A címben írt „OK-kocka” kifejezés emlékeztetheti az olvasót a tranzakcióanalízis (TA) közismert „OK-keret” fogalmára, azonban a TA irodalmát böngészve nem fog találkozni ezzel az elnevezéssel. Azért nem, mert a TA „kanonizált” fogalmi rendszerében nem szerepel. És hogy miért nem szerepel? Azért, mert lehetősége sem volt bekerülni a köztudatba. Mégpedig azon egyszerű oknál fogva, hogy az alább bemutatandó OK-kocka saját fejlesztésem, és most először szólok róla nyilvánosan.
Ezzel az írással több mint öt éve adósa vagyok a Sorskönyv nélkül olvasóinak. Az akkor publikált Hogy vagy? című cikkemben mutattam be saját szavaimmal az OK-keret modelljét, s a következő szavakkal zártam:
Ezek után következik majd a (különben jól működő és hasznos) modell kritikai továbbgondolása. Az eszmefuttatás eredménye egy általam javasolt új modell: a kétdimenziós OK-keret helyébe lépő 3D-s OK-kocka. Ha egyszer majd sikerül befejeznem a cikket, itt, a blogon is elérhetővé teszem.
Jelentem: sikerült; a cikk alább olvasható. A szöveg első része nem más, mint az eredeti cikk megismétlése; erre a könnyebb érthetőség kedvéért volt szükség. Aki bennfentesen ismeri az OK-keret modelljét és az életpozíciók fogalmát, e részt nyugodtan ugorja át.
(Továbbá jelzem: a cikk nem éppen rövid. Nagyjából kétszer annyi időt szánj az elolvasására, mint egy átlagos Sorskönyv nélkül-cikknek. És bocsánat.)
„Hogy vagy?”
E kérdés az emberi lét alapkérdése, és alapvetően két típusú válasz adható rá. Az egyik típusú válasz a teljes egzisztenciánkkal, őszintén és kongruens módon kimondott „Jól vagyok.” Minden egyéb válasz – kezdve a „Tulajdonképpen jól”-lal vagy „Most épp jól”-lal, folytatva a „Milyen szempontból?” jellegű visszakérdezéssel, egészen a „Borzalmasan”-ig – a másik típusba tartozik, hiszen tartalmukat tekintve ezek semmi egyebek, mint a „jól vagyok” különféle stílusú és mértékű tagadásai. A leíró humán tudományok – köztük a történettudomány és a pszichológia – egyik célkitűzése, hogy a különböző korok és kultúrák embereinek változatos formákat öltő „Nem vagyok jól” válaszait felismerje, rendszerbe helyezze és magyarázza. A segítő foglalkozások – így pl. a pszichoterápia – célja pedig az, hogy az ember, aki most „nincs jól”, az intervenciót követően „jól legyen”.
Fontos hangsúlyoznunk, hogy ebben az összefüggésben a bármiféle módosítószó nélkül kimondott „jól vagyok” egzisztenciális válasz, nem metafizikai. Ez annyit jelent, hogy aki azt vallja, hogy ő jól van, az ezzel nem a skolasztikus értelemben vett isteni léttökéletességet állítja magáról, amely kizár bárminemű hiányosságot, létfosztottságot vagy további fokozhatóságot. Aki „jól van”, annak az életében is lehetnek (alkalmasint vannak) hiányok: ő is átéli a testi-lelki fájdalmakat, időről időre elszenvedi szükségletei ki nem elégült voltát, konfliktusba kerül emberi és tárgyi környezetével, végül pedig – függetlenül attól, hogy mit tart a halál utáni életről – emberi léte a jelenlegi formájában befejeződik. Az egzisztenciális „jól vagyok” választ adó személy e tényeket nem tagadja, nem is relativizálja – hanem elfogadja és integrálja. Integrálni pedig azért tudja, mert életpozíciója ezt lehetővé teszi.
