A regressziós hipnózis felkapott témának számít. Van, aki „pártolja”, van, aki „ellenzi” – de mindkét táborra jellemző, hogy tisztázatlan fogalmakat használnak: e két szóból csupán a regresszió és a hipnózis fogalma az, ami pontosabb meghatározásra szorul ahhoz, hogy értelmes kijelentéseket lehessen tenni róla.
– Változatlan utánnyomás –
Kérdésemre a túlnyomó többség azt válaszolta: szívesen vennék, ha időnként újraközölném egy-egy régebbi (alkalmasint feledésbe merült) írásomat. Azoktól, akik ez kifejezett nemtetszéssel fogadják, szíves elnézésüket kérem. Nem áll szándékomban túlzásba vinni az újrahasznosítást, és ígérem, hogy ilyen esetekben a poszt elején, miként most is, mindig szerepelni fog az erre utaló egyértelmű jelzés.
Mi van erről a témáról a köztudatban?
Röviden a következő: a hipnotizőr képes visszavinni az alanyt korábbi emlékeihez, és gyakran előfordul, hogy amint mennek vissza az időben, a mély hipnózisban lévő alany egyszer csak elkezd beszámolni arról, hogy ő valaki más: adott esetben több évszázaddal korábbi helyzetben van, más a neme, a nemzetisége, a társadalmi helyzete stb. Bámulatosan pontos leírást mond olyan helyekről és körülményekről, amelyeket „ébren” nem ismerhet. A „pártoló tábor” azt mondja: ez a jelenség kétségbevonhatatlan érv a reinkarnáció mellett. És hogy nagyon hasznos dolog ilyen „utazásokat” tenni, mert az ember, előző életeinek feltárásával, jobban megismerheti saját magát, saját jelen helyzetét, tanulhat belőle, s ezáltal jobb, teljesebb életet élhet. Az „ellentábor” (többnyire fundamentalista keresztény elkötelezettséggel) viszont azt mondja, hogy mivel nem létezik lélekvándorlás, vagy maga az ezt állítólagosan alátámasztó jelenség sem létezik, vagy ha létezik, akkor annál rosszabb: gonosz szellemi erők (démonok) csapják be ilyenkor mind az alanyt, mind a hipnotizőrt. Első esetben azért nem szabad ilyen kísérletekben részt venni, mert csalás (és időrablás) az egész, ami csak összezavarja az ember lelkivilágát. A második magyarázat szerint a „regressziós hipnózis” kifejezetten veszélyes üzem: a sátán ezen az úton végső eltévelyedésbe vezetheti az embert, hogy megszerezze magának, és örök kárhozatba taszítsa.
És mik a tények?
Vagy eggyel szerényebben: mi az én véleményem erről a témáról? – Úgy gondolom, a két megfogalmazás erősen korrelál egymással: a véleményem ugyanis olyan személyek tanításán alapul, akik meglehetős otthonossággal mozognak a hipnózis témájában: Bányai Éva hatalmas tárgyi tudással rendelkező kísérleti pszichológus, a Magyar Hipnózis Egyesület egyik alapítója és örökös tiszteletbeli elnöke (aki tudtommal nem hisz a reinkarnációban); Daubner Béla óriási, több évtizedes rutinnal rendelkező terapeuta, az Integratív Pszichoterápiás Egyesület egyik alapítója és elnöke (akiről közismert, hogy hisz a reinkarnációban). Amit a témáról tudok, azt (olvasmányaimat leszámítva) tőlük tudom – és ebben a kérdésben történetesen mindketten ugyanazt mondják, legalábbis lényegében.
Először is feltűnhet, hogy a címben a „regressziós hipnózis” kifejezést idézőjelben használom. Mégpedig azért, mert véleményem szerint ez a szókapcsolat inkább illik a bulvársajtó szóhasználatába, mint a tudományos beszédbe. Nem mintha nem létezne hipnózis, vagy nem létezne a hipnózisban regresszió. Hanem azért, mert maga a kifejezés egy redundáns, tautologikus pleonazmus (ráadásul még szóhalmozás is). A hipnózis ugyanis eo ipso regressziós jelenség. A regresszió szó visszalépést jelent. A hipnózis pedig olyan módosult tudatállapot, amelyben a hipnotizált „visszalép”, regrediál arra a fejlődési szintre, amelyben a főszerep nem a nyelvé és a tudatos, racionális gondolkodásé, hanem a képeké és szimbólumoké, amelyekre költőien szokás azt mondani, hogy „a tudattalan nyelve”.
