Sorskönyv nélkül

Hogy a kliens e kettő közül épp minek érzi a székét, azt számos dolog határozza meg. Ide tartozik általános testi-lelki egészsége, illetve pillanatnyi állapota. Ide tartozik a terapeuta személyisége és szakmai felkészültsége. És végül, de nem utolsósorban: ide tartozik a terapeuta által választott beavatkozás mikéntje.

A sématerápiáról szóló sorozat legutóbbi részének a végén belengettem két fogalmat: mindkettő a terapeuta lehetséges attitűdjét írja le. Az első választása esetén a kliens ülőhelye inkább idézi a kényelmes, otthonos, süppedős fotel érzületét. A második eset a tüzes tróné, ami bizony piszkosul tudja égetni a feneket – de mint látni fogjuk, azért a hangsúly itt sem a kínzáson van.

Legutóbb azt vettük végig, hogy az ember milyen változatos módokon képes tönkretenni saját életét. Azt is láttuk, hogy ördögi körrel van dolgunk: a korai maladaptív séma diszfunkcionális (gy. k.: elcseszett) viselkedést produkál, az ilyen viselkedés azonban – mint tapasztalat – megerősíti a sémát. Függetlenül attól, hogy a konkrét viselkedés elfogadó, elkerülő vagy épp túlkompenzáló. A megerősített séma pedig további diszfunkcionális viselkedéseket fog generálni – és így tovább, a végtelenségig...

...vagy addig, amíg ki nem lépünk az ördögi körből.

A kilépés egy lehetséges útja a terápia. Mi történik tehát a sématerápiában?

Az ember roppant kreatív tud lenni, ha a cél az, hogy valamilyen úton-módon sikerüljön valagba rúgnia önmagát. A sématerápia történetesen három különböző módszert tart számon, amelyek mindegyike azt szolgálja, hogy – előbb vagy utóbb – megkeserítsük saját életünket.

A kérdés az, hogy előbb-e vagy utóbb. A három módszerből egy garantálja az azonnali fájdalmat. A másik kettő a fájdalom késleltetésének ígéretével – sőt tapasztalatával – nyomorít meg, csak épp hosszú távon. Lássuk, miről is van szó!

A korai maladaptív sémák, amint láttuk, sebek a személyiségen. Márpedig a sebek nem jó dolgok. Hanem rosszak. Elsősorban azért rosszak, mert fájnak. És mit csinál a mese hőse, ha találkozik a rosszal? Világos: megküzd vele. A kérdés csak az, hogy megfelelő eszközt választ-e a küzdelemre. A hétfejű sárkánynak balga dolog nekimenni csúzlival. Nem hatékony.

Ugyanez a helyzet a sémáinkkal is. Mivel aktiválódásuk esetén fájdalmat okoznak, kénytelenek vagyunk megküzdeni velük. A sématerápia három olyan megküzdési stílust tart számon, amelyeket használva mi, emberek megpróbálunk kezdeni valamit a sémáinkkal. A dologban az a szomorú, hogy a tapasztalat azt mutatja: mindhárom megküzdési stílus maladaptív. Azaz nem hatékony.

Hogy is mondta Hofi egykor?

Fölmerült, hogy a faluban nincs járda... Az elvtársak nagy büszkén mondták: „Kiharcoljuk!” Hofi kommentárja:

– Nagyapámtól tudom – aki kőmíves –, hogy a járdát nem harcolni kell, hanem betonozni.

Ugyanez a helyzet a sémákkal is. A sémákkal nem megküzdeni kell, hanem meg kell gyógyítani őket.

Amíg azonban eljutunk a gyógyításig, addig nézzük, mit is csinálunk a mindennapokban a sémákkal!

Tisztáztuk már, mi minden történhetett Józsival gyerekkorában, amitől kialakultak a korai maladaptív sémái, amelyekkel azóta is szívatja önmagát. A következő – látszólag teljesen jogos – kérdés: ha egyszer a sémák csak arra jók, hogy Józsi szívassa velük önmagát, akkor miért nem szabadul meg tőlük? Más szóval:

 

Mi tartja életben a sémát?

