– Te tudsz hipnotizálni?!
Ez a tiszteletteljes rettegéssel árnyalt döbbenet hangján föltett kérdés visszatérő eleme a régi ismerősökkel való találkozások során zajló beszélgetéseimnek, amikor szóba kerülnek a pszichoterápiával kapcsolatos tanulmányaim, valamint saját terápiás tevékenységem.
Erre a kérdésre többnyire zavarba jövök, és szívem szerint így válaszolnék:
– Igen, na és?
Holott csupán annyit kellene tennem, hogy lélekben visszalépek arra az ismereti szintre, amelyen úgy tizenkét éves koromban álltam a hipnózissal kapcsolatban. Akkoriban én is úgy voltam, hogy ha találkoztam volna valakivel, akinek egy elejtett megjegyzéséből megtudom, hogy az illető foglalkozik hipnózissal, ugyanilyen tágra nyílt szemekkel kérdeztem volna vissza: – Te tudsz hipnotizálni? Tényleg?!
Hogy ma nem így reagálok, annak az oka nem az, hogy az eltelt időben hosszú évek munkájával én is kiképződtem csodaguruvá, és ezért én is tudok hipnotizálni. Hanem az, hogy jó ideje tudom: ahhoz, hogy valaki képes legyen hipnotizálni, nem kell csodagurunak lennie. És még csak nem is kell hosszú évekig tanulnia a dolgot.
Jó pár éve részt vettem egy műhelyen, amely az ún. ericksoni hipnózisról szólt. Ennek során az előadó azt mondta: ő egy óra alatt bárkit megtanít hipnotizálni. Én némiképp szívtam a fogamat, mert e kijelentése ellentmondani látszott annak a fogalomnak, ami akkoriban az én fejemben volt a hipnózisról. Ez akkor már hosszú ideje nem a „csodaguru” fogalmához kötődött, hanem az „alaposan képzett szakember”-éhez. Dacára annak, hogy kb. 17 éves koromtól kezdve kisebb-nagyobb rendszerességgel előfordult velem, hogy osztálytársaimat, barátaimat hipnotizáltam kísérletképpen – holott minden voltam e téren, csak alaposan képzett szakember nem.
Szakember valóban nem voltam – de rengeteg mindent elolvastam a hipnózisról. Gyakorlatilag mindent, amihez a 80-as években egy kamasz hozzájuthatott Magyarországon. És ezek az olvasmányok óvatosságra intettek. Pontosan tudtam, hogy egy csomó tévhit miért nem igaz a hipnózis vélt veszélyeivel kapcsolatban, ugyanakkor meglehetősen tisztában voltam a hipnózis lehetséges valós veszélyeivel. És éppen azért, mert nem voltam szakember, kísérleteim során kínosan óvatosan jártam el: hatványozottan ügyeltem, hogy soha semmi olyat ne csináljak, ami bármilyen szempontból veszélyes lehet. Soha nem is történt semmi baj – ilyen téren tehát jó idomítást kaptam.
Ami viszont hosszú ideig nem vált világossá számomra, az a hipnózis, illetve a hipnózis felhasználása közötti különbség. Az olvasmányaimban e két dolog összemosódott. Tudtam magamról, hogy renitens vagyok, mert Magyarországon akkoriban hipnózist hivatalosan csak az erre külön kiképzett orvos vagy pszichológus végezhetett. De hogy miért is van ez így, az valahogy nem akart összeállni. Illetve ami magyarázatként elfogadhatónak tűnt, azok az előbb említett veszélyek voltak; nyilván a nálam hülyébbeknek – gondoltam – egy egész egyetemnyi idő kell, amíg a fejükbe verik, hogy a hipnózis nem játék, és hogy hipnózisban mit nem szabad csinálni.
Jó időbe beletelt, amíg megértettem, hogy szakképzésre nem azért van szükség, hogy az ember azt tanulja meg, hogy hipnózisban mit nem szabad, hanem azt, hogy mit lehet. Az említett előadónak igaza volt: egy átlagosan értelmes embert egy óra (na jó: két óra) alatt meg lehet tanítani arra, hogy egy másik embert eljuttasson a hipnózis állapotába. További tíz perc (na jó: félóra), amíg megérti, hogy alanyával hogyan ne csináljon veszélyes hülyeséget. Oké, eddig szép – és akkor most mi van? Ott van az alanya, benne a hipnózisban. Na és? Mi a következő lépés? Mihez kezd vele?
Ez ugyanaz a „Na és?”, amit fentebb írtam: hogy szívem szerint ezt válaszolnám a csodálkozó kérdésre, miszerint tényleg tudok-e hipnotizálni. Tudok hát. Még szép. Hogy a fenébe ne tudnék, amikor egyrészt az egész tényleg nem nagy kunszt: egy viszonylag könnyen elsajátítható kommunikációs technika, másrészt pedig idestova negyedszázada foglalkozom vele, különböző megközelítésekben és intenzitással?
Azt azonban, hogy mihez kezdjek azzal az emberrel, akit – ilyen vagy olyan hipnózisindukcióval – hipnózisba juttattam, csak 2005 nyarán kezdtem tanulni, az Integratív Pszichoterápiás Egyesület NLP-képzésén. A korábbi kísérleteim csaknem mindegyike valóban nem volt több kísérletnél. Az alanyaimat hipnotizáltam, majd elvégeztem velük pár szuggesztibilitási tesztet (kisebb-nagyobb mozgásos, mozgásgátlásos, érzékcsalódásos stb. feladatokat), amelyek látványosan demonstrálják a hipnotikus állapotot, aztán jött a dehipnózis, vagyis a megszokott tudatállapotba való visszavezetés. Eközben persze lelkiismeretesen ügyeltem, hogy végig betartsam az orvosok nil nocere („csak ne ártsunk”) alapelvét. De hogy a nem ártáson túlmenően mitől, hogyan lehetne jobb az általam hipnotizált embernek – arról jószerével fogalmam sem volt.
Ma már van fogalmam – hála a képzésnek, valamint az azóta szerzett saját tapasztalataimnak.
Az alkalmazás lehetőségeit tekintve a „hipnózis” szó kb. annyira konkrét, mint az, hogy „hangszer”. Nagyon sokféle hangszer létezik – és nagyon sokféle módon lehet a hipnózist felhasználni annak érdekében, hogy a másik embernek valamiképpen jobb legyen az élete. Egy karmestertől elvárható, hogy azon túlmenően, hogy legalább egy hangszeren virtuóz módon játszik, a zenekar összes hangszerét ismerje alapfokon, és képes legyen azokat megszólaltatni. Ugyanezt egy átlag muzsikustól elvárni nonszensz. A hegedűs dolga az, hogy tisztán tudjon hegedülni. Valószínűleg kis gyakorlással egész jól elcincog a többi húros hangszeren is – de nem valószínű, hogy tudna bármit is kezdeni a trombitával vagy az orgonával (jóllehet egy idő után a hangjukat képes megkülönböztetni). Egy alaposan képzett hipnoterapeuta helyzete a karmesteréhez hasonlatos: legalább egy terápiás területen profi módon alkalmazza a hipnózist, de más területekről is mély és átfogó ismeretekkel bír.
Sokkal több zenész él a világon, mint ahány karmester. És sokkal többen alkalmaznak segítő munkájuk során különféle, módosult tudatállapotot igénylő technikákat (így hipnózist is), mint ahányan a „hipnoterapeuta” titulust viselik. Ennek egyik oka, hogy a kifejezés jogilag le van védve azok számára, akik az alapdiplomájukon túlmenően az említett szakképzést elvégezték. A másik ok, hogy a munkájuk során hipnózist is alkalmazók sem kizárólag – sőt nem is okvetlenül elsősorban – hipnózissal dolgozik. Kézenfekvő példával élve, egy fogorvosnak, aki hipnotikus érzéstelenítést használ, a hipnózison kívül számos más eszköze van (kezdve a fúróval); irreális lenne, ha tevékenysége legfőbb jellemzőjeként a hipnózist említené.
A pszichológiai segítségnyújtásnak is számos lehetősége van. Szerencsére mind kevesebb a módszerfanatikus, és egyre inkább terjed az integratív szemlélet, amely nem egy pszichológiai iskolát, nem is a felállított diagnózist, hanem a segítséget kérő egyedi embert (a klienst) állítja a középpontba. A cél az, hogy a kliens életminősége javuljon, ennek elérése érdekében pedig bármilyen módszer felhasználható, amit a terapeuta ismer, és amit biztonsággal alkalmazni képes. Azt, hogy egy adott ülésen (vagy az ülés egy adott szakaszában) épp hasznos-e módosult tudatállapotot (hipnózist) alkalmazni, a terapeuta mindig a konkrét helyzetben dönti el.
Ami engem illet, én nem vagyok a karmester helyzetében. Hivatalosan sem vagyok hipnoterapeuta, és a gyakorlatban sem tartom magam annak. A hipnózisnak – sokakhoz hasonlóan – én is egy bizonyos felhasználási módját tanultam meg. Ez történetesen a katathym imaginatív pszichoterápia (KIP), amit ráadásul – az eltérő definíciók miatt – sokan nem is tekintenek hipnózisnak. A KIP-et nagy biztonsággal alkalmazom terápiás munkám során. Ha úgy tetszik: ez az én hegedűm. Emellett – a képzés összetettsége révén – ismerek más hipnotikus alkalmazásokat is. Ha az adott helyzetben úgy tartom célravezetőnek, ezekhez is hozzányúlok. De gyakoriak nálam az olyan ülések is, amikor föl sem merül a módosult tudatállapot, mert a klienssel – általában vagy épp aznap – teljesen más úton haladunk.
Összességében a hipnózist, illetve annak felhasználását is úgy látom, mint amire igaz a régi mondás:
– Egy lovat levezetni a folyóhoz nem nagy kunszt. Ha arra is rá tudod venni, hogy háton ússzon, már elértél valamit.
Utolsó kommentek