Kezdjük egy találós kérdéssel. Mi az: „Ellenérdekelt felek feszes kompozícióban addig csesztetik egymást, míg a végén mindketten pofára esnek?” Ha irodalom: ballada. Ha pszichológia: játszma.
Alábbiakban nem foglalkozunk sem a brit történelemmel (hogy I. Edward valóban kivégeztetett-e ötszáz walesi bárdot a 13. században), sem a magyarral (hogy Arany János versében milyen áthallások vannak a 19. századi politikai helyzetre). Jelen elemzés témája kizárólag az Arany-ballada belső valósága. Akinek megkoptak az irodalmi emlékei, annak itt a vers, Sinkovits Imre előadásában.
Aki pedig nagy hirtelen nem tudja felidézni, hogy a tranzakcióanalízisben (TA) mit is jelent pontosan a játszma fogalma, annak íme, egy kis emlékeztető:
A játszma definíció szerint kiegészítő, rejtett tranzakciók sorozata, amely előre látható kimenetel felé halad, s emellett leírható a következői képlettel:
A betűjelek a következő fogalmakat jelölik: H = Horog, GyP = Gyenge Pont, V = Válasz, Á = Átkapcsolás, Sz = Szembesülés, Ny = Nyereség.
A TA-ban a játékosokat hagyományosan Fehérnek és Feketének nevezzük. A képlet szerint minden játszma azzal indul, hogy Fehér kiveti a Horgot. Profi játékosok egyszerre több csalival is játszhatnak, várva, hogy valaki valamelyikre majd csak ráharap. Játszma akkor és csak akkor jön létre, ha Fekete személyiségben létezik olyan Gyenge Pont, amelybe a Horog beakadhat. Ez esetben Fekete Választ ad Fehérnek, vagyis ráharap a Horogra. Ezt követi a következő lépés, amely Fehér szemszögéből Átkapcsolás, Feketééből Szembesülés. Fekete ekkor, Berne szavaival élve, áll, mint szamár a hegyen, és az egészből nem ért semmit. A folyamatot az zárja le, hogy mindketten elkönyvelik a maguk Nyereségét, azaz megerősítik a saját én- és világképüket.
Mi mennyi?
A walesi bárdok tranzakcióanalitikus elemzésekor felmerül a kérdés, hogy voltaképpen hány játszmával van dolgunk. Eggyel, amely egyfelől Edward, másfelől az ötszáz walesi bárd között zajlik? Vagy ötszázzal, amelyek külön-külön zajlanak Edward és egy-egy bárd között? Sietek megnyugtatni mindenkit: nem áll szándékomban ötszáz játszma elemzését megcsinálni és közreadni. Igyekszem alkalmazni a jól ismert normát: „Egyszerűsíts le mindent annyira, amennyire csak lehet – de ne jobban!”
A leegyszerűsítést kezdjük azzal, hogy megkerüljük a fenti, a játszmák darabszámára vonatkozó kérdést. Ehelyett nézzük, mi indokolja egyáltalán, hogy játszmára gyanakodunk. Ehhez felidézhetjük Móricka klasszikus válaszát környezetismeret óráról:
– Gyerekek, miről lehet megismerni a mérges gombát?
– A hasfájásról.
Ugyanez a helyzet a játszmával: az egyetlen biztos ismertetőjel a kimenetel. Ha megnézzük a végső elszámolást, a következőt találjuk a könyvelésben:
1 db megőrült király
500 db halott énekes
Ilyen outputot látva nehéz lenne nem arra gondolni, hogy itt bizony kőkemény játszma zajlott, méghozzá harmadfokon. A játszmák és sorskönyvek elemzésekor a TA ugyanis megkülönböztet első, másod- és harmadfokot. Az első fok a legenyhébb, a harmadfok a legbrutálisabb. Első fokú játszmának azt nevezzük, amikor úgy szívatjuk meg magunkat, hogy az valójában egy jól mesélhető sztori, még ha enyhén kínos is. Másodfokú a játszma akkor, ha az kimenetelében olyan, hogy eszünk ágában sincs sztorizva elmesélni. Kellemetlen, szégyenletes, megalázó, és azon vagyunk, hogy a környezetünk lehetőleg ne tudja meg. Ami a harmadfokú játszmát illeti, az Berne szavai szerint „a műtőben, a bíróságon vagy a hullaházban végződik”. Ehhez a felsoroláshoz nyugodtan hozzácsaphatjuk a zárt osztályt is: ha egy játszma Nyeresége súlyos pszichiátriai megbetegedés (vagy ahogy mondani szokták: „nagy pszichiátriai kórkép”), akkor bízvást állíthatjuk, hogy azt a játszmát harmadfokon játszották.
