Megesik, hogy a legtehetségesebb, legelszántabb zsiráf is azt éli meg: ezzel az emberrel ebben a konkrét helyzetben képtelen vagyok erőszakmentesen kommunikálni. Mert nagy a távolság, mert kevés az idő, mert nem értjük egymás nyelvét, mert..., mert..., mert...
Valaki egyszer így kérdezett rá erre a problémára:Mi van, ha nem tudsz ellépni a golyószóró elől? Amennyire tudom, a zsiráf, ha veszélyben érzi magát, halálos rúgást tud mérni az ellenfelére. Az EMK zsiráfanalógiája erre is kiterjed?
Az EMK erőszakmentes kommunikációt jelent, és ebből most a kommunikáció szót hangsúlyozom. Szélsőséges eseteket leszámítva az emberek közötti kommunikáció verbális szinten zajlik, metakommunikatív elemekkel tarkítva. Kétségtelen, hogy egy vadnyugati pisztolypárbajt vagy egy kocsmai verekedést is be lehet passzírozni a „kommunikáció” feliratú dobozba – én úgy gondolom azonban, hogy az EMK nem ezekre a helyzetekre vonatkozik. Az EMK elsődleges (mondhatni talán: egyetlen) tényleges eszköze a reflexió. Reflektálunk a történtekre (hogy mi is történt valójában, túl az elsődleges látszaton), az érzéseinkre és szükségleteinkre, a partner érzéseire és szükségleteire – ehhez pedig nyilván idő szükséges: annak lehetősége, hogy egyáltalán kialakulhasson valamifajta párbeszéd. A zsiráfnyelv nem a párbeszéd hiányát pótolja ki valamilyen csodálatos módon (akkor is, ha a párbeszédnek nincsenek meg a minimális lehetőségi feltételei), hanem a – létező – párbeszéd folyamatát, tartalmát alakítja.Ha valaki rám fogja a golyószórót (és tudom, hogy nem játszmázik, hanem ténylegesen lőni készül), akkor, úgy vélem, az EMK fogalmai használhatatlanok. Ilyenkor ellépek a golyószóró elől, lőtávolságon kívülre helyezkedem, vagy kirúgom a kezéből a fegyvert. Ha pedig más megoldás nincs (pontosabban: számomra nem elérhető), én lövöm le. Ez van.
Azonban miközben a – valódi vagy képletes – golyószóró elől iszkolok, sem szükséges arra a konklúzióra jutnom, hogy „ez egy rohadt, megátalkodott sakál”. Ha túlestem az első (vagy a sokadik) ijedtségen, és ismét képes vagyok a reflexióra, akkor az EMK szókincsével egyedül azt mondhatom (1. lépés: megfigyelés): „ő és én, itt és most, a kommunikációt nem tudtuk (nem tudjuk) megvalósítani”. Lehet, hogy tegnap sikerült volna. Lehet, holnap sikerülne. Lehet, hogy valaki más az én helyemben képes lenne a hatékony, empatikus kommunikációra: ők ketten esetleg ki tudnák dolgozni azt az elfogadható viselkedést, amit mi ketten nem tudunk kidolgozni.
Mit jelent a gyakorlatban az, hogy „lőtávolságon kívülre helyezkedem”? Azt, hogy amely konfliktusokról úgy gondolom (tapasztalom, hiszem, sejtem stb.), hogy megoldásuk meghaladja a képességemet, azokat lehetőségeim szerint kikerülöm. Ezen az elven nem ugrom be egy külvárosi kocsmába, hogy szomjamat oltsam. Ezen az elven nem (nagyon) bocsátkozom párbeszédbe politikai ellenfelekkel. Ezen az alapon nem teszem be többet a lábamat egy bizonyos dunántúli vendéglőbe. (Ha mégis megteszem, akkor nagy valószínűséggel épp a tranzakcióanalízisben „Rúgj belém!” néven közismert játszmát játszom.)
