alkalmasint valami egészen más. Példának okáért az, hogy úgy láttad, elmélyülten dolgozom, és nem akartál kizökkenteni.

Amennyiben sikerül belátni azt a banális tényt, hogy az én lila golyóm semmivel se jobb (és nem is rosszabb), mint a te lila golyód, hanem egyszerűen más, akkor lehetséges, hogy a konfliktus már ezen a ponton megoldódik, és a feszültségek elillannak.

A párommal például sok félreértésünket a lila golyó segítségével sikerült tisztáznunk, és egymás véget nem érő vádolása helyett nyugvópontra juthattunk: „Én így értettem. De ha te nem úgy értetted, az más.”


A három piros golyó

Egyszer csúnya konfliktus támadt a baráti körben, és a lelkes EMK-s békítési próbálkozás szemlátomást csak rontott a dolgon. Szerencsére sikerült továbblendülni a holtponton, és a tapasztalatok elemzése vezetett rá minket arra, hogy az érzéseknek nemcsak minősége (pl. öröm, bánat, csalódottság, magány, fáradtság stb.) van, hanem intenzitása is. Az nem úgy van, hogy az ember vagy szorong, vagy nem szorong. Ugyanazzal a „szorongás” szóval illethetünk egy egészen enyhe kellemetlenségérzetet, illetve azt az állapotot, amikor valaki heves testi pániktüneteket mutat, és képtelen kitenni a lábát a lakásból.

Ha megtanultuk felismerni az aktuális érzésünket, akkor az sem jelenthet különösebb problémát, hogy valamilyen módon megfogalmazzuk ennek az érzésnek a mértékét. Legalább azon a szinten, amelyre a három különböző méretű piros golyó utal: kicsit vagyok csalódott, közepesen vagy nagyon? De ugyanez megfogalmazható egy 1-től 10-ig tartó skálán is, ahol az 1-es az épp hogy csak jelentkező, halvány érzést jelöli, a 10-es a mindent elborító érzelemáradatot.

Ez a leírás ijesztően bonyolultnak, s épp ezért feleslegesnek tűnhet. De egy példa talán rámutathat a gyakorlati jelentőségére. Tegyük fel, hogy Péter felhívja Jánost telefonon, hogy szeretné, ha János nála töltené az estét, mivel magányosnak érzi magát, és beszélgetni szeretne. János életében Péter fontos ember, aktuálisan azonban fáradt, és aludni szeretne. Ez nyilvánvaló ellentét. Hogy lehet ezt optimálisan feloldani? Ha a nettó „magány” feszül szembe a nettó „fáradtság”-gal, akkor jó esély van arra, hogy aki végül engedni fog, abban rossz érzések maradnak. Ha ellenben sikerül tisztázni, hogy Péter mennyire magányos és hogy János mennyire fáradt – akkor már sokkal könnyebb döntést hozni. A 2-re magányos (vagyis némiképp unatkozó) Péter nyilvánvalóan nem fogja arra kérni a 8- ra fáradt (vagyis teljesen kimerült) Jánost, hogy menjen át hozzá locsi-fecsizni. Vagy fordítva: a napi munkában jólesően (úgy 3-ra) elfáradt János egész biztos, hogy a föld alól is össze fogja kaparni energiái maradékát, hogy átmenjen beszélgetni a 10-re magányos Péterhez, akit most hagyott el a kedvese.

Ez a számokkal való operálás kétségkívül mesterkélt, és nem is biztos, hogy mindig szükség van rá. (Bár éppen a mesterkéltsége miatt segíthet átlátni az egyébként spontán módon hömpölygő érzelmek áradatán.) Viszont az érzés intenzitásának valamilyen módon történő kifejezése mindenképpen fontos eleme az őszinte kommunikációnak – akkor is, ha ez a „valamilyen módon” csupán egy arckifejezés vagy egy mozdulat.


A három sárga golyó

A fentieket megértve magától értetődő lehet, hogy a különböző intenzitású érzések mögött különböző erősségű szükségletek állnak. És mivel az emberben ritkán dolgozik egy időben mindösszesen egy darab szükséglet, fontos lehet, hogy a különböző – gyakran egymásnak ellentmondó – szükségletek kavalkádjában képesek legyünk fölismerni, hogy önmagunknak vagy partnerünknek az épp terítéken lévő szükséglete mennyire erős.

