Bő fél éve írtam Elemérről, aki köszönésemet válasz nélkül hagyva ment el mellettem az utcán. Erre számos oka lehetett (annál is inkább, mert mind Elemér, mind a sztori fiktív), de a példában én kapásból arra gondoltam: „Elemér utál engem.” De miért?
A hivatkozott írásban többé-kevésbé végignéztük, mi a teendő akkor, ha gondolataink folyamatosan hömpölygő óceánján váratlanul az előtérbe türemkedik egy ún. negatív automatikus gondolat (NAG). A kognitív terápia első szintje az, hogy egyrészt megtanuljuk felismerni NAG-jainkat, azaz képesek legyünk egzakt módon kiragadni őket a gondolatáramlásból, megkülönböztetve a belőlük fakadó érzésektől, másrészt megtanulunk adaptív választ adni rájuk. Ezt általában több hetes gyakorlás során lehet elsajátítani úgy, hogy készségszinten menjen. A készségszint jelen esetben azt jelenti, hogy ha Elemér legközelebb is köszönés nélkül megy el mellettünk, és ismét bevillan az „Elemér utál engem” gondolat, akkor az ennek hatására megjelenő rossz érzéseinket másodpercek, de legfeljebb percek alatt képesek vagyunk megszüntetni, de legalábbis elviselhető mértékűre redukálni. (A cikkben többek között azt jártam körül, hogy a látszat ellenére ennek vajmi kevés köze van a „pozitív gondolkodás” néven elhíresült ezoterikus izéhez.)
A megjelenő NAG-ot ilyen hatékonysággal kezelni – ez nem csekély eredmény. De önmagában nem is falrengető. Valamivel nyilván élhetőbb az élet, ha nem állunk tehetetlenül az újra és újra előbukkanó NAG-ok támadásaival szemben, de hosszabb távon attól még dühítő, hogy miért kell nekünk újra meg újra ugyanazokkal a NAG-okkal viaskodnunk. És egyáltalán: honnan jönnek a NAG-ok? Vagyis visszatérve a kiinduló kérdéshez, miért pont az a gondolat ugrott be automatikusan az adott helyzetben, hogy „Elemér utál engem”? És mit lehet tenni annak érdekében, hogy legközelebb ne ez ugorjon be?
Két válasz
Az első kérdésre a válasz: NAG-jainkat negatív alaphiedelmeink, az ún. maladaptív sémáink generálják.
Hiedelemnek azokat az állításokat nevezzük, amelyekre konkrét bizonyíték nincs ugyan, mégis szinte zsigerből igaznak vélelmezzük őket. Az alaphiedelmek a gondolkodásunk mélyrétegeiben, kora gyermekkorunkban rögzült nagyon egyszerű „igazságok” önmagunkról és a világról. Olyasmikre lehet gondolni, mint „Engem nem lehet szeretni”, „Tök béna vagyok mindenhez”, „A világ veszélyes hely”, „Az emberek rosszak”.
Ezeket az alapsémákat a legritkább esetben fogalmazzuk meg ténylegesen. Többnyire kimondatlanul dolgoznak a hiedelemrendszerünk gyökerében, és ontják magukból a negatív automatikus gondolatokat, mint egy nyitva felejtett csap a vizet. Pl. ha működik bennünk a „Nem vagyok szerethető” alapséma, akkor a megfelelő szituációban szinte bizonyos, hogy legyártja az „Elemér utál engem” NAG-ot. A NAG-okkal végzett munka azt jelenti, hogy elsajátítjuk a kiömlött víz feltörlésének képességét, és megtanuljuk a kármentés fortélyait. Ez fontos lépés: így tudjuk egyáltalán megközelíteni a csapot, hogy elzárjuk. És tiszta sor, hogy a felmosórongy virtuóz kezelése nem helyettesíti a vízcsap elzárását.
A második kérdésre a válasz: A régi alapsémát fel kell számolnunk, és a helyén új, adaptív alaphiedelmet kialakítanunk, immár felnőtt tudatossággal. Például töröljük a rendszerből a „Nem vagyok szerethető” alapsémát, és helyére installáljuk a gondosan megfogalmazott új hiedelmet (ami a legritkább esetben jelenti a régi mechanikus tagadását, pl. „Szerethető vagyok”, hiszen az ugyanúgy hemzseg a kognitív torzításoktól, mint az eredeti).
