Ha a cél az önszívatás, roppant találékonyak tudunk lenni. Változatos módszerekkel bizonyítjuk önmagunknak napról napra: a világ borzalmas hely, mi pedig reménytelen szörnyetegek vagyunk. A pszichoterápiás gyakorlatban e módszereket úgy hívják: kognitív torzítások.
Azt hiszem, amit látok?
A kognitív szó azt jelenti: a megismeréssel kapcsolatos. Tekintve, hogy a világ önmagában nem borzalmas hely, hanem olyan, amilyen; mi több, mi sem vagyunk extrém szörnyetegek, hanem – nagy vonalakban legalábbis – pontosan ugyanolyan unalmasak, mint a többi, csaknem hétmilliárd ember, annak érdekében, hogy a betevő rossz érzésünket biztosíthassuk magunknak, kénytelenek vagyunk eltorzítani a világ, valamint önmagunk megismerését.
Ennek megértéséhez fontos tudnunk, hogy az ember nem a szemével lát. A szem ügyesen összegyűjti a vizuális ingereket a világból, de ez még nem látás. A látást az agyunk végzi – méghozzá többnyire a világról korábban kialakított sémáink alapján. Ugyanez igaz a többi érzékszervi modalitásra is. Vagyis a külvilág ingereit agyunk átalakítja, és addig passzírozza, amíg bele nem fér a meglevő dobozaink valamelyikébe. Magyarán: nem azt hiszem, amit látok, hanem azt látom, amit hiszek. Az egyértelműség kedvéért: ez nem „pszichoterápiás hablaty”, amiben vagy hiszünk, vagy nem, hanem tudományosan igazolt tény.
Hogy ez miért van így, könnyen megérthető. Az emberi agy nagykapacitású számítógép, de azért mindenre nem képes. Márpedig a világból minden századmásodpercben milliószámra bombázzák agyunkat a feldolgozandó ingerek. Ha a feldolgozást minden egyes inger esetében külön-külön kellene elvégezni, akkor gyakorlatilag életképtelenek lennénk. Egy gondolatkísérlet segíthet ezt belátni:
Képzeljünk el két ősembert! Az egyik nem alakít ki sémákat a világról: minden egyes ingert egyenként vizsgál meg, és dönti el, hogy az adott helyzetben mi a leghasznosabb reakció. A másik a világról begyűjtött ismereteit sémákba szervezi; ezek rendelkezésére állnak az új ingerek feldolgozásakor, és segítik a döntéshozásban. Két ősemberünk békésen ücsörög egy fa alatt, amikor hirtelen meglátnak valamit. Mire az első eljut odáig, hogy összerakja magában, hogy ez a négylábú, csíkos izé itten jó eséllyel veszélyes rá, addigra rég tigrisvacsora lett belőle. Ez az ősember kipotyog az evolúció rostáján. A másik időközben sikeresen elmenekül.
Nos, az ő leszármazottai vagyunk mi.
Indiánok libasorban
Tehát a világot sémáink segítségével észleljük, így tudunk elmenekülni a tigris elől. A dolog hátulütője, hogy a világ mindig bonyolultabb, mint a meglevő sémáink alkotta rendszer. Következésképpen megeshet az is, hogy időnként benézzük a tigrist (ez nagy pech), de az is, hogy téves riasztást adunk le önmagunk számára: menekülőre fogjuk akkor is, amikor nincs tigris. Ez annyira nem nagy pech, mint az előző, de ha gyakran ismétlődik, az elég kellemetlen. Ezt hívják neurózisnak.
Észleléskor tehát óhatatlanul eltorzítjuk a valóságot. Minél fejlettebbek vagyunk, annál fejlettebb módon. (A fenti ősemberes példa annyiban sántított, hogy a világ sémákban történő észlelése nem az embernél kezdődött, hanem sokkal régebben – talán már az egysejtűeknél.) Az ember a torzítás eszközeként már a logikát is fel tudja vonultatni.
A logika a helyes következtetés tudománya, és vélhetőleg sokak számára megnyugtatólag fog hatni, hogy ennek alapjait még vázlatosan sem áll szándékomban ismertetni. Elégedjünk meg most annyival, hogy bizonyos következtetések helyesek, mások helytelenek. – Most jöttem vissza Amerikából. Képzeld, az indiánok mindig libasorban járnak!
E következtetés téves voltát Arisztotelész óta szépen le lehet vezetni. Azonban levezetés nélkül is „érezzük”, hogy valami nem stimmel vele. Valószínűleg részint azért, mert az indiánok elég messze vannak tőlünk, továbbá a libasorban járásuknak semmi köze a mindennapjainkhoz, így képesek vagyunk aránylag elfogulatlanul megítélni a fenti állítást. Ám amikor benne vagyunk a dolgok sűrűjében, és rajtaütésszerűen előbukkan gondolkodásunk hátteréből egy automatikus gondolat, akkor olyan gyönyörű logikai hibákat követünk el valamennyien (a logika professzorait is beleértve), hogy öröm nézni.
– Honnan tudod?
– Láttam kint egy indiánt: az is úgy ment.
A kognitív torzítások
A kognitív pszichoterápia több évtizedes gyakorlatában számos típushibát azonosítottak. A „számos” konkrétan 10-et jelent, bár léteznek ettől eltérő felosztások is. Az alábbi táblázat minden egyes sorában négy dolog található. (A képre – vagy ide – kattintva a táblázat pdf-ben nyílik meg.) Először is az adott kognitív torzítás elnevezése, majd rövid magyarázata. Aztán egy példa arra, hogy miként jelenhet meg e torzítás egy NAG-ban (negatív automatikus gondolatban).
A NAG-ok gyökerében, mint láttuk, ún. maladaptív sémák húzódnak meg. A maladaptív szó azt jelenti, hogy a környezethez való alkalmazkodásunkat („adaptációnkat”) nem segítő. (Azaz vagy elvisz a tigris, vagy lerohad a lábunk a nem létező tigrisek előli állandó szaladgálásban.)
Az utolsó oszlopban ezért mindig szerepel egy lehetséges példa arra nézve, hogy a kérdéses NAG-ot milyen adaptív gondolattal válaszolhatjuk meg önmagunknak.
Az embereknek többnyire van néhány kedvelt kognitív torzításuk. Érdemes ezeket megismernünk, hogy megtanulhassunk védekezni ellenük. Persze ez nem megy egyik pillanatról a másikra. A NAG-ok racionális megválaszolása elsőre macerás dolog. Másodszorra is az. Tizedszerre is, de annyira talán már nem. És apránként rutinná válik a dolog, mint a kisgyereknél a cipőfűző megkötése.
És e folyamat során apránként kiderülhet – és hihetővé válhat – számunkra, hogy a világ valójában mégsem annyira borzalmas hely, mi pedig egyáltalán nem vagyunk szörnyetegek. S éppezért reménytelenek sem.
Utolsó kommentek