Mit a teendő, ha a szobába lépvén, a sarokban megpillantunk egy jól megtermett tigrist, amint a száját nyalogatja? Ilyen esetben a normális ember egyetlen egészséges reakciója az, hogy megijed.

Az ijedtség felbecsülhetetlenül értékes képességünk, ami nem véletlenül maradt fenn az evolúció forgatagában. Az ijedtség ösztönözte őseinket, hogy nyakukba szedjék a lábukat, ha egy tigris (vagy valamely kollégája) őket nézte ki vacsorára a dzsungelben vagy a szavannán; e nélkül én ma nem írhatnám ezt a blogot, te pedig nem olvashatnád. A tigrissel persze meg lehet küzdeni, de ehhez a beugró az, hogy első körben életben maradjunk. A tigristől való félelem tehát nagyon is helyénvaló dolog. Ezt fontos tisztázni ahhoz, hogy az alábbiakat kellő súllyal tudjuk kezelni.

Engedjük most el a fenti problémát, és tegyük fel a következő kérdést: Mit tegyünk akkor, ha a szobába lépvén azt látjuk, hogy egy barátunk ijedten mutogat a sarok felé, miközben rémülten ezt tátogja: „Tigris!” A helyzet leírását egészítsük ki a következő információval: az egész szobában nemhogy egy igazi, nagy tigris, de még egy egészen pici cirmos cicát ábrázoló képeslap sincs. Barátunk egy nyilvánvalóan üres sarok felé mutogat. Mi a teendő ilyenkor?

Tegyük most félre azt a lehetőséget, hogy barátunk ugrat minket! A helyzet leegyszerűsítve a következő: barátunk valódi félelmet él át; félelmének tárgya egy nem létező tigris. Mit kezdjünk mi mindezekkel? A barátunkkal, a félelmével, az üres sarokkal és a sarokban nem levő tigrissel? Alapvetően két dolgot kezdhetünk. Vagy elfogadjuk a félelmét, vagy elutasítjuk azt. Bármi más, amit teszünk, másodlagos.

Az elutasítást aránylag könnyű megérteni: mivel pontosan tudjuk, hogy a valóságban szó sincs semmiféle tigrisről, tökéletesen értelmetlen dolog félni tőle. Ez a félelem tehát indokolatlan félelem. Barátunk egész egyszerűen hibásan érez. Érzelme nem a helyzetnek megfelelő.

Mi a probléma a fenti eszmefuttatással?

Annyi csupán, hogy egy lépést kihagy a számításból.

1. A szobában nincs tigris.
2. Barátunk fél a szobában lévő tigristől.

Ennek valóban semmi értelme. Ha e szerint a képlet szerint értelmezzük a helyzetet, az nettó marhaság. Csakhogy a képlet így nem helyes. Ki kell egészíteni, mégpedig a következőképpen:

1. A szobában nincs tigris.
2. Barátunk lát egy tigrist a szobában.
3. Barátunk fél a szobában lévő tigristől.

Ebben a képletben már nagyon is van értelem! A 3. pont teljesen logikusan következik a 2.-ból! A probléma tehát nem itt húzódik, hanem az 1. és 2. pont között. Kétségtelen, hogy ha a barátunk az üres szobában lát egy ott nem lévő tigrist, akkor az észlelése hibás. Azonban ha ugyanő fél az általa látott tigristől, akkor az érzése igenis helyes. Az érzése helyessége szempontjából tökéletesen érdektelen, hogy a szobában van-e tigris, vagy sincs!

Ennek a megértése nagyon fontos. Létezhet hibás észlelés, és létezhet hibás érzés. Csakhogy a kettő között ég és föld a különbség!

A hibás észlelésnek tengernyi oka lehet, a rossz megvilágításból adódó elégtelen érzékeléstől kezdve, a kialvatlanságon és a stresszes állapoton folytatva, a korábban rögzült kognitív sémákig rengeteg minden. Hibás észleléseket valamennyien nap mint nap produkálunk.

A „hibás érzés” azonban csakis egyféleképpen értelmezhető: az érzésünk nem áll összhangban az észlelt valósággal. Ez azt jelenti például, hogy farkasordító hidegben nem fázunk, hogy a kezünket nyaldosó láng nem zavar minket, hogy egy fájdalmas veszteség kapcsán nem érzünk fájdalmat, hogy egy rég várt örömhír hallatán búskomorságba esünk, hogy egy vérszomjas tigrist látva nem ijedünk meg. A felsorolt esetek valóban a hibás érzést példázzák. Csakhogy ezek – szemben a hibás észleléssel – korántsem köznapi dolgok, hanem nagyon súlyos neurológiai vagy pszichiátriai betegségek tünetei.

Gyorsan tegyük hozzá: ha egy tiszta tudatú, elvileg nyugalmi állapotban lévő személy egy jól megvilágított szobában hirtelen „megpillant” egy nem létező tigrist, az bajosan tekinthető a hibás észlelés köznapi szintjének. Ez hallucináció, ami nem éppen a mentális egészség jele. Csakhogy e ponton ideje elszakadnunk a címben írt és mindeddig taglalt – reményeim szerint kellően plasztikus – példától, és általánosan szemügyre venni a kérdést.