A nárcisz
A sorskönyveket több szempont szerint elemezhetjük. Claude Steiner a vesztes sorskönyveket aszerint csoportosította, hogy mi az a fontos, a mentális egészséghez szükséges tényező, amely hiányzik belőlük, és ennek alapján melyik milyen végkifejlethez vezet. Az ún. szeretet nélküli sorskönyv vége a depresszió, esetleg az öngyilkosság. Az értelem nélküli sorskönyv pszichózishoz (megőrüléshez) vezet. Az öröm nélküli sorskönyv végső nyeresége az addikció (drog- vagy alkoholfüggés). William Holloway ezt a három típust kiegészíti egy negyedikkel: szerinte van olyan is, hogy pihenés nélküli sorskönyv, amelynek kimenetele a „munkaalkoholizmus”.
A versben szereplő király esetében az értelem nélküli sorskönyv világosan felismerhető: a bonyolult tranzakciós folyamatok eredményeképpen ott látjuk őt egy szál elmebajban. Hogy gyerekkorában milyen gátló parancsok épültek be sorskönyvi apparátusába, amelyek aztán ilyen véget eredményeztek, arra legfeljebb tippelni tudunk. Annyi valószínűnek látszik, hogy őfelségének súlyos nárcisztikus személyiségzavara volt. Azért nem használjuk a „nárcisztikus személyiségzavarban szenvedett” kifejezést, mert a nárcizmus tipikusan az a betegség, amelytől elsősorban nem a beteg, hanem a környezete szenved. Igaz ugyan, hogy a személyiségzavar diagnosztikus kritériumaiban szerepel a következő kitétel:
„A tartós minta klinikailag jelentős szenvedést vagy a szociális, foglalkozási vagy más fontos funkciók romlását okozza.” (DSM-IV-TR)
Azonban úgy vélem, ötszáz ember meggyilkoltatása belemagyarázás nélkül is tekinthető a „szociális funkciók romlásának”.
Másodsorban persze maga a nárcisztikus is szenved, hiszen élete folyamatos frusztráció: környezetétől nem kapja meg azt a feltétel nélküli imádatot, ami neki – meggyőződése szerint – kijárna. A versbeli Edward történetesen olyan helyzetben volt – lévén uralkodó –, hogy megkísérelhette kizsarolni magának az imádat gesztusait. De egyrészt a zsarolás nem járt eredménnyel, így frusztrációja csak kiteljesedett.
Emellett feltételezhetjük, hogy – nárcizmus ide vagy oda – az ő Szülői énállapotában is voltak elraktározva olyan intelmek, miszerint „a gyengébbet bántani csúnya dolog”. Persze legtöbbünkkel megesik, hogy valamely cselekedetünkkel ellene mondunk egyik-másik Szülői utasításnak. Az ezzel való szembesülés ritkán kellemes: komoly kognitív disszonanciát okozhat. Az átlagember az ilyen tapasztalatra kétféleképpen reagál: ha én OK vagyok, te OK vagy pozícióban van, akkor levonja a tanulságokat és továbblép; ha pedig én nem vagyok OK, te OK vagy pozícióban van, akkor vádolni kezdi magát, és – ha elég súlyos az ügy – depresszióba süllyed.
Egy vérbeli nárcisztikus számára ez az út nem létezik. Az ő életpozíciója: Én OK vagyok, te nem vagy OK. Ebben a paradigmában nem jut hely olyan tapasztalatnak, hogy „súlyosan hibáztam”. Ilyen nincs. Ha mégis van, az syntax error. Ez esetben az egész rendszer értelmetlenné válik. Pontosabban értelem nélkülivé – mint a megőrüléssel végződő sorskönyv.
A ring másik sarka
A bárdok esete nem ilyen egyértelmű. Sorsuk ugyan tekinthető mandinerről elkövetett öngyilkosságnak, azonban túlzás lenne ötszáz embernek ily kevés információ alapján megítélni a szeretet nélküli sorskönyvet. És ezzel végre visszatérünk első kérdésünkhöz: hány játszmáról is van itt szó?
A versben három énekmondóval találkozunk konkrétan – a többi 497-re csupán utal a szerző. Ha ragaszkodunk kiinduló álláspontunkhoz, miszerint a vers valóságát tényként kezeljük, akkor úgy gondolom, az ő történetük megértéséhez inkább a szociálpszichológia egyes fogalmai (konformitás, tömegpszichózis, egyre súlyosbodó kognitív disszonancia stb.) vihetnek közelebb, nem a tranzakcióanalízis. Úgyhogy az ötszáz játszmás verziót elengedjük, s ehelyett arra koncentrálunk, amiről valódi adattal rendelkezünk, nevezetesen, hogy mi is történt a lakomán: mit láthatott volna ott egy marslakó?
