Már-már zavarban érzem magam, mert az ízlésem szerint túl gyakran írom le, hogy ez nem politikai blog. Csakhogy az Élet Menete, ahonnan nemrég értem haza, nem a politikáról szól, hanem az emlékezésről és a fasizmusnak való ellenállásról. Tudniillik, a fasizmus nem párthovatartozás, hanem gonoszság kérdése. Ez ilyen egyszerű. A gonoszság viszont nem politikai, hanem pszichológiai kérdés. Ezért van létjogosultsága itt ennek a néhány sornak.
 
Aki régóta ismer engem, az hallhatta már tőlem számtalanszor azt a mondatot, ami talán életem egyik mottója is lehetne: Nincs gonosz ember, csak sérült. Hogy a sérültség, a bántott állapot egy bizonyos mérték után átcsap mások sértésébe, bántásába (majd elpusztításába), az nem változtat ezen a tézisen. Amint az sem, hogy a hétköznapi életemben teljes mellszélességgel állok ki a fasizmussal szemben.

Én ugyanis jó ideje azzal foglalkozom, hogy más embereknek segítsek, hogy az életük élhetőbb lehet. Ehhez a tevékenységhez azonban beugró, hogy legyenek más, élő emberek. Márpedig a fasizmus lényegét tekintve életellenes. Akkor is, ha kegyes, fennkölt és cukormázas szólamokba van öltöztetve. Akkor is, amikor csupán hallgatásban, sunyi lapítás vagy bagatellizálás formájában („Ugyan, mit fújod fel...”) jelenik meg. Úgy gondolom, a megzavart Élet Menetén skandált „Nácik, haza!” mondat teljesen adekvát. Hogy ez a „haza”, ahol az élet eredendő ellenségei otthon érezhetik magukat, melyik bolygón van, azt nem tisztem kitalálni.

Mindezzel nem áll ellentétben, hogy ha egy „gonosz ember” fordulna hozzám személyes segítségért, igyekeznék vele megértő és empatikus lenni. Régi mániám – a fenti „mottóval” – tulajdonképpen egybecsengve, hogy lehet, szabad sőt érdemes empatikusan megérteni a tömeggyilkost is.

Ez egy rövid poszt – mindjárt vége is. Ami hátra van belőle, az egy fejezetkezdet egy meseregényből, valamint egy mondat, amit a párom felelt egy kérdésemre, azelőtt, hogy elindultam volna az Élet Menetére.

A meserészlet a következő:

KOVÁCS LAJOS, A GONOSZ FELTALÁLÓ

A gonosz feltalálók külön csoportot alkotnak a feltalálók amúgy is népes, bár nem mindig sikeres táborában. Kovács Lajosnak gülüszeme volt, az egyik füle nagyobb, mint a másik, és valóban a ritka gonosz feltalálók közé tartozott. A fővárosban élt, és a szomszédjai egyáltalán nem sejtették, miféle gazságokon töri a fejét. Kisgyereknek Kovács Lajos is olyan volt, mint bárki más, néha kedves és szófogadó, máskor meg rosszcsont. Hátulgombolós korában szerette a tejbegrízt, a gömbnyalókát meg a lendkerekes játék autót, mint a többi hasonló korú gyerek. Ám húszévesen, amikor egy langyos őszi délelőttön megbüntette egy kalauz, aztán néhány perc múlva letojta egy kismadár, majd alig tett néhány lépést, máris halálra rémisztette egy vadul bömbölő, Mókás nevű spániel, végül pedig hosszas sorban állás után éppen előtte vették meg az utolsó lekváros fánkot, nos, ekkor Kovács Lajos eldöntötte, hogy visszavág a világnak, és gonosz, nagyon gonosz feltaláló lesz.

(Darvasi László: Trapiti és a borzasztó nyúl)

A páromtól pedig azt kérdeztem indulás előtt – részint viccelődve, részint némi aggodalommal (mert vettem már részt nácik által megtámadott tüntetésen) –, hogy mit üzen a náciknak, ha találkozom velük. Ezt mondta:

– Azt, hogy kérjék meg az anyukájukat, csináljon nekik tejbegrízt. Az sok mindent megoldana.

Ennyit akartam ma elmondani a gonoszság pszichológiájáról.