A válasz meglepően egyszerű: a kérdés rosszul van feltéve, ugyanis burkoltan nemcsak kérdez, hanem burkoltan állít is valamit. Mégpedig azt állítja, hogy „a sémák csak arra jók, hogy Józsi szívassa velük önmagát”. Ha ez igaz lenne, akkor valóban érthetetlen volna, hogy Józsi miért nem mond nekik búcsút egyszer s mindenkorra. Amennyiben feltételezzük, hogy Józsi nem komplett hülye, akkor abból a puszta tényből, hogy Józsi sémái köszönik szépen, jól vannak, élnek és virulnak, le kell vonnunk a következtetést: a sémák megléte nem mindenestől rossz az egyén számára.

Korábban már részletesen írtam az NLP két alaptételéről. Az egyik: Különbség van a viselkedés (tünet) és annak pozitív szándéka között. A másik: Megszületése pillanatában kivétel nélkül minden viselkedés adaptív. Igaz ez a sémák kialakulására is. Amikor kisgyerekkorban azt választjuk, hogy kialakítunk egy sémát, akkor azért tesszük ezt, mert a rendelkezésünkre álló lehetőségek közül – akkori tudásunk szerint – ez látszik a legjobbnak, vagy legalábbis a legkisebb rossznak.

A séma – és a benne foglalt hiedelem – megmagyarázott számunkra valamit önmagunkról, a világról, a másik emberről, a világban kijelölt helyünkről. Ez a magyarázat szó szerint életbevágóan fontos volt számunkra ott és akkor: ettől vált a rendezetlen világ (a káosz) rendezetté (vagyis kozmosszá), ennek révén tudtunk életben maradni.

...legalábbis majdnem. Mielőtt ugyanis fejest ugranánk a Young-féle sématerápiában jelenleg számon tartott a 18 séma világába, pár általánosabb kérdést még meg kell válaszolnunk. Mi is az a korai maladaptív séma? Hogy alakul ki? Mi tartja életben? Mit csinál velünk a séma? És mit csinálunk vele mi? Továbbá: mit csinál vele a terapeuta?

Ezekre keresünk választ – a kánikulára és az olvasóra való tekintettel (legalább) két részben.

Figyelmeztetés

A sématerápiától, ettől az új, alig húszéves pszichoterápiás irányzattól lehet és érdemes sokat várni, azonban azok számára, akik túl sokat várnak tőle, szeretném az elején leszögezni: noha a sématerápia egy nagyon klassz modell az ember működéséről, sajnos akkor sem tekinthető az univerzum végső titka kinyilatkoztatásának. Akkor is csupán egy modell – semmi több. A modellről hajdan a következőt írtam (akkor történetesen az EMK kapcsán, amit sokan hajlamosak szintén egyetemes igazságnak tekinteni):

A modell egy nagy izé alapján készített kis izé. (...) A modell műfajára jellemző, hogy nem beszélhetünk „jó” vagy „rossz” modellről, csak olyanról, ami a nagy izé működésének megértéséhez hatékonyan vagy nem hatékonyan járul hozzá. És mivel minél nagyobb a nagy izé, annál sanszosabb, hogy a működése nem egydimenziós, ezért a működés különféle szempontjainak megértését különféle modellek segíthetik elő. E látszatra homlokegyenest különböző modellek nem feltétlenül mondanak ellent egymásnak, mert ugyanazon valóság más aspektusait szándékoznak megvilágítani. A newtoni és az einsteini világkép ugyanazt a létező világot modellezi, ennek ellenére a kettő nem is hasonlít egymásra.

Ezek után lássuk, mi is az a séma!

Definíció a boncasztalon

A rendszer alapművének számító és a rendkívül frappáns Sématerápia címet viselő kézikönyvben (J. E. Young, J. S. Klosko, M. E. Weishaar: Schema Therapy, Guilford Press, 2003; magyar kiadás: VIKOTE, 2010) a következő definíciót olvashatjuk:

Röviden tehát a korai maladaptív sémák olyan önsorsrontó érzelmi és kognitív mintázatok, amelyek a korai fejlődés során kezdenek kialakulni és egész életünk folyamán ismétlődnek. Figyeljük meg, hogy a fenti definíció szerint az egyén viselkedése nem része a sémának; Young teóriája szerint a maladaptív viselkedés a sémára való reakcióként alakul ki.

(I. m. 21. o.)