A marslakó Berne metaforája a TA látásmódjára. Mivel a marslakó nem a Földön szocializálódott, a társas helyzetekben nem azt látja, amit agymosottságunk, a belénk nevelt illemszabályok és prekoncepciók következtében a legtöbb földlakó lát, hanem azt, ami történik.
Marslakónk legalább két dologra felfigyelt volna. Az egyik, hogy egy csomó ember aránylag békésen vacsorázik és beszélget, mígnem az asztalfőn ülő váratlanul bedob egy új témát, ami aztán ahhoz vezet, hogy megbomlik az elméje. A történés ezen vonulatát fentebb már kifejtettük.
A másik figyelemre méltó elem: a három bárd színre lépése, különös tekintettel a harmadikra. Ami a megjelenést illeti, az első kettőnek nem volt választási lehetősége: a király szólította őket, ők pedig jöttek. Hogy daluk provokatív volt, az más kérdés: a király Horga beakadt a Gyenge Pontjukba; ha már egyszer odacitálták őket, ennek megfelelő Választ adtak. A drámaháromszög modelljét tekintve mindketten Üldözőként – Kritikus Szülőként – léptek fel, és rápirítottak a királyra, mint egy haszontalan kölyökre. A játszma azáltal valósult meg, hogy Edward – előre látható módon – nem fogadta el az Áldozat ráosztott szerepét, hanem elmozdult a háromszög Üldöző sarka felé (Átkapcsolás). A két bárd harmadfokú nyeresége tragikus sorskönyvük beteljesülése; a király első fokú nyeresége nárcisztikus szükségleteinek pillanatnyi kielégülése.
A csalán verése
A történet itt véget is érhetne. Nem épp vidám véget, de nem is igazán említésre méltót: pár renitens beszól a zsarnoknak, aki ezt rossz néven veszi. Volt is ilyen, lesz is ilyen. Mindebből nem következik a folytatás, s a vers végződhetne e sorokkal:
S Edward király, angol király
Hazatér a gebén,
S még csak el sem töpreng soha
Ez unalmas regén.
Mint tudjuk, nem így történt. Ugyanis „vakmerőn s hivatlanúl”, anélkül, hogy bárki lapot osztott volna neki, színre lép a harmadik bárd. Trikója elején és hátulján csak úgy villognak a feliratok:
Ez van elöl, ez a Lázadó Gyermek nyílt, pökhendi üzenete. A hátán pedig ott virít az Alkalmazkodó Gyermek rejtett, pszichológiai üzenete:
Ez tehát egy új játszma, amelyben a bárd teszi meg a kezdő lépést, ő lógatja be a Horgot, méghozzá olyan csalival, amire egy valamire való nárcisztikus nem tud nem ráharapni.
És ha még csak a saját életével játszana! Hiszen mondhatná ezt is, ha már mindenképp ki akarja hívni maga ellen a sorsot: „Hülye angolok, angol hülyék! Csúnya, rissz-rossz király!” A saját máglyahalálához ez is elegendő volna. Csakhogy ő úgy dönt, egész népét fogja – nem középiskolás fokon – magával rántani; ha a TA használná a negyedfokú játszma fogalmát, ez lehetne rá a típuspélda.
Kivédve a lincselést...
Az olvasóban most rossz érzések lehetnek: hát a TA-nak nincs semmi, ami szent? Muszáj neki minden szépbe, nemesbe és fennköltbe belerondítani? Muszáj a vértanúk hősiességéből komédiát csinálni?
Erre annyit tudok mondani válaszként, hogy a tranzakcióanalízis sem a bölcsek köve; nem a végső válasz az Univerzum végső kérdésére, hanem egy pszichológiai modell. Egy modell, amely egyfelől jó magyarázó erővel bír bizonyos dolgokra, másfelől semmit sem tud kezdeni más dolgokkal. Való igaz: a marslakó szótárában nem szerepelnek olyan kifejezések, mint „nemes”, „lélekemelő”, „hősies” vagy „magasabb eszme”. A marslakó naturalisztikusan azt látja, ami történik: hogy egy csomó ember nagy erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy megöljék őket.
Ez nem jelenti azt, hogy a pszichológia egésze érzéketlen a „magasabb eszmék” iránt. Az úgynevezett pozitív pszichológia (amely nem azonos a pozitív gondolkodással!) kifejezetten azt állítja, hogy a boldogsághoz igenis szükséges, hogy az ember életének legyen valami önmagán túlmutató távlata. Ez egy másik modell, amely nem jobb és nem rosszabb, mint a TA – csupán a valóság más aspektusaira keres magyarázatot.
Utolsó kommentek