Az életpozíciók
Az életpozíciók fogalma az Eric Berne által megteremtett tranzakcióanalízis keretei közül került át a hétköznapi pszichológia és az általános műveltség területére. Az életpozíció az ember alapvető hiedelme önmagáról és másokról. A kifejezés azt jelöli, hogy a személy pillanatnyi attitűdje szerint önmagával, embertársaival és a világgal alapvetően rendben van-e, vagy sem, azaz „OK” vagy „nem OK”. A TA hagyományos rendszerezése szerint „a személy önmagával” vonatkozásában az „én OK vagyok” kifejezést használja, „a személy embertársaival és a világgal” vonatkozásában pedig a „te OK vagy” kifejezést; a „te” megjelölés a szituáció függvényében bárkire és mindenkire vonatkozhat, együtt és külön. Így aztán, noha a különböző személyek iránti attitűdünk nyilvánvalóan nem egyforma, a TA négy alapvető életpozíciót különböztet meg. Ezek a következők:
Én OK vagyok és te is OK vagy, röviden: OK vagyok – OK vagy.
Én OK vagyok, de te nem vagy OK, röviden: OK vagyok – nem vagy OK.
Én nem vagyok OK, de te OK vagy, röviden: nem vagyok OK – OK vagy.
Én nem vagyok OK és te sem vagy OK, röviden: nem vagyok OK – nem vagy OK.
További rövidítésként az „OK” attitűdre gyakran + jelet, a „nem OK”-ra – jelet alkalmaznak. Az életpozíciók szokásos jelölése magyarul É+T+, É+T– stb., ahol a két betű értelemszerűen az „én” és „te” névmások rövidítése. (A TA „anyanyelvén”, angolul az I+U+ stb. jelölés használatos.) A rövidítés további lehetősége az É és T elhagyása, és kizárólag az előjelek alkalmazása; ebben az esetben az első helyen álló előjel vonatkozik az „én”-re, a második helyen a „te”-re. Tehát pl. a +– jelzés feloldása: OK vagyok – nem vagy OK.
Életpozíciónk helyzetről helyzetre, kommunikációs partnerről kommunikációs partnerre változik – akár a másodperc tört része alatt. Ennek ellenére a tapasztalat azt mutatja, hogy kinek-kinek megvan a maga „kedvenc” életpozíciója, vagyis az, amelyben ideje nagy részét tölti.
Amint fentebb a „jól vagyok” válasz kapcsán már említettük, az OK-ság fogalmával kapcsolatban megismételjük: az „OK” nem a „tökéletes” szinonimája. Ha azt mondom, hogy „OK vagyok”, akkor ez nem azt jelenti, hogy hibátlannak, mindentudónak és tévedhetetlennek gondolom magam. Ha azt mondom, hogy „OK vagy”, azzal nem állítottam, hogy minden szavaddal és cselekedeteddel egyetértek. Az OK-ság – önmagamra és a másikra alkalmazva is – annyit tesz, hogy „alapvetően, a döntő kérdések tekintetében rendben – a többivel meg valahogy boldogulunk”.
Az OK-keret
Az életpozíciókat Franklin Ernst az ún. OK-keretben rendszerezte. Ebben az egyes életpozíciók – túl a szokásos jelölésen – saját elnevezést is kaptak, kiegészítve egy-egy jelzővel, valamint az adott pozícióra jellemző működésmóddal.
Mint minden rendszernek, a TA-nak is megvannak a maga axiómái. Ezek közül a legelemibb a következő: a súlyos agykárosodottakat leszámítva minden ember alapvetően rendben van, vagyis képes felnőtt, felelős döntések meghozatalára. Emlékezzünk az életpozíció definíciójára: alapvető hiedelmünk önmagunkról és másokról. Az OK-keret jól illusztrálja (és ezt a színezéssel is érzékeltettük), hogy a négy életpozícióból három nem felel meg ennek az említett axiómának: aki nem a ++ pozíciót foglalja el, az egész egyszerűen tévedésben van önmaga és/vagy a másik személy alapvető megítélését illetően. E tévedés, amint arra az elnevezések is utalnak, végső soron pszichés megbetegedéshez vezethet. E megállapítás egybecseng a kognitív pszichológia azon tézisével, amely szerint a pszichés defektusok oka nem más, mint a kognitív torzítás, azaz a valóság téves észlelése.
