Aki ismeri a hipnózis szót, az bizonyosan belefutott már a „hipnotikus álom” jelzős szerkezetbe is. E kifejezés, ha úgy vesszük, méltó társa a „camping tábor”-nak, „sampinyon gombá”-nak és „bacon szalonná”-nak. Ám ha másként vesszük, akkor nem az.

Mint már említettem, a hipnózis elnevezés a görög hüpnosz szóból keletkezett, ami alvást, álmot jelent. A névadás logikus volt: ha megnézünk egy hipnotizált személyt, az esetek többségében azt látjuk, hogy az illető csukott szemmel ül egy karosszékben, keze-lába ernyedten lóg, és általában az egész teste úgy szét van folyva, mint egy olvadozó csokifagylalt. Mi több, a hipnózis végeztével jó eséllyel ő maga arról számol be, hogy olyan volt az egész, mintha aludt volna: furcsa, álomszerű élményei voltak, ráadásul pihentebb is, mint a transz előtt volt.

A hipnózis eszerint tehát alvás. Ilyenformán a „hipnotikus álom” kifejezés valóban ugyanolyan értelmetlen szóhalmozás (pleonazmus), mint a „bacon szalonna” vagy a „CD lemez”.

Azonban a dolog némiképp sántít. Mert igaz ugyan, hogy az ember időnként megszólal alvás közben (miért is ne tehetné, ha egyszer a villamos is megteheti, hogy álmában csönget egy picit), azonban viszonylag ritka, hogy az alvás idejét végigcsevegje. Márpedig a hipnotizőr és a hipnotizált szinte végig beszélgetnek egymással. A hipnózis tehát mégsem alvás. Akkor viszont micsoda?

„Részleges alvás” – hangzott sokáig az ortodox magyarázat, Pavlov hipnóziselmélete. Eszerint a hipnotizált agykérge teljes egészében gátlás alá kerül, kivéve egyetlen úgynevezett őrpontot, amely ponton keresztül a hipnotizőr képes fenntartani vele a kapcsolatot. Ismerjük ezt a jelenséget máshonnan is: a végre alváshoz jutó kisgyerekes anyuka közvetlen közelében akár egy komplett rézfúvószenekar is játszhat, mégsem ébred fel, ám ha a kisbabája felsír, azonnal kipattannak a szemei.

Az unortodox magyarázat

Ez a teória szilárdan tartotta magát, egészen 1970-ig. Ekkor kezdett hipnózissal foglalkozni egy fiatal magyar pszichológus, Bányai Éva. És neki szöget ütött a fejébe az a jelenség, amit én magam is beloptam a fenti sorokba – és feltételezésem szerint az olvasók többsége elsiklott fölötte, egyszerű stiláris eszköznek, töltelékszövegnek tartva az ominózus szavakat. Nézzük csak még egyszer a kérdéses mondatokat!

Ha megnézünk egy hipnotizált személyt, az esetek többségében azt látjuk, hogy az illető csukott szemmel ül egy karosszékben, keze-lába ernyedten lóg, és általában az egész teste úgy szét van folyva, mint egy olvadozó csokifagylalt. Mi több, a hipnózis végeztével jó eséllyel ő maga arról számol be, hogy olyan volt az egész, mintha aludt volna: furcsa, álomszerű élményei voltak, ráadásul pihentebb is, mint a transz előtt volt. 

A kulcs a kiemelt szófordulatokban van. A tapasztalatok szerint „az esetek többségében” és „jó eséllyel” a hipnózis valóban alvásszerű állapot. Bányai Évát azonban nem hagyta nyugodni az a néhány eset, amelyre professzorai csak legyintettek (mondván, hogy a kivétel erősíti a szabályt). A kísérleti személyek egy kis hányada ugyanis, noha vitán felül hipnózisban volt, egyáltalán nem úgy viselkedett, ahogy az egy jól nevelt hipnotizálttól elvárható. Amikor például az instrukció szerint föl kellett emelni az egyik kezüket, lassú, szakadozott mozdulatok helyett kifejezetten fürge, aktív mozgást produkáltak, mi több, szubjektív megélésük sem hasonlított az alvás élményére. Röviden: az esetek ezen kisebb hányadában tehát hipnózis volt, részleges (vagy bármilyen) alvás nem volt.

A fordulat 1972-ben történt, amikor Bányai a moziban megnézett egy dokumentumfilmet a vietnami háborúról. A felvétel a lövészárokból készült: először totálban mutatták a támadó amerikai katonákat, aztán ráközelítettek egyetlen katonára, végül premier plánban mutatták az arcát. Ebben a pillanatban megdőlt a pavlovi hipnóziselmélet. Bányai az elszántan rohanó katona arcán tévedhetetlenül felismerte ugyanazon jellegzetességeket, amelyeket számtalanszor megfigyelt a laboratóriumban, a „hipnotikus álomban” lévő kísérleti személyeken. A rohanó, ölni készülő katona ugyanúgy módosult tudatállapotban volt, mint a hipnotizált alanyok, holott sok mindent el lehetett mondani róla, csak azt nem, hogy ernyedt végtagokkal aludt egy karosszékben.
 
Persze nincs új a nap alatt: Bányai maga mondja el, hogy miután felpattant és kirohant a moziból, azonnal eszébe ötlöttek az Egri csillagok kerengő dervisei, illetve a Bali szigeti törzsi táncok. Az, hogy az intenzív mozgás transzállapotot idézhet elő, ősi tudása az emberiségnek. Csak éppen korábban ezt senki nem kötötte össze a hipnózis mint gyógyító eszköz jelenségével.

