Az egyik magyar Harry Potter-oldal, a Lumos.hu fóruma külön topicban foglalkozik Dumbledore-ral. Mind a hozzászólók, mind a hozzászólások nagyon vegyesek. Félanalfabéta tinilányok és -fiúk, harcedzett bölcsészek, kereszténygyanús konzervatívok, fásult hedonisták írnak; megtalálhatók az unalmas sztereotípiák, az egypontnullás buzizás, a szabad szerelem dicsőítése, a viktoriánus elpirulás és megbotránkozás – szóval elég nagy a merítés.

Érdekes, hogy ez a topic – noha Dumbledore első pillanattól főszereplője a Harry Potter-sorozatnak – nem sok-sok évvel ezelőtt jött létre, még csak nem is közvetlenül a hetedik kötet megjelenése után, mint a Piton-topic, hanem csak akkoriban (2007 novemberében), amikor Rowling bejelentette, hogy Dumbledore meleg. Eddig is sok kérdés fölmerült-fölmerülhetett vele kapcsolatban, de ekkor hirtelen az érdeklődés fókuszába került.

Ha keresem, hogy van-e valamilyen eredője vagy közös nevezője a sok és sokféle hozzászólásnak, akkor azt találom, hogy van, ez pedig a zavar. És sietek hozzátenni, hogy ez a zavar szerintem elsősorban nem a homoszexualitásnak szól, hanem mélyebb, általánosabb.

Lehet, hogy túldimenzionálom a dolgot, de én a következőre gondolok. Azzal, ahogy Dumbledore az első kötet első lapjain megjelenik a semmiből éjnek idején, egy elhagyott utcán, talárban és süvegben, a hosszú, ősz hajával és szakállával – a klasszikus varázslófigura lép elénk. Az, akit gyerekkorunk óta ismerünk a tündérmesékből, rajzfilmekből – és nem mellesleg az álmainkból. Aztán találkozunk még egy rakás más varázslóval és boszorkánnyal (nyilván: hiszen róluk szól a sorozat), meg is szokjuk gyorsan a (jelen)létüket, és megszokjuk gyarlóságaikat is. Kiderül, hogy pontosan ugyanolyan fafejűek, esendők, szűkkeblűek, mint a muglik: mint mi magunk. Többek között ezzel magyarázható az egész Harry Potter-sorozat sikere: hiába van áthelyezve a varázsvilágba – attól még rólunk szól. A mi személyünkről, a mi világunkról. Van benne szerelem és halál, intrika és csalódás, örök harag, majd kibékülés, betegség és háború – vagyis mindaz, ami úgy általában témája az életnek és irodalomnak, a „magas” irodalomtól egészen a szappanoperákig.

Dumbledore azonban mindebből kimarad. Kezdettől fogva úgy jelenik meg, mint aki fölötte van mindezen emberi (ami az Elvevő-mitológiában egyenlő azzal, hogy gyarló) történéseknek. A könyvek utolsó húsz-harminc oldalán mindent elmagyaráz és mindent megold, ahogy az a klasszikus krimikben szokás; deus ex machina módjára jelenik meg és állítja vissza a békét, a derűt: a kozmosz megroppant harmóniáját.

Belekapaszkodva a fenti kifejezésbe: az „ex machina” üzemmód talán másodlagos is: egyszerű mesekellék, mint a varázspálca meg a sárkány. Ennél sokkal fontosabb a „deus” kitétel. Dumbledore alakja iszonyatos erővel szólítja meg az olvasó tudattalanjában a bölcs öreg archetípusát, aki/amely részben – a fehér szakállával, az állandó, láthatatlan jelenlétével – az Atyaisten archetipikus szimbóluma is.

Fogalomtisztázás: az archetípus (magyarul őskép) a jungi analitikus pszichológiában a kollektív tudattalan része, következésképpen ami az Isten archetípusát illeti, teljesen irreleváns, hogy az egyénnek (az egyszeri olvasónak) mi a személyes állásfoglalása abban a kérdésben, hogy Isten létezik-e, vagy sem, és ha történetesen létezik, akkor épp milyennek gondolja/hiszi.

Kezdettől így jelenik meg Dumbledore: bölcs, mindentudó és mindenható (és nem lehet elégszer hangsúlyozni: hosszú, fehér szakálla van). Kezdettől – de nem mindvégig.

A sorozatból az első három kötet klasszikus meseregény. A végén a már említett Nagy Megmagyarázással. Nagy Megmagyarázás a negyedik és ötödik kötet végén is van. Azonban a negyedik rész végén, ha egy pillanatra hátralépünk a sztori sodró lendületétől, felfigyelhetünk valamire. Az, hogy Voldemort visszatér, dramaturgiailag még nem lenne tragédia: csupán bevezetés a következő kötetekhez. Azonban történik egy jóvátehetetlen kár: a kedves, barátságos, rokonszenves, minden szempontból vétlen és kívülálló fiú, Cedric Diggory meghal, fölöslegesen és visszafordíthatatlanul.