Eszerint tehát az egészségnek, ha nem is elégséges, de mindenképp szükséges feltétele, hogy az ember élete túlnyomó részét ++ pozícióban töltse, vagyis önmaga számára mind az Én, mind a Te – jelentsen ez utóbbi bárkit vagy bármit – OK legyen. Az egészséges ember alapvetően vidám: boldogul önmagával, a másik emberrel és a világgal. Az OK-keret tehát a villámdiagnózis eszköze is: akin példának okáért azt látjuk, hogy érzelmi életének meghatározó eleme az elégedetlenség, netán a harag, azt bízvást tekinthetjük patologikusnak, és megjósolhatjuk, hogy kemény önismereti munka vár még rá, amíg végre eljut a személyiségfejlődés azon fokára, ahol is ideje legnagyobb részét ++ pozícióban tölti.
Az OK-keret mint rendszer az ellentmondás-mentesség és teljesség látszatát kelti. Azonban aki hallott már Gödel híres tételeiről, az e két attribútum olvastán gyanakodva kaphatja fel a fejét. Gödel tételei kizárják, hogy egy formális rendszer egyszerre legyen teljes és ellentmondás-mentes. Noha a matematikán kívüli területek esetében bajosan beszélhetünk a szó szoros értelmében vett formális rendszerekről, Gödel óta közhelynek számít, hogy minden kellően bonyolult, a teljesség igényével fellépő rendszer szükségszerűen tartalmaz ellentmondásokat. Másként megfogalmazva: ha egy rendszer ellentmondásmentesnek bizonyul, akkor csaknem biztos, hogy az nem teljes – azaz valamit kihagytunk a számításból. Következésképpen az igazság minél teljesebb megismeréséhez elengedhetetlenül szükséges vonatkoztatási rendszereink váltogatása.
Ez okból kifolyólag érdemes más nézőpontból is szemügyre venni az életpozíció definícióját, az egyes életpozíciókat, valamint az OK-keretet.
Más nézőpontok
Nem én találtam fel a spanyolviaszt azzal, hogy feltűnt: az OK-keret a TA birodalmán belül olyan játszótér, ahol vannak még kihasználatlan lehetőségek. A játszmák világa – felfedezések a tranzakcióanalízis tájain című kötetben (szerk.: Járó Katalin, Budapest, Háttér, 2011) A Tisztuló jelentések – Az alapfogalmak továbbgondolása című főrészben külön fejezet foglalkozik az OK-ság fogalmával.
Tony White például megkülönbözteti a percről percre változó felszíni életpozíciót a személyiség tartós vonásának tekinthető karakter-életpozíciótól. Emellett új életpozíciók bevezetését is javasolta – négy helyett hét pozíciót ír le –, árnyalva és életközelibbé téve a hagyományos, a valóságban sokszor csikorgó modellt.
Fanita English szerint minden gyerek OK++ pozícióval jön a világra, de „ez az érzés még tudatelőtti és meghatározatlan, egyfajta általános eufória” (id. mű, 229. o.). A kisgyereket a világról szerzett korai tapasztalatai hamar kibillentik ebből, és vagy –+ pozíciót vesz fel (ezt ő 1-es típusnak nevezi), vagy +–-t (2-es típus). A típusok elkísérik az embert élete során, és nem változnak meg direkt módon, hanem a sorskönyvéből kilépő személyként „a realitások tudatos észlelése során egyre jobban megértjük önmagunkat és környezetünket. English ezt a beállítottságot nevezi »realisztikus« +/+, vagyis »Én OK – Te OK«-nak, és ezt az ötödik életpozíciónak tekinti” (id. mű, 230. o.).