Bányai Éva ezt követően nyolc hónapot töltött cserediákként Amerikában, a Stanford Egyetemen, ahol Ernest Hilgard professzor mellett kidolgozta az aktív-éber hipnózis metódusát. Az erről szóló első cikk 1974-ben jelent meg, és bár homlokegyenest ellentmondott mindannak, amit a tudományban korábban tartottak a hipnózisról, a kísérleti eredmények megkérdőjelezhetetlenek voltak. Létezik ugyan a „hipnotikus álom” jelensége, a hipnózis azonban eredendően nem alvás.

Fekete, fehér, igen, nem

Honnan jött akkor e masszív félreértés? Egyrészt onnan, hogy hajlamosak vagyunk a világot fekete-fehérben szemlélni. Általános tapasztalatunk szerint mit csinál az ember? Alszik vagy ébren van. Ha tehát nincs ébren, akkor alszik. Ilyen egyszerű. (A kognitív pszichoterápiában ezt a fajta kognitív torzítást dichotóm gondolkodásnak nevezik.)

Holott a világ nem ilyen egyszerű. Az embernek nem kétféle tudatállapota van (alvás és ébrenlét), hanem sokféle. Tudjuk, hogy az alvás sem homogén állapot: az álomtevékenységgel együtt járó REM-fázis mind élményszinten, mind objektíve (az agy elektromos aktivitását vizsgálva) különbözik a mély, álomtalan alvás állapotától. Azonban kétségtelen, hogy mindkettő különbözik attól az állapottól, amit általában ébrenlétnek hívunk.

Ébren töltött időnk jelentős részében gondolkodunk: fogalmakat alkotunk, azokat összehasonlítjuk, következtetéseket vonunk le belőlük, és mindezen tevékenységünket, ha kell, képesek vagyunk nyelvi jelekké kódolni, illetve mások nyelvi jeleit dekódolni. Ezt teszem én, miközben írom ezt a cikket, és ezt teszed te, miközben olvasod. Megérted a szavakat, a gondolatokat. Összehasonlítod mindazzal, ami a fejedben van e témáról, és egyetértesz vagy vitába szállsz vele, kérdések fogalmazódnak meg benned (legalábbis remélem), továbbgondolod az olvasottakat, esetleg már fogalmazod a kommentet...

Ha tudatunk ezen állapotot vesszük alapértelmezettnek, akkor ehhez képest minden mást módosult tudatállapotnak nevezhetünk. Az alvást is (annak bármely fázisát), a nappali ábrándozást is, a meditációt, a kontemplatív imát, az agykontrollt, az autogén tréninget – és a hipnózist is. Na már most, ha elkövetjük a fenti dichotóm torzítást („aki nincs ébren, az alszik”), és az ébrenlétet azonosítjuk a fent körülírt logikus, feladatmegoldó tudatállapottal, akkor adódik a – téves – következtetés: minden módosult tudatállapot (beleértve a hipnózist) alvásnak tekinthető.

Ez az egyik oka a félreértésnek. A másik az, hogy a hipnotikus állapotot kialakító technikák – az ún. hipnózisindukciók – többsége kifejezetten használja az alvás metaforáját. „Egyre álmosabb és álmosabb. Mindjárt mélyen alszik, de továbbra is hallja, amit mondok... úgy érzi majd, hogy álomba merül, mély, kellemes, pihentető álomba...” (A Stanford Hipnotikus Szuszceptibilitási Skála hipnózisindukciójának szövegéből, in: Mészáros I.: Hipnózis, 2. kiadás, Budapest, Medicina, 1984., 126. o.)

Tiszta sor, nem? Ha egy kellően szuggesztibilis (azaz a szuggesztiókra fogékony) embernek azt mondjuk, hogy „úgy érzi, a karja elnehezedik”, akkor úgy fogja érezni, hogy a karja elnehezedik. Ha azt, hogy „úgy érzi, friss szellő simítja végig a homlokát”, akkor úgy fogja érezni, hogy friss szellő simítja végig a homlokát. Ha pedig azt, hogy „úgy érzi majd, hogy álomba merül”, akkor úgy fogja érezni majd, hogy álomba merül. Ennyi.

Az alvásszerű állapot és az álom szubjektív élménye tehát mellékterméke csupán a hipnózisnak. Mi több, maga a relaxáció, a nyugalmi állapot is az. A hipnózist át lehet élni relaxált állapotban és intenzív mozgás közben is. Én magam nem alkalmazok aktív-éber hipnózist: egyrészt nem tanultam, másrészt nem rendelkezem az ehhez szükséges kellékkel, vagyis szobabiciklivel. Ugyanakkor nem használom az alvás metaforáját sem, a „hipnotikus álom” kifejezésről nem is beszélve. Fölöslegesnek tartom, nincs rá szükség. Az indukció akkor is kiválóan működik, ha csupán „mély nyugalmi állapotról”, „módosult tudatállapotról” és „ellazulásról” beszélek.

Már amikor beszélek ilyenekről. A hipnózis létrehozásához ugyanis nemcsak az alvás szuggesztiójára nincs szükség, hanem gyakran magára a hipnózisindukcióra sem.

Innen folytatom majd.

(Folyt. köv.)