Persze amikor éber tudati állapotban vagyunk, akkor sem maga a valóság az, ami a fejünkben van, hanem szimbólumok: olyan képek és fogalmak, amelyeket a saját előzetes tapasztalataink (személyiségünk, meglévő megismerési sémáink stb.) és a valóság alapján kialakítottunk. Kiskoromban soha nem értettem, hogy tudunk elképzeli egy elefántot: hogy férhet be az elefánt (ami nagy) a fejembe (ami kicsi). Hát így. A fejemben nem az elefánt van, hanem az elefánt szimbóluma. És ha piros elefántot képzelek el, aki körben táncol, akkor összekapcsolom a pirosságról, az elefántról, a táncról és a körről kialakított szimbólumaimat. Amikor azt mondom: „szép az, ami érdek nélkül tetszik” (vagy épp Abody Béla zseniális parafrázisát, miszerint „érdek az, ami szépség nélkül tetszik”), akkor e definíció megalkotásával vagy megértésével absztrakt fogalmakat fűzök össze, amelyek ugyancsak a valóságnak (valamilyen leképezés útján keletkezett) szimbólumai.
Hipnózisban nagyobb eséllyel fogok körtáncot járó piros elefántokról beszélni, mint a szépség, az érdek és a tetszés elvont fogalmairól – pontosan azért, amit fentebb írtam: hipnózisban a törzsfejlődés viszonylag új képződményének, a tudatnak használatáról visszatérünk (regrediálunk) a sokkal ősibb entitás, a tudattalan használatára – már amennyire a „használat” szó helytálló, a tudattalant ugyanis sokkal inkább passzívan megtapasztalja az ember, semmint aktívan használja.
Gyakori jelenség hipnózisban, hogy (spontán módon vagy a hipnotizőr irányítására) fellép az életkor-regresszió jelensége. Ilyenkor (fiktív példával élve) az ötven év körüli alany elmondja, hogy épp iskolában van, másodikos, ott ül az osztályban, kint süt a májusi nap (miközben a hipnózisra tél közepén kerül sor), a tanító néni rákiabál, intőt ad neki, stb. Kérdésre elmondja, hogy a tanító nénit Margit néninek hívják, kontyba tűzve viseli a haját, piros-kék csíkos kardigánt visel, a nyakában vékony aranyláncon egy négylevelű lóherét ábrázoló függő lóg, a bal szeme alatt pedig van egy érdekes alakú anyajegy. E bámulatosan részletes beszámolókról utóbb bebizonyosodhat, hogy megfelelnek a tényeknek, noha alanyunk ébren, ha bottal verik, se tudta volna felidézni egykori tanítónője külsejét. Ráadásul elképzelhető, hogy hipnózisban megszólal egy olyan nyelven, amelyet valaha folyékonyan beszélt, azóta viszont tökéletesen elfelejtett.
Az ilyen jelenségek adnak alapot arra, hogy a hipnózist megpróbálják alkalmazni az igazságszolgáltatásban: mekkora csodafegyver volna, ha az egymásnak gyakran (leginkább mindig) ellentmondó tanúk hipnózisban pontosan fel tudnák idézni az események részleteit! Apró nehézség azonban, hogy ezek a múltra vonatkozó beszámolók nem teljesen megbízhatóak. Fiktív példánkban (mondjuk egy régi fénykép alapján) kiderülhet, hogy a tanító néni leírása pontosan megfelelt a valóságnak, azonban amikor előkeveredik valahonnan az ellenőrző könyv, kiderül, hogy az a bizonyos intő nem májusi, hanem októberi, a tanító nénit pedig nem Margitnak, hanem Jolánnak hívták. Na most akkor mi van?
Az, hogy az emberi emlékezet nem dokumentációs központ a valóságról, a hipnotikus életkor-regresszió pedig nem mechanikus visszajátszása az eseményeknek. Amiről az ember hipnózisban beszámol, az nem „a valóság”, hanem a saját valósága. A külső valóságnak az a szűrleménye, amely a saját személyiségének, történetének, észlelésének és felejtésének szitáján fennmaradt – és nem mellesleg egymásra íródott egyéb (korábbi és későbbi) valóságmegtapasztalásaival. Ebből az aspektusból pedig (ha nem bírósági, hanem pszichoterápiás keretek között vagyunk) teljesen lényegtelen, hogy a tanító néninek mi volt a neve valójában. Ha az alany úgy számol be róla, hogy „Margit néni”, akkor az úgy van jól. Akkor az ő valóságában ez így igaz, így alkot történetet, így magyarázza a múltját és jelenét. Lehet, hogy valaki mást hívtak Margitnak, aki fontos volt az életében. Lehet, hogy egy meghatározó olvasmányélményében csupán olvasott egy Margitról, akinek a személyisége és története valamiért alkalmas volt arra, hogy szimbolikusan kifejezze egy ominózus iskolai élményét. Mi több, még az is előfordulhat, hogy utazott pár hete a villamoson, és hallotta, amint valamelyik utas „Szia, Margit!”-ot mond valaki másnak, amikor a villamos nagyot fékezett, és az ő ekkor megélt ijedelme a tudattalanjában összekapcsolódott azzal a félelemmel, amit akkor érzett, amikor a hajdani tanító nénitől (akiről tök mindegy, hogy Jolán néni volt) intőt kapott...