A modern TA apparátusának megkerülhetetlen fogalma a driver, vagyis azok az ellensorskönyvi parancsok, amelyeknek engedelmeskedve – Gyermeki hiedelmünk szerint – megúszhatjuk, elkerülhetjük „sorskönyvi végzetünket”. Vagyis amíg a diverek határozzák meg viselkedésünket, OK-nak tekinthetjük magunkat, de abban a pillanatban, hogy ezen változtatunk, szorulni kezd a hurok, és azt éljük meg, hogy nem vagyunk OK-k. Ez a feltételes OK-ság fogalma („Én OK vagyok, ha...”, illetve „Te OK vagy, ha...”), és a driverek rendszerét kidolgozó Taibi Kahler ezzel tartotta fontosnak kiegészíteni az eredeti OK-keretet, tekintve, hogy az nem tud mit kezdeni a feltételesség fogalmával.
Chris Davidson nyolc életpozíciót különböztet meg, mégpedig úgy, hogy az OK-keret két eredeti dimenzióját („Én” és „Te”) bővíti egy új dimenzióval: „Ők”. Modelljében „az Ők lehet egy harmadik személy, a család többi tagja, valamilyen csoport, banda, bárki, mindenki, a világ maradék része” (id. mű 235. o.). Jelölésében három előjel található, amelyből az első kettő a hagyományos Én-nek és Te-nek felel meg, a harmadik jelöli az Ők-et. Például a gyereket az egész osztály előtt megszégyenítő tanár +–+ pozícióban van: „Én jó tanár vagyok, az osztálytársaid jó gyerekek – egyedül te vagy ilyen komisz.” Amikor pedig két fehér bőrű, keresztény konzervatív családapa szidja a cigányokat, a zsidókat, a buzikat, vagy csupán cinkosan összekacsintva beszélgetnek a „meghúzandó macákról”, akkor ők mindketten ++– pozícióban vannak.
A figyelmes olvasó e ponton felkaphatja a fejét: háromdimenziós OK-keret, nyolc életpozícióval? De hiszen ez a címben írt OK-kocka!
Az észrevétel jogos, és csupán véletlenszerű, hogy Davidson modelljére – tudtommal – nem alkalmazzák a „kocka” elnevezést. Az általam kidolgozott modell valóban ugyanígy lett kockává: az „Én” és „Te” dimenziókat tartottam fontosnak kibővíteni egy harmadikkal. Ez a harmadik dimenzió azonban nem az „Ők”, hanem az „Az”.
Hogy miért „Az”, azt mindjárt látni fogjuk, de előbb sietek leszögezni, hogy saját modellemmel nem konkurálni akarok sem az eredeti OK-kerettel, sem annak a fentebb bemutatott továbbfejlesztéseivel. Az én OK-kockám nem jobb, mint a fenti modellek – csupán más. Nem lehet elég gyakran elmondani: egy modell soha nem „igaz” vagy „hamis”, hanem többé vagy kevésbé működőképes. Ez azt jelenti, hogy bizonyos mértékben használható arra, hogy leírjuk vele a valóság egy részét, azt is csupán egy bizonyos aspektusból. Éppen a Gödel-tétel mutat rá arra, hogy olyan univerzális modellt, amely a valóságot a maga teljességében, ellentmondásmentesen írja le, nem lehet találni. Ha nyitottak akarunk maradni az igazságra, elkerülhetetlen, hogy képesek – és hajlandók – legyünk váltogatni a modellek között. És minél több, egymástól különböző modell áll rendelkezésünkre, annál nagyobb szeletét foghatjuk be a valóságnak.