„Valódi vagy képletes golyószórót” említettem a fenti gondolatmenetben, s ott ez rendjén is volt. Ugyanakkor fontosnak gondolom a különbséget aközött, amikor a másik fél valóban a fizikai épségemet veszélyezteti, illetve amikor „csupán” fröcsögő nyállal, ordítva küld el az anyámba. Utóbbi esetben is meghiúsulhat a kommunikáció – ez azonban már nem vis maior. Ilyenkor nincs kényszer arra, hogy az erőszakot erőszakkal viszonozzam. Ha fizikailag nem is tudok kilépni a szituációból (mert mondjuk egyazon villamoson utazunk), mentálisan akkor is kitérhetek a támadás elől. Sőt a helyzetet magamban lefordíthatom zsiráfra: megpróbálhatom beazonosítani, hogy az ordítva káromkodó emberben épp milyen érzelmek dominálnak, és vajon milyen szükségletei nem elégülnek ki pillanatnyilag. Ugyanez a helyzet a fizikailag jelen nem lévő sakállal: pl. egy hajdani, rég meghalt tanárral.
Visszajelzés hiányában persze nem fogom megtudni, hogy jól tippeltem-e – magamat azonban ezzel a technikával sikerült megvédenem a sérüléstől. Ha a velem szemben álló, vérszomjas fenevadként viselkedő emberben nem vérszomjas fenevadat látok, hanem valakit, aki épp a teljesen jogos és tiszteletre méltó szükségleteit próbálja kielégíteni (történetesen számomra nem kedvező módon), akkor varázsütésre máris egy békésebb, ártalmatlanabb világban találom magam.
Az oltalmazó erő
Marshall B. Rosenberg így nevezi azt az esetet, amikor a per definitionem erőszakmentes zsiráf erőszakot alkalmaz.
Ha egy gyerek épp le akar lépni a járdáról a kocsi elé, akkor a zsiráf nem kezdi el feltárni az érzéseit és a szükségleteit, hanem simán félrelöki a gyereket. Ha ketten elkezdenek őrjöngve verekedni a zsiráf jelenlétében, és félő, hogy komolyan kárt tesznek egymásban, akkor a zsiráf, ha képes rá fizikailag, erővel is szétválaszthatja őket. Ha a háztetőről egy ámokfutó golyószórózza a járókelőket, és a zsiráfnál történetesen van egy pisztoly, akkor habozás nélkül lelövi az illetőt.
Ezekben a helyzetekben az oltalmazó erő nyilvánult meg, amely viselkedéses szinten nem, lényegét (forrását és célját) tekintve azonban nagyon is különbözik a megtorló erőtől. Nem azért lököm fel a gyereket, mert haragszom rá, mert megérdemli, mert büdös kölke, a frászt hozza rám. Nem azért pofozom le a kocsmai verekedőket, hogy megtudják, nem ők a janik. Nem azért lövöm le a terroristát, mert megérdemli a rohadék. Hanem egyedül azért, hogy kielégüljön azon szükségletem, hogy X-et vagy Y-t (adott esetben önmagamat) biztonságban tudjam. Tehát ezekben a szélsőséges helyzetekben a zsiráf nem „igazságot szolgáltat”, nem „jogos büntetéssel sújt” valakit, hanem a kiélezett helyzetben rendelkezésére álló egyetlen eszközzel: erővel akadályozza meg a nagyobb rossz bekövetkeztét, azaz oltalmaz. Ezek kivétel nélkül olyan szituációk, amikor fizikailag nem lehetséges az elmélyült beszélgetés kialakítása: a fenyegető veszély elhárítása érdekében azonnal kell cselekedni.
Az oltalmazó erő használata tehát része az erőszakmentes kommunikációnak, nem pedig szemben áll vele.
(Birtalan Balázs: Aszalt szilva naplementekor – Mémtörténetek,
Budapest, Katalizátor, 2008., 152–154. oldal)
Utolsó kommentek