Nézzük meg közelebbről ezt a meghatározást!

A cikk első részében négy olyan „dogmáról” esett szó, amelyekhez a pszichoterapeuták többsége mindmáig görcsösen ragaszkodik, holott azok semmi egyébre nem jók, mint arra, hogy a terapeuta hatékonyan szívassa mind a klienst, mind önmagát. A második részben további három „szakmai babonát” veszünk szemügyre. E normákra is igaz, hogy megszegésük a mainstream pszichológiai gyakorlatban halálos bűnnek számít.

Nem viccelünk a klienssel

 
A terápia komoly dolog. Az intim hangvételű, személyes beszélgetésekben borzasztó fájdalmak, szörnyű tragédiák emlékei bukkanhatnak felszínre. Fel nem dolgozott traumák, ismételt megaláztatások, el nem sírt könnyek... Ez minden, csak nem vicces. Igen, ahogy mondtam: a terápia komoly dolog.

Pontosan annyira, mint maga az élet. Ami egyszerre van tele bánattal és derűvel, mélységes gyásszal és törvénytelen röhögéssel.

A terapeuta tévedésben van, ha azt képzeli, hogy az üléseknek olyan méltóságteljeseknek kell lenniük, mint egy püspökszentelésnek, és hogy a terápia ugyanannyi jókedvet és önfeledtséget tűr el, mint egy számvitel szigorlat.

Kezdjük egy régi történettel!

A kolostor szerzetesei először furcsállták, hogy az idős Mester mennyire rajong a macskájáért. Vele volt mindig és mindenhol: az étkezések idején, de még a templomi szertartásokon is; ott ült az oltáron. Mivel a Mesterrel nem volt illő ellenkezni, a szerzetesek feladták kezdeti berzenkedésüket, és apránként hozzászoktak a macska jelenlétéhez. Olyannyira, hogy amikor a Mester sok év múlva meghalt, már ők maguk ragaszkodtak ahhoz, hogy a macska továbbra is ott üljön az oltáron. Mi több, amikor jóval később a macska is elpusztult, a fiatal szerzetesek – akik az idős Mestert már nem is ismerték – sürgősen beszereztek egy másik macskát: nehogy a szertartás érvénytelen legyen.

A fenti történet kiválóan illusztrálja azt a jelenséget, amikor egy kezdetben (aránylag) racionális viselkedés a megváltozott körülmények között fent marad, és diszfunkcionálissá, maladaptívvá válik. Mindannyiunk élete tele van ilyen múltból ránk maradt „macskákkal”; a pszichoterápiának szinte minden esetben egyik fő feladata macskahúgy szagától évek óta öklendező és a sok macskaszőrtől vaksin tüsszögő kliens életének macskátlanítása.

A macska-jelenség minősített esete azonban az, amikor a pszichoterápiás gyakorlatban bukkanunk régről ottfelejtett macskákra. Olyan gyakorlatokra, amelyeket „mindig is így csináltunk”, olyan attitűdökre, amelyek „természetesen hozzátartoznak a lényeghez”, olyan tilalmakra, amelyek megszegése „tönkreteszi a terápiát”.

Természetesen soha nem szabad elfelejteni, hogy minden maladaptív viselkedés mögött meghúzódik egy pozitív szándék. Az alább összegyűjtött „macskákat” tehát nem tekinthetjük eredendő marhaságoknak: a diszfunkcionálissá merevedett szabályok hátterében mindig jelen van (legalábbis volt) valamilyen értelmes megfontolás. 

Egy nagyobbfajta betegségből gyógyulóban, szerencsére immár újra jut energiám a Sorskönyv nélkül-lel foglalkozni. Pontosabban foglalkozni addig is foglalkoztam, amíg a konkrét írásig nem jutottam el: azon töprengtem, mi is legyen a következő témám.

Pedig elég kézenfekvő, mondhatni, fel sem merült ötletelés közben ütőképes alternatíva: arra vágytam már régóta, hogy megosszam itt azt a pszichoterápiás rendszert és módszert, amelybe kb. háromnegyed évvel ezelőtt beleszerettem, s amely azóta mindennapi munkám egyik legfontosabb szervezőelvévé lépett elő.
 