Tehát még egyszer: az alább bemutatásra kerülő OK-kocka nem a „végső igazságot” kívánja kimondani az életpozíciók kérdésében, csupán egy olyan megközelítéssel akarja gazdagítani az OK-keret nagyon hasznos modelljét, amely eddig nem kapott megfelelő figyelmet, legalábbis nem a TA rendszerén belül. Saját terápiás tapasztalataim viszont azt mutatják, hogy igenis szükség van erre a nézőpontra, nem elméleti okoskodás céljából, hanem a terápia nagyon is gyakorlati szempontjai miatt.
E nézőpontban – amelynek eredményeképpen az egyelőre obskúrus „Az” fogalmát majd bevezetjük – vizsgálódásunk tárgylemezére nemcsak a TA fent felsorolt elemei kerülnek, hanem az a világkép is, amelynek keretein belül a TA – és egyáltalán a pszichológia mint olyan – megszületett.
A pszichológia létrejötte: statikus világ
Az a valami, amit ma a köznyelv pszichológiának nevez, német nyelvterületen alakult ki, a 19. század utolsó negyedében. Ennél pontosabb meghatározás nem adható, ugyanis születésének legalább két emblematikus eseményt szokás tekinteni. Az egyik Wilhelm Wundt nevéhez köthető, aki 1879-ben, Lipcsében megalapította a világ első pszichológiai laboratóriumát, ahol természettudományos megközelítéssel vizsgált olyan „lelki” jelenségeket, mint érzékelés, észlelés, figyelem, reakcióidő stb. A másik kitüntetett esemény Sigmund Freud Tanulmányok a hisztériáról című, Josef Breuerrel közösen írt művének 1895-ös bécsi megjelenése. Ezzel a könyvvel indult útjára a pszichoanalízis, illetve általában a „beszélgetős terápia”.
A pszichológia fenti anyakönyvi kivonatában a „legalább két” kifejezést az indokolja, hogy az újnak mondott eszmék, gondolatok vagy akár tudományok soha nem a semmiből pattannak elő váratlanul, hanem mindig egy történeti-kulturális közegbe ágyazottan születnek, ahol a később Nagy Prófétának kikiáltott, magányosnak mondott alakok is előfutárok vállán állva, kortársak gyűrűjében tevékenykednek. Példának okáért az alapvetően európai eredetűnek tartott pszichológiával kapcsolatban érdemes megemlíteni, hogy az amerikai William James még Wundt előtt, 1875-ben alapította meg saját pszichológiai laboratóriumát a Harvardon.
Mi köze mindennek az OK-kerethez? Az, hogy továbbra is azt a világképet keressük, amelyben ez a fogalmi rendszer megszülethetett. A világkép megtalálásához pedig elengedhetetlen a környezet feltérképezése.
Néhány év ide vagy oda, Európa vagy Amerika, e szempontból egyre megy: mind a pszichológia tudománya, mind a pszichoterápia gyakorlata egy békés, jómódú közegben született meg. Olyan világban és olyan osztályban, ahol sok pénz forgott kevesek kezében, e kevesek viszont szilárdan álltak dicső múltjuk talaján, és bizakodva néztek a kiszámíthatónak gondolt jövőbe. Későbbi gyakorlói – az egyes pszichológusok, illetve terapeuták – személyes hitétől világnézetétől és anyagi helyzetétől függetlenül, a pszichológiát kezdettől fogva meghatározta, és a mai napig meghatározza az az arisztokratikus, illetve polgári miliő, amelyben úttörői éltek és működtek.
E miliő jellemzője az alapvető statikusság. Akkor is, ha történelmileg elfért benne az amerikai rabszolga-felszabadítás, a második ipari forradalom, sőt a mozi feltalálása is. Bármilyen változások, elmozdulások történtek is ebben a világban, maga a világ szigorú szabályok szerint működő, alapvető struktúráit tekintve stabil keretrendszerül szolgált az egyes ember, illetve az emberiség számára.