Általánosságban, az egészséges emberek világára megfogalmazhatunk egy ökölszabályt: a helyzet nem megfelelő észlelése létezik; „hibás érzés” nem létezik.

Béla egy fűtött szobában fázik. Jogos kérdés lehet, hogy miért reagál úgy, mintha hideg lenne, azonban a fázása – mint autonóm érzés – nem kérdőjelezhető meg. Nem „indokolatlanul” fázik, csak éppen az indok számunkra nem kézenfekvő.

Dezsőke frusztrált, mert anyukája nem engedte meg, hogy benyúljon a szekrénybe egy játékért. Anyukája ezt nem gonoszságból tette, hanem mert a szekrényben rejtegeti Dezsőke karácsonyi ajándékát, amit ha véletlenül idő előtt megtalálna, az roppant nagy kellemetlenségeket eredményezne, nem utolsósorban Dezsőkének. Anyuka ezt megakadályozza, de a tilalom valódi indokát nem fedi fel, hiszen akkor oda lenne a meglepetés. Dezsőke észlelése a helyzet egészéről tehát nyilvánvalóan hiányos. Azonban a hiányos helyzetre adott érzelmi reakciója nagyon is adekvát: akadályoztatva van valamiben (jóllehet azért, hogy egy nagy frusztrációt elkerüljön), s ő emiatt frusztrációt él át.

A kis Ingridnek rémálma van: csontvázról álmodik. Saját beszámolója erről, valamint anyjának az empátiát nélkülöző intervenciójáról így hangzik:

Néha csontvázról álmodok,
csak elindul felém,
jön közelebb, egyre közelebb.
Nem bírom tovább, visítok
és felébredek.
– Csak álom volt –
mondja anya.

Mintha sokat segítene,
hogy a szörnyűség itt belül van
és nem ott kívül.

(Ingrid Sjöstrand: Néha csontvázról álmodok,
Tótfalusi István fordítása)Mindez az EMK (erőszakmentes kommunikáció) egyik leginkább megkerülhetetlen alapelve. Ahogy a matematikában a 0-val sok mindent csinálhatunk, de semmilyen körülmények között sem oszthatunk vele, úgy az emberi kapcsolatokban az érzéssel is sok mindent kezdhetünk, kivéve egyet: nem kérdőjelezhetjük meg.

Természetesen ettől még a hibás észlelésre rámutathatunk.

Ha Béla történetesen azt hiszi, hogy a) hideg van a szobában, b) ő maga egészséges, akkor felvilágosíthatjuk, hogy bent 25 fok van, ő pedig vagy lázas, vagy nagyon kimerült. Azonban a fázásának tényét nem kérdőjelezhetjük meg – legalábbis nem úgy, hogy eközben megmaradjunk az erőszakmentesség útján.

Dezsőke anyja objektíve többet tud az adott helyzetről a fiánál, és e tényre fel is hívhatja a figyelmet. Biztosíthatja Dezsőkét, hogy igen, érti őt, hogy szeretne benyúlni a szekrénybe, és elfogadja őt minden ehhez kapcsolódó negatív érzésével (legyen az düh, csalódottság, frusztráció vagy bármi egyéb) együtt. Nem várja el tőle, hogy ne legyen dühös – sőt azt is megmondhatja, hogy ha ő lenne a helyében, pontosan ugyanilyen dühös volna. Ily módon Dezsőke megélheti, hogy az anyja teljes elfogadást biztosít neki (beleértve a negatív érzései elfogadását is), annak ellenére, hogy egy konkrét kívánsága kielégítését megtagadja.

Ingrid anyja teljesen mellélő, ha a rémálomból fölriadó kislányának akadémiai székfoglalót készül tartani álom és valóság viszonyáról. A kis Ingridnek ilyenkor ölelésre, vigasztalásra, biztonságra van szüksége. Az anyának az éjszaka közepén nem arról kell meggyőznie, hogy nincs csontváz, hanem arról, hogy akkor is vele van, ha van csontváz, és bármi áron megvédi őt tőle. Aztán másnap, világosban rá lehet térni a hibás észlelés kérdésére, és Ingrid új megértésre juthat, amely új megértés apránként átszivároghat az álmaiba is, csontváztalanítva azokat.

Fontos látnunk, hogy van, amikor nem kell megvárni a „másnapot”. Számos olyan helyzet adódhat, amikor gyakorlatilag egyazon pillanatban megtörténhet a másik ember érzelmeinek elfogadása és az arra való rámutatás, hogy érzelme egy téves, inadekvát észlelésre adott válasz volt.

De mindaddig, amíg a kettő közötti logikai különbséget nem látjuk át, esélyünk sincs arra, hogy erőszakmentesen kommunikáljunk.