És ez dermesztő. Ilyesmihez nem szoktunk hozzá a tündérmesékben. Kulcsfigurák szükségszerű halála természetesen előfordul, de a második vonalbeli szereplők teljesen céltalan, funkciótlan pusztulása – ez már nem a mese műfaja. Ez realizmus. És Dumbledore-nak, bármennyire átlátja a helyzetet a maga komplexitásában, nincs hatalma ahhoz, hogy a realitást visszaterelje a mesevilágba. Nincs isteni apokatasztaszisz (végidős helyreállítás). A megszokott katarzis elmarad, vagy legalábbis beszennyeződik.

Persze mindezt elfedik az izgalmak. A híres, titokzatos „diadalmas villanás” Dumbledore szemében (Harry Potter és a Tűz Serlege, Budapest, Animus, 2000, 642. old.) azt sejteti, hogy lesz itt még magyarázat, össze fognak állni a dolgok. Meg is kapjuk a magyarázatot a hetedik rész végén annak rendje s módja szerint, addig azonban sok mindent el kell viselnünk.

Az ötödik kötetet záró Nagy Megmagyarázásban is megértünk egy csomó mindent, azonban ez már végképp nem tekinthető Dumbledore diadalmenetének. Sirius meghal, és Dumbledore magát vádolja. Saját tévedéséről beszél, emberi gyöngeségeiről... És ez nagyon-nagyon nem illik egy isteni archetípushoz! Az olvasó persze küzd, és bízik a végső magyarázatban. Majd csak kiderül a végén – gondolja-reméli –, hogy Dumbledore mégis mindent tudott, hogy jól tette, amit tett...

...De a hatodik rész elején Dumbledore elhalt, elszenesedett kézzel jelenik meg, s ez nem átmeneti gyengélkedés, nincs ellenbűbáj, nincs orvosság: maradandó a károsodás, mint egy teljesen közönséges halandónál. Mi több, kiderül, hogy tényleg halandó: kínhalált szenved, meghal, eltemetik – és nem támad fel. Az olvasók küzdöttek, töprengtek, bíztak, kombináltak: hogy biztos nem halt meg igazán, hogy nem is ő volt, aki meghalt, hogy majd visszatér valahogy – de nem. Dumbledore ugyanolyan esendően, tehetetlenül és végérvényesen szenvedte el a halált, mint bárki más.

A befejezésből pedig azt is megtudjuk, hogy nem a kozmikus végzet okozta vesztét, hanem a saját szánalmasan emberi (megint ez a jelző!) érzései, vágyai. Kiderül, hogy nem öregemberként született, nem teljes fegyverzetben pattant elő valahonnan, mint Pallasz Athéné, hanem múltja van, sorsa, gyerekkora. Titkokkal, konfliktusokkal, szégyenekkel. A kedves, szeretett görbe orról megtudjuk, hogy azért görbe, mert betörték. Döbbenetes. Hol van már a mindentudó, mindenható bölcs?! Hol a joviális Atyaisten-figura?! Albus Dumbledore-ról tagadhatatlanul kiderül az elképzelhető legnagyobb, legotrombább csúfság: ember.

Mindezek után már alig van jelentősége annak, hogy még szexuális vágy is él benne, s az történetesen a saját nemére irányul. Na és? A tragédia így is, úgy is megtörtént: üres az ég, az Isten trónja üresen áll, nincs varázslatos segítség: egyedül kell boldogulni.

Nem tudom, kinek tűnt fel, de Harry végső győzelmében a mágia szerepe minimális. A csodafegyver, amellyel Harry képes volt győzelmet aratni, az a saját személyiségfejlődése, önmaga elfogadása, beleértve saját halálának elfogadását. A Halál ereklyéi ehhez puszta kellékek voltak; szükséges, de nem döntő jelentőségű kellékek.

Harry felnőtt lett. Erről szól az egész sorozat. Ettől nem pikareszkregény.

Felnőtt lett, és hiába volt árva, hiába nem voltak mellette a szülei: ő sem spórolhatta meg magának a „tökéletes és mindenható szülő” illúziójával való leszámolás fájdalmát. Ennek csak egyik eleme az ötödik rész merengőbeli jelenete. A tényleges apaszerepet Harry életében Dumbledore töltötte be, és a felnőtté váláshoz – éppen ezért – tőle, pontosabban az ő tökéletességétől és sérthetetlenségétől kellett megszabadulnia.

És nemcsak Harrynek, hanem a felnövő (felnőni akaró) olvasónak is.
 

(Birtalan Balázs: Aszalt szilva naplementekor – Mémtörténetek,
Budapest, Katalizátor, 2008., 207–210. oldal:
Széljegyzetek Dumbledore-hoz)