Ezt a világot, amelyben a pszichológia dogmái megszülettek, teljesen felkészületlenül érte az a kultúrsokk, amit olyan események jelentettek, mint a két világháború, a holokauszt, az atombomba, majd az 1960-as évek társadalmi változásai – beleértve a szexuális forradalmat, valamint a környezetszennyezés visszafordíthatatlanságának, illetve a nyersanyag- és energiaforrások kimerülésének tudatosodását. A felkészületlenség oly mértékű volt, hogy van – legalább egy – olyan pszichológiai dogma, amely mindezen események bekövetkezte után is változatlan maradt, sőt a mai napig szilárdan tartja magát.
A dogma, amelyre gondolok, természetesen sehol, semmilyen formában nincs kőbe vésve, csupán a köztudat integráns részét képezi. Ami nem csoda, mert eredetileg nem is a pszichológia hittétele volt, hanem ennél sokkal általánosabb kulturális axióma. Ennek az axiómának számos megfogalmazása lehetséges; az alább következő se nem jobb, se nem rosszabb a többinél:
A világ, amelyben élünk, ha sok tekintetben javításra szorul is, alapvetően rendben van.
Aki idáig jutott az olvasásban, annak feltűnhet, hogy az „alapvetően rendben” van kifejezéssel már találkozott: pontosan ezzel definiáltuk fentebb az OK-ság fogalmát. Következésképpen a fenti kulturális axiómát a TA nyelvén így is megfogalmazhatjuk:
A világ OK.
Mit jelent az, hogy „a világ OK”?
Először is tisztázzuk: jelen szóhasználatunkban a világ kifejezés nem univerzális, hanem kifejezetten globális értelemben szerepel. Nem arról beszélünk, hogy „alapvetően rendben” van-e a világegyetem működése – a csillagrendszerek keletkezése és pusztulása, illetve a szubatomi részecskék mozgása és átalakulása –, hanem kifejezetten saját emberi környezetünket értjük „világ” alatt.
Az emberi környezet egyfelől jelenti az emberi társadalmat, akár szűk, akár tág értelemben. A „társadalom” lehet egy családi rendszer, egy iskola, egy munkahely, egy ország és annak államformája. Meghatározatlanságával ez hasonlít Davidson fent bemutatott „Ők”-fogalmához. A lényeges különbség abban rejlik, hogy modellünkben a többi emberre nem mint személyekre tekintünk, hanem mint a világ alkatrészeire, egy rendszer elemeire. E ponton érdemes idézni a filozófus Martin Buber kultikussá lett könyve, az Én és Te első oldalairól:
A világ kétarcú az ember számára, amiként kétarcú az ember magatartása a világban.
Az ember magatartása kétarcú, amiként kettő az alapszó, amit kimondani képes.
Az alapszók nem szavak, hanem szópárok.
Az egyik alapszó az Én-Te szópár.
A másik alapszó az Én-Az szópár, ahol az Az helyett Ő is állhat, anélkül hogy az alapszó megváltoznék. (...)
A világ mint tapasztalás az Én-Az alapszóhoz tartozik. Az Én-Te alapszó alapítja meg a viszony világát.
(Bíró Dániel fordítása)
A világ, a társadalom, az intézményrendszer ebben az értelemben nyilvánvalóan az Az világába tartoznak. És abban a statikus világban, amelyben a pszichológia megszületett, a világot kétségkívül OK-nak tekintették. E megállapítással nem áll ellentétben az a töméntelen érzelmi, gazdasági és politikai elégedetlenség, amely jelen volt a korabeli emberek életében. Még a proletárforradalom marxista gondolata sem mondja azt, hogy a társadalom alapstruktúrája ne lenne OK, csupán azt jelenti ki, hogy a termelőerők és a javak elosztása e struktúrán belül nem megfelelő.
