Ha emlékszünk még, a sématerápia egész rendszere arra épül, hogy léteznek bizonyos érzelmi alapszükségletek, amelyeket az egészséges ember képes adaptív módon kielégíteni. A sématerápia birodalmában tett kirándulásunk elején felfedezésre váró területet pedig egy ötemeletes kórházhoz hasonlítottuk, amelyben 18 osztály található. Eddig e kórház két emeletével, azon belül 9 osztállyal ismerkedtünk meg.

Az I. emelet (azaz sématartomány) neve: Elszakítottság és elutasítottság. Itt öt osztály (séma) található, s ezek közös nevezője, hogy az „itt fekvő betegek” nem képesek kielégíteni a biztonságos kötődésre, az elfogadásra és a gondoskodásra irányuló alapvető emberi szükségleteiket. Az egész emelet mottója ez lehetne: „Nem vagyok szerethető.” Az ide tartozó sémák pokoli kínokat okoznak; korábban nem véletlenül neveztük ezt a sématartományt a „borzalmak tárházának”.

A II. emelet: Károsodott autonómia és teljesítőképesség. Az itt található négy séma közös nevezője az önállótlanság, a tehetetlenség; azon szorongató érzés átélése, hogy – az élet valamely speciális területén, vagy az életben általában – „nem vagyok kompetens”.

Itt az ideje szemügyre vennünk a kórház III. emeletét – először csak általánosságban, mert meglepő dolgok várnak ránk.

Fordított világ

Mint tudjuk, a terápia ún. „mintha-kapcsolat”; a terápiás szerződésnek a terapeutára vonatkozó kötelezettségei között nem szerepel, hogy szeresse a klienst. Ezzel együtt irtó nehéz – ha épp nem lehetetlen – olyasvalakivel együtt haladni a terápia olykor meglehetősen rögös útjain, akiben legalább valami aprócska szerethetőt nem találunk.

Az első két sématartomány sémái – szigorúan e tekintetben! – könnyű terepnek számítanak. Főleg akkor, ha a kliensre az elfogadó megküzdési stílus jellemző, a terapeuta gyakran egy reszkető, pityergő kisgyerekkel találja szemben magát, aki olyan ártatlan, mint egy plüss nyuszi, és annyira elesettnek mutatkozik, hogy a terapeuta szíve szerint hagyná a fenébe az egész pszichológusosdit: inkább betakargatná kockás pokróccal, adna neki meleg, gőzölgő kakaót, és altatódalokat dúdolna neki.

A III. sématartomány – amely a Károsodott határok nevet viseli – e téren több kihívást tartogat. Kórházunk ezen emeletére érve könnyen érezhetjük, hogy valamiféle fordított világba csöppentünk. Az itt található két osztály lakói korántsem félszeg remegéssel töltik az idejüket: nagy hangúak, önzőek, beképzeltek, semmibe veszik a környezetüket, szívfájdalom nélkül gázolnak bele a mások lelkivilágába – alkalmasint anélkül, hogy egyáltalán feltűnne nekik, hogy épp kárt okoznak. Hanyagok, nemtörődömök, a „kötelességérzet” és „kölcsönösség” szavakról legfeljebb annyit tudnak, hogy mindkettő k betűvel kezdődik.

Röviden szólva: pontosan úgy viselkednek akkor, amikor Feljogosítottság–grandiozitás és/vagy Elégtelen önkontroll–önfegyelem nevű sémáikat elfogadják, mint amikor a kórház többi emeletén lévő páciensek a maguk sémáit túlkompenzálják. A plüss nyuszi, ha túlkompenzál, harap, méghozzá elég csúnyán. A III. emelet plüss nyuszijai alapértelmezetten harapnak. És egy harapós kliensben – van, aki bevallja, van, aki tagadja – embert próbáló feladat megtalálni a szerethetőt.

De persze nem lehetetlen. Az, hogy az önszívatásnak három módja van, itt is érvényes. A III. sématartomány sémáit is lehetséges túlkompenzálni, csak éppen az itteni túlkompenzálás viselkedés-szinten ugyanúgy néz ki, mint a többi séma esetén az elfogadás. És ilyen viselkedés esetén a szerethető tulajdonságok könnyebben felismerhetővé válnak.

Az ördög sem olyan fekete

Azt se felejtsük el, hogy a fenti leírás erősen sztereotipizál. Ritka ember az olyan, akinek összesen egy darab korai maladaptív sémája van, és azt leszámítva, köszöni szépen, de semmi baja. Azon korai tapasztalatok, amelyek a sémák kialakulásáért felelősek, többnyire nem véletlenszerűen bekövetkező, egyszeri események, hanem tartós mintázatok. Ha egy családban „valami nem stimmel”, akkor ez a nem stimmelés többször és többféleképpen meg fog mutatkozni. A családban élő gyerekben pedig nem egy-egy séma alakul ki, hanem számos különböző séma.

Vagyis a terapeutának kicsi az esélye, hogy olyasvalakivel akadjon össze, akinek csak a Károsodott határok tartományban vannak aktív sémái. Az önző, lekezelő, támadó, erőszakos viselkedés kétség kívül próbára teszi a terapeuta türelmét és állóképességét, de ha talpon marad (példának okáért: nem gyűri maga alá a saját Csökkentértékűség–szégyen sémája, ami ellenséges közegben könnyen aktiválódik), a pökhendiség és durvaság mögött előbb-utóbb meg fogja találni a szerethető plüss nyuszit.

A Feljogosítottság–grandiozitás és az Elégtelen önkontroll–önfegyelem sémák kezelésekor a terapeuta eszközei ugyanazok, mint általában: kognitív és viselkedésterápiás technikák, élményalapú módszerek, valamint a terápiás kapcsolat tudatos kezelése. A terapeuta – csak úgy, mint a többi séma esetében – vagy empatikus konfrontációt alkalmaz, vagy a korlátozott szülői újragondoskodás eszközeivel él.

Figyelem!

Noha fentebb hosszasan taglaltuk az elfogadás és túlkompenzálás különbségét, tegyük világossá: a cél nem az, hogy a klienst túlkompenzáló viselkedésre neveljük, és ez által egy jól irányítható, szociokonform figurát faragjunk belőle. Az alapelv itt is érvényes: mind az elfogadás, mind a túlkompenzálás (valamint az elkerülés) maladaptív megküzdési stílus. Attól maladaptív, hogy – bár így vagy amúgy, segít megbirkózni a sémák okozta fájdalmakkal – nem vezet el a szükségletek valódi kielégüléséhez. Vagy, hogy nagy szavakkal dobálózzunk: a boldogsághoz.

Ilyenformán a sématerápiának soha nem lehet célja az, hogy egy „kellemetlen” kliensből „kellemeset” gyártson. A cél egy olyan személyiség, aki képes úgy integrálódni társas környezetébe, hogy eközben valamennyi szükségletét autonóm módon ki tudja elégíteni.

A III. sématartomány esetében e cél ekképp konkretizálható: azon határok kiépítése és megerősítése, amelyek megvédik a széteséstől (ha tetszik: egyben tartják) mind a személyiséget, mind emberi kapcsolatait.

A két ide tartozó sémát a továbbiakban részletezzük.