Ennek a folyamatnak az lesz az eredménye, hogy ha Elemér legközelebb sem köszön, az új alaphiedelem újfajta automatikus gondolatot fog generálni bennünk – pozitívat vagy semlegeset.
Két kutya
A „folyamat” szót használtam, mert nem automatikus, varázsütésre bekövetkező változásról van szó. Ezt az utóbbi időben a következő allegóriával szoktam elmagyarázni:
A régi, maladaptív hiedelem olyan, mint egy loncsos bundájú, büdös, kiállhatatlan természetű kóbor kutya, amely hogy, hogy nem, odakeveredett a házhoz, és valami oknál fogva a fene nem eszi el onnan. Összekakálja a kertet, megrágja a kerti bútort és a bicikli kerekét, megkergeti a macskát, és nekimegy a postásnak, de még a házbelieket is csúnyán megharapja. Fenyegethetjük, dobálhatjuk kővel (tételezzük fel, hogy vagyunk annyira állatbarátok, hogy direkt módon nem lőjük le és nem mérgezzük meg), de nem hajlandó búcsút mondani a háznak. Ott ólálkodik, megbújik a fák között, a garázs mögött, a bokor alatt, és a legrosszabb pillanatokban támad és garázdálkodik.
Az új alaphiedelem ehhez képest olyan, mint álmaink kutyusa, akit mi magunk választottunk ki a kutyakatalógusból: gyönyörű, okos, kedves, szófogadó. Mi neveltük, a saját elképzelésünk szerint, arra tanítottuk meg, amire csak akartuk, és nagyon hálás lakótársnak bizonyul, akár játékról van szó, akár a ház védelméről.
A kutyák kapcsán két kérdés merül föl. Az egyik: Mi tartja ott a kóbor kutyát a háznál, illetve mivel lehet elérni, hogy elkotródjék onnan? A másik: Mi szükséges ahhoz, hogy választott kutyusunk valóban ilyen jó társsá váljon?
Mindkét válasz egyszerű, és mindkettő kulcsa: a táplálás. A kóbor kutya azért és addig marad a háznál, amíg enni kap. Tudatosan vagy gondatlanságból – mindegy. Ha azonban elkezdünk tudatosan odafigyelni arra, hogy többé egyetlen falat se jusson neki, akkor megjósolhatjuk, mi fog történni: a kutya elkezd legyengülni. Lesoványodik, megbetegszik, és előbb-utóbb eloldalog máshova (vagy egyszerűen kimúlik végelgyengülésben). Ennek kivitelezéséhez sok munka és türelem kell, de a hatás garantált.
Az aranyos és okos kutya annyiban nem különbözik az előbbitől, hogy szintén táplálék-meghajtású. Etetnünk kell, törődnünk kell vele. Időt kell fordítanunk rá. Ennek hiányában pontosan ugyanúgy el fog hagyni minket, amint a kóbor kutya tette.
Azzal, hogy a terápiás munka során felismertük maladaptív sémáinkat, csupán annyit tettünk, hogy a konyhaablakon kilesve megpillantottuk a rusnya dögöt, amelynek korábban legfeljebb a nyomait fedeztük fel a ház körül. De még egyetlen lépést sem tettünk azért, hogy megszabaduljunk tőle. El kell kezdeni a módszeres kiéheztetést, és nem szabad félbehagyni mindaddig, amíg el nem értük a kívánt eredményt. Ha félbehagyjuk – azaz újra elkezdjük etetni a régi alaphiedelmünket –, akkor ismét megerősödik, és újra képes lesz pusztítani.
Azzal, hogy a terápiás munka során megfogalmaztunk egy új, jól hangzó adaptív alaphiedelmet, attól az még ugyanúgy nem vált ténylegesen funkcionáló alaphiedelemmé, amint a kiskutya sem lesz attól a sajátunk, hogy megtetszik a fényképe. De még attól sem, hogy beengedjük a házba, és megmutatjuk neki, hogy „nézd, ez a kosarad”. Nincs királyi út, nincs kímélő üzemmód. Ahhoz, hogy az új alaphiedelem működni kezdjen, tudatos munkával kell őt apránként felhizlalni.
Hogy konkrétan hogyan lehet saját hiedelmeinket feltáplálni vagy kiéheztetni – erről egy más alkalommal essék szó.
Utolsó kommentek