Másfelől az emberi környezet jelenti az embernek a Föld életközösségében elfoglalt pozícióját. Ez nem független attól, amit az imént a társadalom alapstruktúrájának neveztem, sőt a két jelenség egyetlen kulturális valóságot takar. E valóságról részletesen ír műveiben Daniel Quinn, s azt a hiedelmet, amely e kulturális valóságot több ezer éve életben tartja, Izmael című könyvében a következőképpen foglalja össze:
A világot az emberért teremtették, hogy meghódítsa és uralja azt, és az volt a szándék, hogy az ember uralma alatt a világ Paradicsommá váljon. Ezt nyilván egy „de”-nek kell követnie. Mindig követte egy „de”. (...) A „de” magyarázta meg a Paradicsom összes hibáját – a háborúkat, az erőszakot, a nyomort, az igazságtalanságot, a züllést és a zsarnokságot. Még ma is ez magyarázza az éhezést, az elnyomást, a nukleáris terjeszkedést és a szennyezést. Ez magyarázta meg a második világháborút, és ha valaha szükség lesz rá, ez fogja megmagyarázni a harmadikat. (...)
...az embereknek alapvetően van valami bajuk. Valami, ami kifejezetten a Paradicsom ellen dolgozik. Valami, ami ostobává, pusztítóvá, kapzsivá és rövidlátóvá teszi őket. (...) Az ember arra született, hogy Paradicsommá változtassa a világot, de tragikus módon romlottan született. S így Paradicsomát mindig tönkretette az ostobaság, a pusztító hajlam, a kapzsiság és a rövidlátás.
(Daniel Quinn: Izmael, Trombitás Gábor fordítása.
Budapest, Katalizátor, 2008, 73–74. o.)
A vallásosan csengő „teremteni”, „szándék” és „romlott” szavak ne tévesszenek meg senkit; ezek a kulturális valóságunkat fenntartó hiedelemrendszerünknek csupán egy lehetséges megfogalmazását alkotják. Maga a hiedelemrendszer független az istenképtől, egyformán megtalálható a keleti és nyugati vallásokban, sőt független az istenhittől vagy annak hiányától is: a világon bárhol élő agnosztikusok és ateisták is – kimondva vagy kimondatlanul – egy szívvel vallják: ha az ember egy kicsit jobb lenne, akkor végre valóban („megfelelő módon”) birtokba tudná venni a világot.
Hogy a „kicsit jobb” mit jelent, arra nézve már valóban hatalmas különbségek léteznek a különböző világnézetek, filozófiák, vallások között. Ha okosabb lenne. Ha megvilágosodna. Ha felismerné, hogy minden csak káprázat. Ha betartaná Isten törvényét. Ha befogadná a szívébe Jézust. Ha erkölcsösebben élne. Ha egészségesebben élne. Ha többet meditálna. Ha járna pszichoanalízisbe. Ha kilépne a sorskönyvéből és szert tenne az autonómiára. Ha visszatérne a természethez. Ha tisztelné az ősök szellemét. Ha elszakadna végre az ősök szellemének tiszteletétől. Ha felnőne végre odáig, hogy belássa: az emberiség számára kizárólag a demokrácia / monarchia / kommunizmus / anarchia / kapitalizmus / teokrácia / stb. az élhető berendezkedés.
Ha egy kicsit jobb lenne az ember, akkor láthatóvá, mindenki számára felismerhetővé válna végre, hogy a világ egy csodálatos hely.
Ha az ember OK lenne, akkor kiderülne, hogy a világ OK. Merthogy a világ (a társadalom, az intézményrendszer, az alkotmány, a párt, a kormány, az ellenzék, az iskolarendszer, a globalizáció, a szegregáció, a törvényhozás stb.) „ha sok tekintetben javításra szorul is, alapvetően rendben van” – vagyis OK.
Az emberrel van a baj.