Tehát még egyszer: a hipnotizált személy által megélt és elmondott valóság tényleg valóság: az ő valósága. A terapeuta szakmai szempontból helyesen jár el, ha ezt a valóságot feltétel nélkül elfogadja, vagyis kísérőként együtt van páciensével az adott képben, élményben, mert ezzel magát a pácienst fogadja el. Szakmai szempontból azonban helytelenül jár el, ha ezt a valóságot tényként kezeli. Egyrészt azért, amit az előbb írtam: az emlékképek nem az események objektív dokumentációi. Másrészt azért, mert a terapeuta dolga nem az, hogy kinyomozza a múltat, hanem hogy segítsen élhetőbbé tenni a jelent (és ezáltal a jövőt).
Mindez nemcsak akkor igaz, amikor a páciens azt mondja: „az osztályban ülök, másodikos vagyok, süt be a májusi nap, Margit néni rám kiabál, és intőt kapok”, hanem akkor is, amikor mondjuk így szól: „Egy felhőkre épült kristálypalota arany tróntermében vagyok, gyémánt szárnyaim vannak; gyönyörű zenét hallok, de tudom, hogy a palota alatt a pincében egy szörnyű sárkány rejtőzik, a trónterem falairól pedig vér csöpög.” Ez pontosan ugyanolyan valóság, mint Margit néni meg az intő: a páciens saját valósága. A terapeutának is pontosan ugyanaz a dolga: biztos támaszként jelen lenni, kísérni a pácienst a képben, és ezzel feltétel nélkül elfogadni őt. Továbbra is szimbólumokról van szó: szimbólum Margit néni is, az intő is, a májusi napsütés is, és szimbólum a sárkány is, meg a kristálypalota a vérző falaival. És értelmetlen a kérdés, hogy „minek a szimbólumai” ezek. Nem minek, hanem kinek: a páciensnek a szimbólumai. Bennük van az egész élete, a teljes személyisége, méhen belüli lététől kezdve a jelen pillanatig, minden eseményével.
És mi van akkor, ha a (férfi) páciens azt mondja: „Egy nagy kőkastélyban vagyok cselédlány; kinézek az ablakon, és azt látom, hogy lovagi tornát vívnak a vitézek”? Vagy épp ezt: „Rómában vagyok, és mindjárt az oroszlánok elé vetnek az arénában”? Mi lenne? Semmi: a szobalányság,1 a kőkastély, Róma, az oroszlánok és a lovagi torna ugyanúgy szimbólumok, mint Margit néni meg a sárkány. A valóságot fejezik ki: a páciens valóságát, nem pedig a megtörtént eseményeket. A terapeuta dolga továbbra is ugyanaz: jelen lenni, elfogadni, kísérni. Hogy honnan jön be a képbe a történelmi múltat idéző háttér? Ki lehetne deríteni, nyilván, de a gyógyulás szempontjából nincs jelentősége. Az ember belső világában teljesen mindegy, hogy (létező) tanító nénikkel, (hajdan létezett) oroszlánokkal vagy (soha nem létezett) hétfejű sárkányokkal kell megvívnia. A lényeg, hogy magát a megvívást hogyan éli meg: sikerként vagy kudarcként, győztesként vagy legyőzöttként, stb. És ha a képben történetesen múltbeli kudarcról számol be, át lehet alakítani úgy a szubjektív múltat (szimbolikus eszközökkel), hogy az elveszítse a jelenre negatívan ható erejét, és vagy semlegesítődjön az emlék (függetlenül attól, hogy egyáltalán megtörtént-e ténylegesen), vagy akár pozitívvá váljék.
Mindez végtelenül izgalmas, nagyon kalandos, nagyon tanulságos eseménysorozat lehet, nemcsak a páciens, hanem a terapeuta számára is. A hipnózisban megélt korregressziók a lélek és a valóság, a tér és idő számos ágába-bogába burjánozhatnak el. Az egész folyamatnak azonban egyetlen dologhoz bizonyosan semmi köze sincs: a lélekvándorláshoz. A hipnózis nem alkalmas eszköz az előző életekhez való hozzáférésre. Egész egyszerűen nem úgy működik, nem arra való. Lehet persze reinkarnációval is magyarázni a regressziós jelenségeket, ha valakinek épp olyan a világ- és tudományképe, de az ilyen magyarázat jellegét tekintve nem különbözik attól, amikor az epilepsziás beteg tónusos-klónusos rohamát azzal magyarázták, hogy az ördög rángatja belülről, vagy a villámlást azzal, hogy Isten haragszik.
Azzal persze, hogy ismerjük az epileptikus roham, a villámlás vagy a hipnózisban jelentkező múltbeli képek mitológiátlanított magyarázatát, semmit nem mondtunk arról, hogy van-e ördög, van-e Isten, vagy van-e lélekvándorlás.
1Daubner Béla sok évtizedes tapasztalata alapján azt mondja: aki hipnózisban „visszamegy előző életébe”, arról mindig az derül ki, hogy király volt vagy úrhölgy – érdekes módon soha nem az, hogy cseléd vagy paraszt.
(Birtalan Balázs: Aszalt szilva naplementekor – Mémtörténetek,
Budapest, Katalizátor, 2008., 169–173. oldal)
Utolsó kommentek