 A címben írt életcsapda mint szakkifejezés nem igazán ismert a mai pszichológiai közbeszédben. A szó az angol lifetrap tükörfordítása, forrása pedig Jeffrey E. Young és Janet S. Klosko Reinventing Your Life című könyve. E könyv nem jelent meg magyar nyelven, ám a szerzők (plusz Marjorie E. Weishaar) Sématerápia című könyve hozzáférhető magyarul, és ez hivatkozik a nevezett műre, Kezdj új életet! címen.

Aki egy kicsit is ismer engem, tudhatja, hogy meglehetősen szkeptikusan állok az „Olvasd ezt el, nagyon tuti; megváltozik tőle az életed!” jellegű bulvárpszichológiai irodalomhoz. A Reinventing Your Life-nak ráadásul a borítója is olyan, mint a címe (amire kérdés, hogy a húsz évvel ezelőtti megjelenés mentségül szolgál-e), úgyhogy szinte bizonyos, hogy magamtól kézbe nem vettem volna, ha véletlenül rábukkanok egy könyvesboltban.

Nem is vettem kézbe – mindaddig, amíg a megrendelt példány meg nem érkezett Amerikából. Ugyanis a Sématerápia című könyv olvasása során úgy döntöttem: márpedig nekem ebből az új terápiás iskolából nem elég ez az egyetlen, magyarul hozzáférhető kézikönyv; igenis szükségem van további irodalomra is.

Szeretnéd, hogy az összes kapcsolatod egy csapásra rendeződjön? Ha igen, akkor ez a tréning nem neked való. Az EMK nem csodaszer, hanem egy logikus, pszichológiai alapokon nyugvó emberkép, valamint egy erre épülő kommunikációs technika.

Túl sok ütés történik a világban. Adunk is, kapunk is bőven. Fájdalmat okozunk önmagunknak és másoknak – gyakran épp azoknak, akiket a legjobban szeretünk, azoknak, akiket a legkevésbé akarunk megbántani. Mintha valami kényszerítő erő hajszolna bele újra meg újra az erőszakos kommunikációba. Mintha nem volna választásunk.

Érezted már így?

Ha igen, akkor talán meglep a hír, és örülni fogsz neki, hogy igenis van választásunk. Az ember számára elérhető cél, hogy elsajátítsa és alkalmazza mindennapjaiban az erőszakmentes kommunikációt (EMK). Ehhez nincs szükség hegyeket mozgató hitre, nincs szükség megvilágosodásra vagy évekig tartó meditációra, csupán egy egyszerű modell megértésére – és persze gyakorlásra.

Szeretnéd, hogy az összes emberi kapcsolatod
egy csapásra rendeződjön?

Ha igen, akkor ez a tréning nem neked való. Az EMK nem csodaszer. Nálunk nem tanulsz varázsigéket, nem részesülsz misztikus beavatásban, nem adunk át titkos mantrákat, és nem ígérünk olyasmit, hogy „harmóniába kerülsz az univerzummal”. Ellenben megismerkedhetsz egy logikusan felépített, pszichológiai alapokon nyugvó emberképpel, valamint az ebből fakadó kommunikációs technika elméletével és gyakorlatával. Az EMK révén közelebb kerülhetsz mind önmagad, mind a körülötted élő emberek (családtagok, munkatársak, szomszédok stb.) mélyebb megértéséhez. E megértés pedig nemcsak ahhoz segíthet hozzá, hogy te magad erőszakmentes(ebb)en kommunikálj, de azt is megtapasztalhatod, hogy téged lényegesen kevesebb ütés talál el. S így átélheted, hogy emberi környezeted egyre szebbé, gazdagabbá, igazabbá – egyszóval élettelibbé – válik körülötted.

  Az egynapos alkalom részvételi díja 10.000,– Ft,  a féléves tanfolyamot korábban már elvégzetteknek 8.000,– Ft. Amennyiben szeretnél jelentkezni, vagy legalábbis előzetesen érdedklődni, erre a linkre kattintva küldhetsz nekünk levelet. Erre amint tudunk, válaszolunk, és megírjuk a részleteket.

Ma jöttem rá a tikos összefüggésre:

A TAJ SZÁM anagrammája: JÁTSZMA.

Ugye, ez mennyi mindent megmagyaráz?!