(Felhasználói kézikönyv)

Az ivós játékok a társaságban történő gyors és hatékony berúgást szolgálják, és évszázadok óta igen népszerűek. Számos verziójuk van, de a lényeg ugyanaz: amikor egy előre meghatározott esemény bekövetkezik – akkor iszunk. Amikor azt látjuk a tévében, hogy Jockey Ewing iszik egy bourbont – akkor iszunk. Amikor azt olvassuk, hogy Harry Potter „még soha nem érezte magát ilyen nyomorultul” – akkor iszunk (ahogy Mercedes Lackey írja Harry Potter és a poszttraumás stresszbetegség című esszéjében, az általa szerkesztett Harry Potter világának feltérképezése című kötetben).

A pszichológusnál úgy tudunk könnyen és gyorsan berúgni, hogy amikor az kiejt egy bizonyos szót – akkor iszunk. Hogy ez a szó mi legyen, azt annak alapján lehet eldönteni, hogy az adott pszichológus milyen iskolához tartozik. Amennyiben sorsunk egy kognitív terapeutával hoz össze minket, akkor a sárga földig való lerészegedés biztos módjának tűnik, hogy amikor elhangzik a hiedelem szó – akkor iszunk.

A pszichológiai „tudjukmi”

Azért döntöttem úgy, hogy megírom ezt a cikket, mert bár a hiedelem fogalma kulcsfontosságú a terápiában (nemcsak a kognitívben, de a sématerápiában és a tranzakcióanalízisben is), a magam részéről nem ismerek olyan, aránylag rövid és közérthető leírást, amit egy kliensnek a kezébe lehet nyomni: „Nesze, olvasd el; ebből megérted a lényeget, aztán dolgozhatunk vele.” Kénytelenek vagyunk a szűkös és értékes időben elméleti kérdésekről beszélgetni és fogalmakat tisztázni – ahelyett, hogy érdemben foglalkozhatnánk az ő konkrét problémájával.

A hiedelem szóval ugyanaz a gond, mint egy csomó más szóval a pszichológiában: mindenki használja őket lépten-nyomon, de embert próbáló feladat rövid, világos és egyértelmű definíciót találni rájuk. (Ilyen szó a tudattalan, a szelf, a dinamika, a kötődés stb.). A hiedelemről úgy beszélünk és írunk, mintha jogosan várhatnánk el a másik embertől, hogy tisztában legyen a szó jelentésével. Mintha olyan köznapi kifejezés volna, mint a kifli, a sárga csekk vagy az anyós. Ezen elvárásnak azonban semmi alapja nincs; a hiedelem szakkifejezés, és ha a kliens ezzel nem számol, akkor a szót meghallva simán másra gondol, mint a terapeutája, és ezzel oda a kölcsönös megértés.

A magam részéről több mint négy éve írtam le először ezen a blogon a hiedelem szót, és azóta számtalanszor használtam már – a definícióval azonban én is mindmáig adós vagyok. Arról nem is beszélve, hogy bár gyakran utalok arra, hogy a terápiában kezdeni kell ezt-azt a hiedelmekkel (sőt alkalmasint ezen áll vagy bukik a terápia sikere), rendszerezetten még soha nem írtam le, hogy mit is kezdhet az ember, ha rábukkant egy hiedelemre.

E mulasztásokat igyekszem most pótolni.

Mi az a hiedelem?

Kezdjük egy definícióval. Ez tehát nem a definíció, hanem egy definíció. Az se biztos, hogy a legjobb, az meg főleg nem, hogy minden teoretikus és gyakorló terapeuta ugyanígy fogalmazná meg, de nekünk mára pont megteszi.

A hiedelem olyan – önmagunkra, a többi emberre vagy a világra vonatkozó – általános állítás, amelyet hétköznapi helyzetekben önkéntelenül igaznak vélelmezünk, s mint ilyen meghatározza viselkedésünket.

Nézzük sorra, mit jelent ez.