Csaknem mindenkinek van olyan élménye, hogy éjszaka arra ébred, hogy szomjas; ilyenkor iszik egy pohár vizet, majd alszik tovább. És csaknem mindenkinek van olyan élménye, hogy este, már lefekvés után kapcsol, hogy ő voltaképpen szomjas, de olyan jól befészkelte már magát az ágyba, hogy inkább nem kel föl újra. Mindkét esetben a „folyadékbevitel” és a „pihenés” iránti szükséglet áll szemben egymással. Hol az egyik bizonyul erősebbnek, hol a másik.

Kommunikációs helyzetben fontos, hogy tisztában legyünk partnerünk szükségletének nagyságával, és az is, hogy a sajátunkat hatékonyan legyünk képesek kifejezni. Egész másként viszonyulunk valakihez, akinek „aránylag jólesne” némi elismerés, mint ahhoz, aki „ki van éhezve” a pozitív visszajelzésekre. Vagy egy fizikai szükségletet nézve: különbség van aközött, aki „szívesen bekapna pár falatot”, és aközött, akinek „fáj a gyomra az éhségtől”.


A két narancssárga golyó.

– Nagyon zavar, hogy nem tudok koncentrálni a munkámra; megtennéd, hogy, kikapcsolod a tévét?

Ez, bár nem tesz eleget formálisan a 4 lépésnek, tartalmilag teljesen korrekt zsiráfmondat. A szükséglet kifejezéstét konkrét, teljesíthető, pozitív és visszautasítható kérés követi. Akkor mi a baj vele? Semmi – de ez nem jelenti azt, hogy ne lehessen tovább tökéletesíteni. Nem is önmagában a ténylegesen kimondásra kerülő szöveget, hanem a kimondásig vezető folyamatot.

Nézzük csak meg még egyszer a helyzetet! Ha a partnerem által nézett tévé miatt nem tudok koncentrálni a munkámra, vajon biztos, hogy az az egyetlen elfogadható megoldás számomra, ha kikapcsolja a tévét? Korántsem. Az igényemet maximálisan kielégíti az is, ha bedugja a fejhallgatót. De akár az is, ha jelentősen lehalkítja. Sőt, lehetséges, hogy tíz perc múlva vége a filmnek, ennyi pedig már nem oszt, nem szoroz a munkám szempontjából – ez esetben elegendő számomra a megnyugtató információ. Teljesen másként állok hozzá a kérésem esetleges visszautasításához, ha vannak a tarsolyomban alternatív javaslatok.

A két narancssárga golyó fejezi ki az általános emberi szükséglet (3) és a konkrét kérés (4) közötti ötleteket. A darabszám természetesen esetleges: a két golyó lényege nem az, hogy két golyó, hanem hogy nem egy. Ez az optimális eset.

Előfordulhat persze, hogy a fenti elv ellenére az adott helyzetnek mégis mindössze egy megoldását látok. Az EMK szemlélete szerint azonban a helyzet kezelése nem kizárólagosan az én feladatom: ha én magam be is szűkülök egy bizonyos megoldásra (ami bárkivel előfordulhat), minden további nélkül elképzelhető, hogy a partnerem kapásból elő tud állni hat másik ötlettel, amelyek némelyike akár kedvezőbb is lehet számomra, mint a saját eredeti kérésem. A narancssárga golyók tehát arra is emlékeztetnek, hogy akár kifejezetten is jelezhetem a partneremnek: nyitott vagyok más megoldásra is.

Ugyanez a szempont érvényesülhet akkor, ha a másik térfelén folyik a tánc, tehát amikor nem a saját szükségletemet akarom kifejezni, hanem empatikusan figyelek a másik félre. Ilyenkor is nagy könnyebbséget jelenthet a kommunikációban, ha szem előtt tartom: amikor a partnerem kér tőlem valamit, akkor nem azon fordul a dolog, hogy e konkrét kérésre igent mondok-e, hanem, hanem hogy a kérés mögötti szükséglete kielégül-e vagy sem. Ha a partnerem konkrét megoldási javaslata számomra valamiért elfogadhatatlan, akkor sem kell feltétlenül annyiban hagyni a dolgot: újabb ötletek mozgósításával elképzelhető, hogy eljutunk egy olyan megoldáshoz, amely mindkettőnk szükségletei szempontjából egyaránt kielégítő.

Márpedig éppen ez – a kettőnk szükségleteinek ugyanolyan tisztelettel való kezelése – az, amit az EMK végső célként tűz maga elé.

Tehát álljon itt még egyszer az EMK 1.1-es rózsafüzér, amelyet – talán ezek után érthető – azóta is szüntelenül magammal hordok: