„Lehet-e mindenkit hipnotizálni?”

E kérdés népszerűség tekintetében vetekedik azzal, hogy „Mi az élet értelme?” A különbség az, hogy amíg az utóbbira nincs egyszavas válasz, addig erre van. Kétféle is. „Igen.” Avagy: „Nem.” Mindkettő igaz. Definíció kérdése – mint oly sok minden e világon.

Kezdem egy sztorival, ami velem esett meg, mintegy három évtizeddel ezelőtt.
Egy este dzsúdóedzésre mentem, s mint rendesen, Sanyi kísért el. Részint azért, mert egyazon edzésre jártunk, részint viszont azért, mert a szüleim rá bíztak. Sanyi ugyanis, aki az óbudai tizenöt-emeletesben szomszédunk volt, már „nagyfiúnak” számított, lévén négy évvel idősebb nálam. Egy suliba jártunk, és első osztályos korom első napja óta vigyázott rám, gardírozott – mint egy igazi nagy testvér.

Mivel az iskolában „balhés gyereknek” számított, nem ritkán állt a szőnyeg szélén, és ezen élményeiről esténként érzékletesen számolt be mind nekem, mind a szüleimnek, akikkel ugyancsak jó viszonyban volt. Ilyenkor megesett, hogy elkeseredetten szidta X. vagy Y. tanárt – ezúttal, az igazgatót. S mivel csak ketten voltunk, nemigen válogatta meg a szavait: mondott minden csúnyát, ami eszébe jutott. Hogy az a rohadék seggfej, az az impotens barom...

Itt fölkaptam a fejem, az utolsó jelzőt ugyanis nem ismertem. Mivel pedig már akkor sem szerettem nem érteni a dolgokat, némiképp offtopic módon megakasztottam a tirádát, és tíz évem minden kíváncsiságával megkérdeztem:

– Mi az, hogy „impotens”?

– Impotens az, akinek nem áll föl a brötyije, ha nőt lát.

Így hangzott a kamasz Sanyi szakszerű válasza, és mondta tovább a magáét; valószínűleg nem tűnt fel neki, hogy immár mérsékelten figyelek oda. A „brötyi” szót sem ismertem ugyan (sőt, ahogy most látom, a Google sem igen ismeri), de a kontextusból megértettem, mely testrészre vonatkozik. És a negatív felhangból az is világossá vált számomra, hogy „ha valakinek nem áll fel a brötyije, ha nőt lát”, az bizony baj.

A zebrán előttünk épp egy nő ment át. Megnéztem magamnak. Csúnya öregasszony volt – de kétség kívül nő. Figyeltem a testi reakcióimat, pontosabban azok hiányát – és kétségbe estem. Atyaúristen, impotens vagyok!

A kétségbeesésem kitartott hazáig, amikor is az otthoni könyvtárnak nekiesve kiderítettem, mi az igazság, és világossá vált, hogy Sanyi ad hoc definíciója több sebből vérzett. Számos oka lehet annak, hogy valakinek „nem áll föl a brötyije, ha nőt lát” – mégsem nevezhető impotensnek.
Hasonló a helyzet a hipnózissal. A hipnózis iránti fogékonyságot hangzatos idegen kifejezéssel így nevezik: hipnotikus szuszceptibilitás, más szóval hipnabilitás. És létezik egy kifejezés arra is, akit nem lehet hipnotizálni: inszuszceptibilis. (Mondd ki gyorsan és sokszor a harmadik vodka után!) Ezalatt egész pontosan azt kell érteni, hogy... Hm.

Amikor a hipnotizálhatóság kérdésén gondolkodtam, e ponton jutott eszembe a sanyis történetem, és az, hogy a túlzottan szűkre szabott definíció káros az egészségre.
Annak az igénye, hogy a hipnotikus állapot mélységét megállapítsák, 1884-ében merült föl először. (Mészáros I.: Hipnózis, 2. kiadás, Budapest, Medicina, 1984., 90. o.) Az ezt követő években készültek az első hipnózisskálák. Volt, amelyik csak három fokozatot használt, volt, amelyik hatot vagy kilencet. A hipnózis mélységét meglehetősen szubjektív szempontok alapján ítélték meg. A 20. század harmincas éveiben jelentek meg az első pontozásos skálák. Ezek lényege az volt, hogy a hipnózis során bizonyos specifikus szuggesztiókat adtak az alanynak, és ahányat ezek közül végrehajtott, annyi pontot kapott. E módszerrel egy baj volt: hiába egyértelmű a pontozás kritériuma az egyes szuggesztiók (pl. a kar megmerevedése vagy valamilyen hang hallucinációja) esetében, a hipnotizőrök stílusának sokfélesége lehetetlenné tette a pontos összehasonlítást. Az adott ülés során elért hipnózis ugyan meg lehetett határozni, de az okra nem derült fény. Vajon Gipsz Jakab azért nem került mély transzba, mert nem hipnotizálható, vagy azért, mert a hipnotizőr ügyetlenkedett?

Ezt a nehézséget hidalták át a modern, standardizált szuszceptibilitási skálák. Ezek közül az első Witzenhoffer és Hilgard nevéhez fűződik (1959), és mivel a Stanford Egyetemen készült el, SHSS (Stanford Hipnotikus Szuszceptibilitási Skála) néven került be a köztudatba. A standardizált skálák lényege, hogy a hipnotizőr által elmondandó szöveg betű szerint rögzítve van. Hiába súgná az adott hipnotizőr intuíciója, hogy az adott személy esetében itt most másként kéne fogalmazni: ott a kezében az írott szöveg – azt kell felolvasnia.

Az SHSS eredetileg két verzióban (A és B forma) készült el, hogy egyazon személlyel két különböző alkalommal is el lehessen végezni a vizsgálatot. (Később alkották meg az ettől különböző C formát.) A skála 12 feladatot tartalmaz (pl. karnehezedés, kézmozgás, hallucináció), és mindegyik feladatnál pontos előírás szabályozza, hogy lehet-e rá pontot adni, vagy sem. Például a 3. feladat, a karnehezedés. Amennyiben a szuggesztió felolvasását követő 10 másodperc alatt a kinyújtott kar legalább 15 cm-t süllyed, akkor jár a pont. Ha nem, akkor jön a következő feladat.

(Itt fölmerülhet kérdésként, hogy mi van akkor, ha az alany akaratlagosan ereszti le a karját. Ennek a kérdésnek – a hipnózis során történő esetleges szimulálásnak – hatalmas irodalma van, de mivel a témánk szempontjából érdektelen, alább nem foglalkozunk vele.)

A teljes skálán 12 pontot lehet elérni. A megismételt vizsgálatok során az derült ki, hogy ugyanaz az alany többé-kevésbé mindig ugyanolyan hipnózismélységet ér el. A skálát a szerzők úgy értelmezték, hogy 0–4 pont gyenge, 5–7 pont közepes, 8–12 pont pedig erős hipnotikus fogékonyságot jelent. Az eredeti vizsgálatot 124 fővel végezték. A fenti csoportosítás alapján 45% mutatott gyenge, 31% közepes, 24% pedig erős szuszceptibilitást. Ezen belül 0 pontot 6%, 12 pontot 2% (három személy) ért el. (Mészáros, i.m., 97–98. o.)

– Mi az tehát, hogy „inszuszceptibilis” (hipnotizálhatatlan)?

– Inszuszceptibilis az – felelhetjük erre egy kamasz magabiztosságával –, aki 0 pontos eredményt ér az SHSS-en (vagy az ennek kottájára készített más, ugyancsak 12 fokozatú, standard hipnózisskálán).

A definíció szakszerű – és pontosan ugyanannyi baj van vele, mint az impotencia fenti meghatározásával (leszámítva azt a kétségtelen pozitív vonást, hogy nem szerepel benne a „brötyi” szó).

Az a férfi, aki erekciót produkál, amikor nőt lát, nyilvánvalóan nem impotens. Az a személy, aki több mint 0 pontos ér el egy standard hipnózisskálán, nyilvánvalóan nem inszuszceptibilis. Szent igaz, csakhogy ezzel nem mondtunk semmit. A dőlt betűs részek csupán egy-egy konkrét szituációt írnak le: a nő vizuális észlelése, ill. a hipnózis standardizált helyzete és szövege. És e szituációk nem fedik le a vizsgált tulajdonság (erekció, ill. hipnotizálhatóság) teljes spektrumát. Az a férfi, aki valamilyen helyzetben képes az erekcióra, az nem nevezhető a szó szoros értelmében impotensnek. E „valamilyen” helyzet sokféle lehet: megeshet, hogy nem vizuális (hanem tapintási), hogy nem nőre vonatkozik (hanem férfira), hogy bár vizuális és nőre vonatkozik, nem minden nőre (például a zebrán áthaladó csúnya öregasszonyokra kevésbé), stb. És az analógia alapján ugyanígy mondható: aki valamilyen helyzetben képes megélni a hipnózis élményét, az nem nevezhető inszuszceptibilisnek.

Nagyon kevés olyan férfi van, aki biológiailag determináltan, objektíve alkalmatlan arra, hogy akármilyen körülmények között is, de erekciót produkáljon. Ugyanígy nagyon kevés olyan ember van, aki pszichológiailag determináltan, objektíve alkalmatlan arra, hogy akármilyen körülmények között is, de hipnózisba kerüljön.

Ami azt illeti, Milton H. Erickson amerikai pszichiáter (1901–1980) konkrétan azt vallotta, hogy mindenki hipnotizálható. Csak éppen nem mindenki ugyanazon a módon. Ugyanaz a helyzet, mint az erekcióval. A különbség Erickson és az SHSS-t megalkotó Hilgardék között az, hogy utóbbiak elméleti szakemberek, kutatók, akiknek az elsődleges szempontja a tudományos kritériumoknak való megfelelés: az objektivitás és a megismételhetőség. Erickson ezzel szemben gyakorlati szakember volt: terapeuta. Az ő szempontja az volt, hogy a hozzá segítségért forduló beteg meggyógyuljon.

Ericksont a modern hipnoterápia atyjának tekintik. Nem véletlenül. Praxisában újszerűen, intuitív módon, korábban ismeretlen rugalmassággal alkalmazta a hipnózist. Noha tapasztalataiból szándékosan nem alkotott soha összefüggő elméletet és nem alapított iskolát, egész – bámulatos sikereket felvonultató – terápiás működését meghatározta két előfeltevés. Az egyik az, hogy az emberek eredendően rendben vannak: mindenki gazdag erőforrások birtokosa, csak gyakran megesik, hogy az illető nem tudja, a konkrét helyzetben miként férhetne hozzá erőforrásaihoz. A másik előfeltevése, hogy a tudattalan sokkal okosabb nálunk. A terápiás változás legtöbbször nem a tudat felszíni rétegeiben zajlik, hanem a tudattalanban, ezért a változást elősegítő terapeutának elsősorban nem az a dolga, hogy a kliens tudatos szférájával dolgozzon, hanem hogy közvetlenül a tudattalant szólítsa meg. Az ún. „terápiás ellenállásra” nem mint leküzdendő akadályra tekintett: az ellenállásában a páciens erejét látta meg, amely erő – megfelelő irányítással – a gyógyulás szolgálatába állítható. Felfogása szerint nincs ellenálló páciens, csak rugalmatlanul kommunikáló terapeuta. Többek között Erickson e megfigyelései és tézisei képezik alapját az NLP-nek, azaz a neurolingvisztikus programozásnak.

Nevéhez kötődik az indirekt hipnózistechnikák fogalma. Erickson párhuzamba állította a terápiás kapcsolatban átélt hipnotikus élményt a mindannyiunk által megtapasztalt hétköznapi transzállapotokkal, és – szemben mind a laikus közhiedelemmel, mind a teoretikus megközelítéssel –, mint láttuk, úgy tartotta, hogy minden embert lehet hipnotizálni, csak nem mindenkit ugyanazon módszerekkel.

Annak idején a hipnotizőrök kivétel nélkül direkt technikákat alkalmaztak. A direkt technika lényege, hogy a hipnotizőr létre kíván hozni az alanynál egy bizonyos jelenséget, és az erre vonatkozó szuggesztiót egyenesen, kertelés nélkül közli vele. A direkt technikáknak két fő típusa van: az egyik az autoritáson (a hipnotizőr tekintélyén) alapuló, a másik a megengedő technika.

Régebben az emberek még nemigen tettek különbséget hipnotizőrök és a mágusok között, és szó, ami szó, erre sok hipnotizőr kifejezetten bazírozott is. Rémisztő külsőségek között, ellentmondást nem tűrő hangon parancsoltak rá a betegre vagy kísérleti személyre: „Elálmosodik. Egyre álmosabb és álmosabb. És már alszik is. Mélyen alszik.” A hipnózis őskorában Faria abbé (1755–1819) nemes egyszerűséggel rászólt a betegre: „Aludj!” Ez a módszer sok embernél bevált. De többen voltak, akiknél nem. Sigmund Freud is áldozatául esett annak, hogy egyenlőségjelet tett a hipnózis és az autoritáson alapuló direkt technikák közé: kudarcaiból nem azt a következtetést vonta le, hogy változtatni kell a hipnózistechnikán, hanem a hipnózist mint olyat vetette el.

Megengedő technika esetén az alvás szuggesztiója például így hangozhat: „Lehet, hogy elálmosodik. Ha ezt érzi, nem baj, csak hagyja.” Az elérni kívánt cél itt is direkt módon van megfogalmazva, de ekkor már a szó szoros értelmében szuggesztióról beszélhetünk (vö. angol to suggest = javasolni), nem pedig parancsról. Napjainkban a kísérleti és terápiás céllal alkalmazott hipnózis főáramában megengedő technikát használnak. (A színpadi és utcai hipnotizőrök továbbra is a tekintélyre építenek.) az SHSS is megengedő módban fogalmaz. Ugyanakkor az alany részéről ilyenkor is megjelenhet az ellenállás – akár szándékolatlanul is. Márpedig olyasvalakit, aki masszívan ellenáll a hipnózisnak, nem lehet hipnotizálni. Ez ökölszabály.

Az ökölszabályok persze nem arra való, hogy finom rajzolattal leképezze a valóság egészét, hanem hogy durva skiccként szolgáljon. Ha finomabbra akarjuk hangolni a tételt, akkor azt kell mondanunk: masszívan ellenálló személyt direkt technikával nem lehet hipnotizálni. Az indirekt technika azonban csodákra képes. Ennek lényegét úgy fogalmaznám meg, hogy fókuszában nem egy fogalmazási séma áll – hanem maga az alany. Az indirekt technikával dolgozó hipnotizőr minden figyelmével – szakmai tudásával, empátiájával és intuíciójával – feléje fordul, és annak minden szavát, minden mozdulatát, minden rezdülését felhasználja a folyamat érdekében. Az együttműködését is – de az ellenállását is.

Erickson egyik legismertebb esete úgy zajlott, hogy egy előadás során felállt egy férfi a hallgatóságból, és közölte, hogy márpedig őt nem lehet hipnotizálni. Hogy sokan próbálták már, de egyszerűen nem lehet, kész-passz. Erickson bizonyítsa be az ellenkezőjét, ha tudja. Erickson erre ennyit mondott neki: „Vigyázzon, nehogy hipnózisba kerüljön!” Majd elfordult tőle, és tartotta tovább az előadását. Egyszer-egyszer újra megszólította, és megint elismételte az intő figyelmeztetést: „Vigyázzon, nehogy hipnózisba kerüljön!” Néhány perc múlva a „hipnotizálhatatlan” férfi mély transzban volt. Mi történt itt? Erickson felismerte, hogy olyan emberrel van dolga, aki pillanatnyilag az összes energiáját egyetlen dologra összpontosítja: hogy ellenálljon bárminek, amit Erickson majd mond neki. Így amikor Erickson felszólította, hogy ne essen hipnózisba, ő ennek minden erejével ellenállt. Márpedig ennek a direkt felszólításnak csakis egyféleképpen tudott ellenállni: úgy, hogy hipnózisba került.

A fenti anekdota egy egyedi eset, amit súlyos félreértés lenne úgy értelmezni, hogy az indirekt hipnózistechnika lényege az, hogy a hipnotizőr mindig az ellenkezőjét mondja annak, amit gondol. Nem erről van szó. Erickson felismerése az volt, hogy a transzállapot (másként: módosult tudatállapot) mindannyiunknak napi tapasztalata. Megszokott tudatosságunkhoz képest számtalanszor vagyunk módosult tudatállapotban. A legkézenfekvőbb példa erre természetesen az alvás. De ilyen az álom és ébrenlét (vagy ébrenlét és álom) közötti átmenet, ilyen a napközbeni képzelgés („daydream”), ilyen számos vallás meditációs vagy kontemplatív gyakorlata, ilyen az elmélyült tevékenység (munka, olvasás, tévézés stb.) közbeni beszűkülő figyelem, és még számtalan hasonló helyzet. Ezeknek az átélése úgyszólván valamennyiünknek természetes képessége – kivéve azokat, akiknél ezt valamilyen neurológiai ok zárja ki, pl. súlyos agykárosodás. Márpedig aki képes megélni a transzállapotot egyedül, az elvileg képes azt megélni másik személy jelenlétében is, föltéve, hogy a másik személy megfelelően kommunikál.

Mint láttuk, Erickson szerint nincs ellenálló páciens, csak rugalmatlanul kommunikáló terapeuta. A hipnotizőr dolga az, hogy bármit is tesz a másik fél, kész legyen őt követni, s ezáltal a megfelelő pillanatban képessé válik arra, hogy vezesse is őt – például a transz állapotába. (Ez a „pacing és leading”, azaz „igazodás és vezetés”, amely fogalompár az NLP révén vált közismertté.) Az indirekt technikában a transz kiváltása egy bizonyos – itt most nem részletezett – kommunikációs formával történik, amelynek lényege, hogy nem a megszokott tudatosság útját járja, hanem eleve a tudattalant szólítja meg, amint azt fentebb, a „hipnotizálhatatlan” férfi esetében is láthattuk.

Fontos megérteni, hogy e kommunikációs forma – amit az NLP-ben Erickson tiszteletére „Milton-nyelv”-nek hívnak – felhasználási területe nem kizárólag a hipnózis. Elemei a hétköznapi tudatosság állapotában is alkalmazhatóak. Öntudatlanul (vagy épp nagyon is tudatosan) ezt alkalmazzák a dörzsölt kereskedők, a reklámszakemberek, a politikusok – azaz mindenki, aki valamilyen módon (meg) akar vezetni minket. (Közhely, hogy jó és nemes eszközzel is lehet becstelenül bánni.)

A pszichoterápia keretei között is az a cél, hogy az egyik ember elvezesse a másikat valahová. Ennek a „valahová”-nak egy közbülső célja lehet a módosult tudatállapot. A végcélja azonban nem más, mint a kliens saját erőforrásainak tárháza, ami ugyan a kliens számára kezdetben még nem (vagy nem elég könnyen) hozzáférhető, de ahol már készenlétben várakoznak a kérdéseire a válaszok, a problémáira a megoldások.