A hiedelem állítás. – Hogy az állítás micsoda, elvileg tiszta ügy, tanultuk annak idején nyelvtanórán: valamiről kijelentjük, hogy milyen vagy mit csinál. Az állítást meg szoktuk különböztetni a kérdéstől, a felszólítástól és a tagadástól. „A macska fel van mászva a fára” – ez állítás; „Milyen Feri?” – ez kérdés; „Adj, király, katonát!” – ez felszólítás; „Nem adok!” – ez tagadás. A kognitív modellben nem szőrözünk ennyit: amikor definiálni akarjuk, hogy mi az a hiedelem, akkor az állítást és a tagadást egy kalap alá vesszük. Sőt a kérdésből és a felszólításból is kihámozzuk a bennük foglalt állításokat, már ha sikerül. Az „Adj, király, katonát!” burkoltan tartalmaz egy olyan kijelentést, hogy „szükségem van katonára”. Ha nagyon erőltetjük, akkor a „Milyen Feri?” is átgyúrható kijelentéssé: „Nem tudom, ki az a Feri, akiről szó van.” Ha eljutottunk valamihez, ami több-kevesebb jóindulattal állításnak tekinthető, akkor az már lehet hiedelem – de még nem biztos, hogy az. Ahhoz még egy jelzőnek is igaznak kell lennie:

A hiedelem általános állítás. – Az, hogy „a kutyák többnyire ugatnak”, általános állítás, szemben azzal, hogy „Bodri épp most ugat”. De az, hogy „Bodri meg szokta ugatni a postást”, ugyancsak általános, mert nem arról mond valamit, hogy Bodri épp most mit csinál, hanem túlmutat a jelen pillanaton. A kognitív modellben a hiedelmet elsősorban az különbözteti meg az automatikus gondolattól, hogy utóbbi mindig szituatív, azaz a valóságnak arra a helyzetére érvényes, amelyben épp átsuhan az agyunkon. Ha egy férfi udvarol egy nőnek, de közben átfut rajta az ijesztő gondolat: „Lehet, hogy ki akar használni engem!”, akkor ez egy automatikus gondolat; a benne megfogalmazódó vélelem ott és akkor, arra a nőre vonatkozik. Ellenben az, hogy „a legtöbb nő kihasználja a pasikat”, független a szituációtól. Ez az állítás általános; állandóan ott van az illető fejében, akkor is, amikor nem jut eszébe. Csöndesen meghúzódik a háttérben, mintegy készenlétben áll, és lesből támadva keresi a konkrét szituációkat, amelyekben kifejezheti magát – történetesen egy automatikus gondolat formájában.

Egy másik példa: bele akarok harapni az almába, amikor bevillan: „Előbb meg kell mosni.” Ez automatikus gondolat, mert csak erre a helyzetre érvényes, erre az almára, amely épp itt van a kezemben. Az viszont, hogy „a gyümölcsöt evés előtt meg kell mosni”, általánosan érvényes szabály. Ott van a fejemben akkor is – valahogy úgy, mint a téli ruha nyáron, a szekrény mélyén –, amikor eszem ágában sincs gyümölcsöt enni, és semmi apropója, hogy épp eszembe jusson. Ott van – csak épp nem bukkan felszínre.

De mi van akkor, ha tegnap ettem az almát, de csak ma jut eszembe, hogy „meg kellett volna mosnom”? Igaz ugyan, hogy a megjelenő gondolat nem a megjelenés pillanatára (és helyzetére) vonatkozik, de mégis egy konkrét – jóllehet múltbeli – helyzetre. Ezért ez a gondolat nem hiedelem.

A hiedelem önmagunkra, a többi emberre vagy a világra vonatkozó állítás. – Ha az Olvasó méltatlankodva kérdezi, hogy „Még szép; mi egyébre vonatkozhatna?”, akkor jogos az ellenvetése. Sőt, egy megjegyzés azoknak, akiknek az életében szerepel a transzcendencia fogalma: ez esetben a „világ” és a „világon túl” között nem teszünk különbséget. Definíciónk szerint a hiedelem bármire vonatkozhat: rám, rád, a szomszédra, a cserebogarakra, az ultrarövidhullámokra, Árpád vezér cipőméretére, Istenre, az istenekre, Csipkerózsikára és a Láthatatlan Rózsaszín Egyszarvúra.

Az „önmagunkra, a többi emberre vagy a világra” kitétel tehát logikai értelemben fölösleges szószaporítás. Pszichológiailag azonban mégis hasznos felhívni a figyelmet arra, hogy gondolataink iránya különböző lehet. Vonatkozhat egy gondolat (1) magunkra vagy (2) bármi másra; ezen belül (2/a) más emberre vagy (2/b) az emberen kívüli világra.

Ugyanez a felosztás más indítással így néz ki: Vonatkozhat egy gondolat (1) az emberekre;ezen belül (1/a) magunkra vagy (1/b) más emberre; illetve (2) az emberen kívüli világra.

Önmagunkra irányuló hiedelmek például: „Jó ember vagyok.” „Szépen tudok hegedülni.” „Muszáj sokat tanulnom.” „Ha nem keresem a bajt, nyugtom lesz.” „Béna vagyok.” „Nem vagyok szerethető.” „Ne szólj szám, nem fáj fejem.”

Másokra irányuló hiedelmek: „A férjem csodálatos ember.” „A férfiak csak azt akarják.” „Minden nő kurva.” „A cigányok lopnak.” „A cigányok nem lopnak.” „Anyámmal nem lehet értelmesen beszélni.” „Dezső bácsira érdemes odafigyelni.”

A világra irányuló hiedelmek: „A víz száz fokon forr.” „Minden madár kerekeken gurul.” „A Duna egy folyó.” „Az iskolákat államosítani kell.” „Nem szabad különbséget tenni ember és ember között.” „Arany János híres műve a János vitéz.” „Télen hideg van.”

A hiedelmet hétköznapi helyzetekben önkéntelenül igaznak vélelmezzük. – A hiedelmekkel kapcsolatos leggyakoribb félreértés az, hogy amikor azt mondjuk valamire, hogy „hiedelem”, akkor voltaképpen azt állítjuk róla, hogy „nem igaz”. Ez tévedés. Amint a fenti példák némelyikéből is kitűnik: a hiedelem lehet igaz vagy hamis. Csak éppen „normális üzemmódban” fel se merül bennünk, hogy a hiedelmeink igazságértékét firtassuk. Sőt továbbmenve: A hiedelem pontosan arra való, hogy hétköznapi helyzetben igaznak vélelmezhessük.

Ugyanis a világ túl bonyolult, túl sok mindent tartalmaz ahhoz, hogy minden egyes helyzetét külön-külön, részletekbe menően elemezhetnénk, mielőtt döntést hozunk valamiről. Nem lehet minden egyes almáról külön-külön eldönteni, hogy vajon meg kell-e mosnunk, mielőtt megesszük. Nem lehet Dezső bácsi minden egyes mondatánál konzíliumot összehívni, hogy közös döntésre jussunk, érdemes-e rá odafigyelni. Nem lehet minden pillanatban magunknál hordani a János vitéz egy példányát, hogy ellenőrizhessük a szerzőjét. Azért, hogy egyáltalán létezni és cselekedni tudjunk a világban, lefektetünk olyan alapokat, amelyeket a jövőben aztán nem kell bolygatnunk, hanem bátran építkezhetünk rájuk. Ezek az alapok: a hiedelmek. Amit rájuk építünk: az életünk. Ugyanis:

A hiedelmek meghatározzák a viselkedést. – Ha a tigrisekről szerzett korábbi tapasztalataim alapján kialakítom magamban azt a hiedelmet, hogy „a nagy, csíkos állatok elől el kell szaladni”, akkor legközelebb akkor is futásnak eredek, ha egy zebrával találkozom. Ha az a hiedelem él a fejemben, hogy „minden ember megbízható”, akkor nyitva fogom felejteni a villamoson a táskám cipzárját. Ha ellenben a hiedelmem szerint „az emberek megbízhatatlanok”, akkor a segítő közeledést is el fogom utasítani, mert a hiedelmem a megfelelő szituációban le fogja generálni a fejemben az automatikus gondolat: „Ez az ember itt be akar csapni, bántani akar, ki akar használni.”

A hiedelmeim tehát állandóan jelen vannak a háttérben, és annak megfelelően, hogy épp milyen helyzetbe kerülök, aktiválódnak, és létrehozzák az automatikus gondolatokat. Az érzelem és a viselkedés nem más, mint az automatikus gondolatra adott reakció.

Zebra és tigris

Jó dolog-e tehát a hiedelem? Jó, persze, mondhatjuk egyfelől, hiszen a hiedelem segít abban, hogy megmeneküljünk a tigris elől. Nem jó, kontrázhatunk rá magunkra, hiszen a hiedelem késztet fölösleges menekülésre, amikor odakocog hozzánk egy simogatásra vágyó, ártatlanul legelésző zebra.

A kérdés tehát ebben a formában értelmetlen. Fel kell ismernünk, hogy a hiedelmek között vannak olyanok, amelyek segítenek minket a jobb működésben (azaz funkcionálisak), és vannak, amelyek gátolják a megfelelő működésünket (azaz diszfunkcionálisak). Egy másik megfogalmazása ugyanezen szempontnak nem a működésre, hanem az alkalmazkodásra mutat rá: vannak olyan hiedelmek, amelyek ahhoz segítenek hozzá, hogy hatékonyan alkalmazkodjunk a világhoz és annak változásaihoz (adaptív hiedelmek), és vannak, amelyek akadályozzák az alkalmazkodást (maladaptív hiedelmek).

Örökös lázadók, dackorszakban fixálódottak és kényszeres individualisták figyelmébe ajánlom: az alkalmazkodásnak ebben a szövegösszefüggésben semmi köze sincs a behódoláshoz. Ha kocsit vezetek, és az út balra kanyarodik, akkor azzal, hogy alkalmazkodom az út változásához, és én is balra kanyarodok, nem behódolok, hanem az életben maradásomat biztosítom. A nem alkalmazkodás ez esetben azt jelentené, hogy a kocsim is meg én is felkenődünk a falra vagy áttörve a szalagkorlátot, belezuhanunk a szakadékba.

A hiedelmekre vonatkozó kérdések tehát csak akkor értelmesek, ha konkrétak: „Adaptív-e az a hiedelem, amely szerint a nagy, csíkos állatok elől el kell szaladni?” Attól függ. Ha valaki Ázsiában él, tigrisek lakta környéken, akkor igen, olyannyira, hogy az élete múlhat rajta. És ha egyszer történetesen megugrik egy turistaként arra látogató zebra elől is – na bumm. Ha azonban emberünk átköltözik az afrikai szavannákra, ahol a „nagy, csíkos állat” gyakorlatilag egyet jelent a zebrával (az alkalmasint helyénvaló, ámde offtopic zoológiai pontosításokat kéretik mellőzni), akkor a megváltozott környezetben korábbi hiedelme immár maladaptívnak számít, hiszen a bármikor felbukkanható zebrák társasága állandó, fölösleges menekülésre fogja késztetni, ami hátráltathatja a normális életvitelét.

2×2

A hiedelem tehát kétféleképpen is kétféle lehet: egyrészt igaz vagy hamis, másrészt adaptív vagy maladaptív (avagy funkcionális és diszfunkcionális). A józan paraszti ész első pillantásra azt súgná, hogy a két felosztás egyféle eredményt ad: amely hiedelem igaz, az adaptív, amelyik hamis, az pedig maladaptív. Csakhogy a józan paraszti ész ez esetben tévedne.

Amint láttuk, „a nagy, csíkos állatok elől el kell szaladni” hiedelem ebben a formában hamis (hiszen az afrikai szavannára nem érvényes). Ázsiai hősünk számára azonban nagyon is adaptív.

Ellenpélda: „Az emberek megbízhatatlanok.” Igaz ez? Mérnöki, informatikai szempontból okvetlenül. Még a legbecsületesebb, legkényszeresebb embernek is vannak hangulatingadozásai, akaratán kívül ő is elfelejthet dolgokat, megzavarhatja a fejfájása, és emiatt elügyetlenkedhet valamit, stb. Egy középkategóriás turmixgép is megbízhatóbb, mint egy ember. A hiedelem tehát szigorúan véve igaz – mégis maladaptív, ahogy azt a fenti példán (a segítség elutasítása) láttuk.

Mindezen megfontolások dacára ökölszabályként eltehetjük magunknak: ha egy hiedelem vizsgálata során arra jutunk, hogy az nagy valószínűséggel hamis, akkor alapos gyanú merülhet fel arra nézve, hogy vajon adaptív-e. Azaz jó-e nekünk, ha az adott hiedelmet továbbra is fenntartjuk magunknak – avagy érdemes lecserélni egy jobbra?

Tennivalók: a 0. lépés

Azt mondtuk fentebb, hogy a hiedelmeket a hétköznapi helyzetekben önkéntelenül igaznak vélelmezzük. Azonban amikor az embernek egy idő után elege lesz abból, hogy az élete másról sem szól, mint hogy éjjel-nappal nem létező tigrisek elől menekül, és szeretne ehelyett valami hasznosabb, élvezetesebb és kevésbé gyötrelmes tevékenységre fordítani az energiáit, akkor jól teszi, ha kilép a hétköznapi megszokásból, és nekiáll górcső alá venni igaznak vélt hiedelmeit.

Ehhez a nulladik lépés értelemszerűen az, hogy tisztában legyünk a hiedelem fogalmával. A jelen írás célja az, hogy ezt az elméleti lépést egyszer s mindenkorra meglépjük. Aki egyszer is belátta egy józan pillanatában, hogy mindaz, amit ő magáról, más emberekről vagy a világról gondol, az nem más, mint hiedelem, s mint ilyen, elvileg nemcsak igaz lehet, hanem hamis is, az soha többet nem fog személyes sértést kihallani abból, ha valaki fölteszi neki a kérdést: „Megvizsgáltad már valaha ezt a hiedelmedet?” Aki nem jut el e lépés megtételéig, az ilyenkor durcás lesz; kikéri magának, hogy bolondnak nézik; megmakacsolja magát; megharagszik a terapeutájára – és persze hosszú időt áldoz arra, hogy meggyőzze önmagát arról, hogy „márpedig ez így van”.

Ugyancsak a nulladik lépéshez tartozik a kognitív modell általános megértése, azaz annak belátása, hogy negatív érzelmeink és önmagunk vagy mások szempontjából elfogadhatatlan viselkedésünk nem „csak úgy” vannak, nem is a sors méri ránk őket, hanem automatikus gondolataink következményei; az automatikus gondolatokat pedig a hiedelemrendszer – szokjuk meg ezt a szót is, ugyanis a hiedelmek nem egymástól független entitásként kóborolnak a fejünkben, hanem rendszert alkotnak – hozza létre.

Aki ezen a ponton elakad, attól most köszönjünk is el, mert a további úton nem tud követni bennünket.

A hiedelmekkel való munka négy lépése

A konkrét érdemi munka első lépése, hogy felismerjük az adott hiedelmet. E nélkül nem megy: dolgozni azzal tudunk, ami van, azzal nem, ami nincs.

E fázis nehézsége az, hogy a hiedelmeink alapértelmezetten „rejtett fájlként” vannak jelen – és működnek – a gondolkodásunkban. Normál felhasználóként egyszerűen nincs hozzáférésünk. Rendszergazdává kell előlépnünk ahhoz, hogy elérhessük őket. Csakhogy egy felhasználóból attól még nem lesz rendszergazda, hogy valaki elárulja neki a jelszót. Ahhoz tudás kell, szakértelem, amelynek megszerzése nem kevés időbe és energiába kerül. Arról nem is beszélve, hogy a hiedelemrendszer nem jelszóra nyílik. Ha egy kognitív terapeutának nagyobb esélye van a feltárására, mint annak, aki teljesen laikus e téren, az nem azért van, mert a terapeuta átesett valamiféle titkos beavató szertartáson, hanem mert ismeri az elméletet, és rengeteg gyakorlati tapasztalat áll már a háta mögött.

Ez egyben azt is jelenti, hogy a kognitív terápiában való jártasság nem a felkent kevesek privilégiuma, hanem bárki megtanulhatja. Mi több: „A kognitív terápia oktató jellegű. Célja, hogy megtanítsa a beteget, hogyan lehet saját maga terapeutája...” (Judith S. Beck: Kognitív terápia: kezdőknek és haladóknak, Budapest, VIKOTE, 2002, 7. o.). A hiedelmek feltárása tehát kezdetben a terapeuta segítségével történik, de e segítségre aztán a kliensnek mind kevesebb szüksége lesz: megtanulja azokat a konkrét eljárásokat, amelyeket alkalmazva felismerheti a hiedelmeit.

Az első lépéshez tartozik az is, hogy a felismert hiedelmet elhelyezzük a hiedelemrendszerben, azaz megértsük, hogy milyen mélyebben fekvő hiedelemből (vagy hiedelmekből) fakad, és milyen további hiedelmek vagy automatikus gondolatok következnek belőle.

A második lépés, hogy kiválasszuk a munkadarabot. Ha az embert elkapja a gépszíj, akkor egy lendülettel fél tucat hiedelmet is összekaparhat. Dolgozni azonban egyszerre csak egyvalamivel lehet. El kell dönteni, hogy e pillanatban melyik hiedelemmel akarunk foglalkozni. Melyik tűnik fontosabbnak, melyik szimpatikusabb, melyik sürgősebb. Ha nincs semmilyen fogódzó, akkor földobhatunk egy pénzérmét – a választást nem úszhatjuk meg. Lemaradni pedig semmiről nem fogunk; két perc, félóra vagy három nap múlva elővehetjük azt a hiedelmet, amely most nem került sorra.

E lépés tudatosítása egyúttal még valamire rámutat. Lényeges különbség van a negatív automatikus gondolat (NAG), illetve a hiedelem kezelésének időpontja között. A NAG, mint láttuk, mindig szituatív, azaz konkrét helyzetben jelentkezik. Éppen ezért akkor foglalkozunk vele, amikor épp bajt csinál. Ez tüneti kezelés (jóllehet megkerülhetetlenül fontos). A hiedelem ezzel szemben mindig ott van; ott volt tegnap is, egy hete és tíz éve is (amióta csak kialakult), és ott lesz az idők végezetéig (hacsak ki nem lőjük onnan, ami, ugye, a munka egyik célja lehet). Tehát ha fel is ismertünk egy hiedelmet, akkor sincs okvetlenül sürgőssége a vele való munkának. Azaz, szemben a NAG-gal, a hiedelemmel akkor dolgozunk, amikor épp ráérünk. Van egy szabad félóránk, és nincs kedvünk se valóságshow-t nézni, se zombikra lövöldözni? Nosza, rajta: elő lehet venni a megfelelő munkalapokat, nekiállni a hiedelmeket bogarászni.

A harmadik lépés: elhelyezni az aktuális munkadarabként kiválasztott hiedelmet az említett 2×2-es mátrixban. Azaz meg kell állapítanunk, hogy a hiedelem (1) adaptív-e, illetve (2) igaz-e. Mindkét vizsgálatnak megvan a maga protokollja; ennek elsajátítása és begyakorlása ugyancsak részét képezi a kognitív terápiás folyamatnak; a végső cél ebben is az, hogy a kliens önjáró legyen, hogy ne legyen szüksége arra, hogy a terapeuta vezesse a kezét.

A hiedelem adaptív voltát azzal tesztelhetjük, hogy leltárt készítünk a hiedelem összes következményéről: beleértve az érzelmeket, a gondolatokat, a viselkedéseket, illetve a viselkedés továbbgyűrűzését az egészségünkre, kapcsolatainkra, munkánkra és az élet minden egyéb területére. A leltározás során különválasztjuk a búzát az ocsútól, azaz számba vesszük, hogy milyen előnyökkel, illetve milyen hátrányokkal jár az adott hiedelem fenntartása. Ebből készítünk aztán mérleget. Az ugyanis magától értetődik, hogy ha az osztás-szorzás eredményeként az jön ki, hogy az adott hiedelem jó úgy, ahogy van, és fenntartása igenis rentábilis, akkor nincs rajta mit birizgálni. Ha ellenben felismerjük, hogy a hiedelem hizlalásával – akár közvetlenül, akár csak közvetve is – önmagunkkal szúrunk ki, akkor erős motivációnk lesz a munka folytatására: a hiedelem átírására.

Az igazságérték megállapítása ugyancsak döntő fontosságú, és mint láttuk, nem okvetlenül esik egybe annak eredményével, hogy adaptív-e a hiedelem. E vizsgálatnak gazdag szempontrendszere van – ebből én itt csak egyet emelnék ki.

A Kettős mérce-teszt

E kifejezésre a Google gyakorlatilag nulla találatot ad, azon egyszerű oknál fogva, hogy a kifejezés saját gyártmány. Nem olvastam, nem tanultam sehol – igaz, az alapját képező gondolat részét képezi a standard kognitív terápiának –; a munkám során futottam bele újra meg újra, és így ragadott meg a jelentősége.

A „kettős mérce” bibliai kifejezés, és tömören szólva csúnya dologként van beállítva. Esetünkben a „csúnya dolog” értelmezhetetlen, hiszen a pszichológiától idegen bármilyen megbélyegzés vagy minősítés. Amit használhatunk helyette – miként fentebb tettük is –, azok az olyan ellentétpárok, mint az „igaz–hamis”, avagy a „működőképes–működésképtelen”, a „hasznos–káros” stb. Mérsékelten szabatos pszichológiai szóhasználattal azt mondhatjuk, hogy amikor a hiedelmeink között kettős mércére bukkanunk, akkor az enyhén szólva izé.

Miről van szó?

