Van két régi pszicho-poén, biztos sokan ismerik:

– Hál istennek, nem vagyok szenilis, le is kopogom. Tessék, ki az?! (Graffiti)
– Nem vagyok skizofrén, a hangok is megmondták. (Graffiti)

Ezek évek óta igen közel álltak a szívemhez. Legfőbb ideje, hogy én is hozzááruljak valamivel a pszichiátriai közkincshez.

– Nem vagyok hisztériás! Nem és nem és nem!
– Fáradt és kedvetlen vagyok ahhoz, hogy depressziós legyek, meg amúgy se lenne semmi értelme.
– Nem vagyok hipochonder, csak bemesélem magamnak.
– Teljesen olyan volt, mintha hallucinációm lett volna – persze valójában nem az volt.
– Nem vagyok paranoiás, csak az ellenségeim terjesztik rólam a hátam mögött.
– Nem szenvedek disszociatív identitászavarban. – Én sem! – Én sem!
– Ha valaki azt állítja, hogy pszichopata vagyok, azt legéppisztolyozom.
– Mintha valamikor már korábban is lett volna déja vu-m.
– Kikréem mgaamank a felétleezést, hoyg diszgfráiás vayogk!
– Annak puszta gondolata, hogy esetleg fóbiás lehetek, rettegéssel tölt el.
– Egyszerűen muszáj napjában hússzor meggyőződnöm arról, hogy nem vagyok kényszerbeteg.
– Heves szívdobogással, mellkasi nyomással és fulladással reagálok annak gondolatára, hogy esetleg valaha pánikbetegségem lehet.
– Belekarcoltam Gilette-pengével a karomba: „Nem vagyok borderline!”
– Szeretném, ha mindenki látná rajtam, hogy nem vagyok exhibicionista.
– A gondolat is nevetséges, hogy egy ilyen tökéletes ember, mint én, nárcisztikus legyen!
– Egész éjjel azért fohászkodtam, hogy soha ne legyek insomniás.
– Nem vagyok dependens személyiség – ugye?!
– Ugye te is úgy gondolod, Brumi, hogy nincs szeparációs szorongásom?!