Arról, hogy az emberi faj egységes. Bár minden egyed különbözik minden más egyedtől, az alapvető működési mechanizmusokban egyformák vagyunk. Ez nemcsak a testi működésre igaz, hanem az ember pszichés és szociális vonatkozásaira is. Aki erre ráncolja a homlokát, annak valószínűleg igaza van; enyhítsük hát ezt az erős állítást úgy, hogy saját közegünkben az alapvető működési mechanizmusok tekintetében egyformák vagyunk. Hogy saját közegnek az ország számít-e, a falu, a zsinagóga, a horgoló kör vagy a család, azt helyzete válogatja, de mindig magától értetődik. Akárhányszor föltettem egy kliensemnek a kérdést, hogy „És mi a helyzet másokkal?”, mindig értette az illető, hogy kik azok a mások, akikre aktuálisan gondolnia kell.

Ez ugyanis a Kettős mérce-teszt kulcskérdése: „És mi a helyzet másokkal?” Avagy: „Hogyan vonatkozik ez a többi emberre?” Vagy még másképpen: „Igaz-e ez bárki másra is?”

A kérdés – bármelyik formában tegyük is fel – mindig a vizsgált maladaptív hiedelemre vonatkozik. Például beazonosítjuk a kliens következő hiedelmét: „Ha nem százszázalékos eredményt produkálok, akkor kudarcot vallottam.” Ez elég gyakori hiedelem, és általános érvénnyel kijelenthető, hogy nettó marhaság. Ám a terapeuta több vödör vizet kiizzadhat magából, miközben megpróbálja meggyőzni a klienst – legyen az bármily okos és értelmes –, hogy a hiedelem alapvetően hamis. Ilyen esetben érdemes elvégezni a tesztet, föltéve a kérdést: „És mi a helyzet másokkal – ők is kudarcot vallanak, ha csak 90%-os az eredményük?”

Ha erre a válasz igenlő, akkor máshol van az elakadás. Azonban tapasztalatom szerint a többség erre tagadó választ ad, és legalább egy kicsit zavarba jön. Ha nem, akkor ezt a zavart lehet egy kicsit provokálni: „Hogyhogy? Rád más játékszabályok vonatkoznak, mint bárki másra?” Vagy ha kell, még konfrontatívabban: „Mitől vagy te ennyire különleges?”

Tévedés ne essék, e teszt nem arra való, hogy egy csapásra megoldja a kliens összes problémáját. Még csak arra sem, hogy rajtaütésszerűen elengedje a kérdéses hiedelmet. Azonban átlagos értelmi képességgel az ember kénytelen belátni: azon elképzelés, hogy valakire alapvetően más szabályok vonatkoznak (szigorúbbak vagy enyhébbek), mint bárki másra – az enyhén szólva is gyenge lábakon áll. Vagyis ha a Kettős mérce-teszt pozitív eredményt ad („Hoppá, nahát: ezt csak magamra tartom igaznak, másra nem!”), akkor biztosra vehetjük, hogy a hiedelem hamis.

Ennek belátásából még nem következik, hogy egy füst alatt sikerül meg is szabadulni tőle, és helyettesíteni azt egy új, igaz, adaptív hiedelemmel. De kezdetnek mindenesetre nem rossz.

A sárga föld

Az itt olvasottak megértése természetesen nem helyettesíti a kognitív terápiát. Különösebb szemfülesség nélkül is feltűnhet, hogy a beígért négy lépésből csak hármat vettünk végig. Ez nem véletlen. A negyedik lépés értelemszerűen az, hogy a felismert, kiválasztott és hamisként/diszfunkcionálisként azonosított hiedelmet aprólékos munkával felülírjuk: törjük fel a betont, amelybe belekötött; ássuk ki a helyéről a régi hiedelmet; ültessük el a helyére egy új, adaptív hiedelem magját; végül gondozzuk türelemmel, amíg kihajt és gyümölcsöt hoz: egészséges gondolatokat, pozitív érzéseket és mind az egyén, mind a környezete számára kedvezőbb viselkedést.

E lépés az előzőekhez hasonlóan megtanulható. Ismertetése azonban sokszorosan meghaladja egy jobb sorsra érdemes poszt kereteit. Ezért, ahogy a kocsmák is bezárnak egyszer, úgy ez az írás is véget ér most. Az ivós játékkal indítottunk, és azzal is fejezzük be: a tudjukmelyik szó 96 ízben fordult elő a fentiekben. Ha csak minden tizediknél ittunk volna egy italt, az is elég lenne ahhoz, hogy még másnap is vállalhatatlanok legyünk.