E világkép uralkodott akkor, amikor a pszichológia és a pszichoterápia megszületett, és a legkülönfélébb terápiás irányzatok azóta más se csinálnak, mint az embert próbálják meggyógyítani, és rávezetni arra: „Én OK vagyok, te is OK vagy; mindannyian OK-k vagyunk egy OK világban.” És ha a kliens csak nem akarja magát jobban érezni, ha továbbra is vergődik, ha egzisztenciális szorongása és konkrét félelmei fennmaradnak, akkor még jobban nekiállnak meggyógyítani – alkalmasint addig, amíg bele nem döglik (vagy legalábbis el nem menekül a terápiából).
Merthogy a dogma kikezdhetetlen: a világunk OK; ha baj van, az az emberrel van.
Mindezen kulturális adottságokkal szembesülve itt az ideje, hogy az OK-keretet kibővítsük a beharangozott harmadik dimenzióval: az Az-zal.
Az OK-kocka
Az elnevezésektől, megküzdési stratégiáktól és minősítésektől megtisztított OK-keret így néz ki:
Ha bevezetünk egy harmadik dimenziót, a négy kis négyzetből álló nagy négyzet helyett egy nyolc kis kockából álló nagy kockát kapunk. Mindegyik kis kockán három előjel található. Az első kettő megfelel a hagyományos OK-keretben található négy életpozíció valamelyikének (–+, +– stb.). A harmadik előjel jelzi a harmadik dimenziót, amely azt írja le: az illető életpozíciója szerint Az OK-e, vagy sem.
Ahogy az eredeti OK-keretben, úgy az OK-kockában is igaz, hogy a Te helyzetről helyzetre más személyt takarhat, s ezért az épp elfoglalt életpozíció is kapcsolatonként vagy szituációként változhat. Ha pl. a munkahelyemen állandóan attól félek, hogy egy szép napon lebukom a kollégáim előtt, hogy hozzájuk képest milyen inkompetens vagyok, akkor lehet, hogy ezt úgy kompenzálom az életemben, hogy odahaza verbálisan (vagy akár fizikailag) bántalmazom a családomat. Ez esetben a munkahelyemen depresszív (–+) pozícióban vagyok, otthon azonban paranoidban (+–).
Hasonlóképpen változhat az életpozíció harmadik előjele is, annak függvényében, hogy az adott kontextusban az Az épp mit takar. A fogyasztói társadalmat? A családunk struktúráját? Az ország politikai berendezkedését? A munkahelyemet mint rendszert? Vagy általában az emberi világot?
A következőkben sorra vesszük az OK-kocka nyolc lehetséges életpozícióját, röviden jellemezve mindegyiket, s kitérve arra is, hogy a felszínes szemlélő melyik pozíciót melyikkel tévesztheti össze. Összetévesztés akkor fordulhat elő, ha valaki észleli ugyan a harmadik előjelet, de összekeveri azt a másodikkal, azaz azt hiszi, hogy a megfigyelt attitűd nem az Az-ra, hanem a Te-re vonatkozik.
Mivel a TA-nak régi hagyománya, hogy fogalmait, szakkifejezéseit hangzatos nevekkel lássa el („Kis Professzor”, „Emberevő Szülő” stb.), felbátorítva éreztem magam, hogy kövessem ezt a mintát. Így mind a nyolc életpozíciót elneveztem, mert félő volt, hogy ennek hiányában belefulladunk a plusz és mínusz jelek tömegébe.
A két depresszív életpozíció (– + ...)
A depresszív életpozícióban lévő emberek önmagukat gyengének, értéktelennek, bűnösnek látják, a másik embert viszont okosnak, erősnek, feddhetetlennek, rátermettnek.
Gyámoltalan Törpe: – + +
A Gyámoltalan Törpe a nemcsak a többi emberhez képest érzi kicsinek és tehetetlennek magát, hanem a világhoz képest is. Nagy és erős, kompetens emberek veszik őt körül egy hatalmas, csodálatos, de számára felfoghatatlan – és ezért valójában félelmetes – világban.
Vergődő Zarándok: – + –
A Vergődő Zarándok bűnösnek érzi magát egy bűnös világban; ez a világ nem más, mint siralomvölgy, ahol a többiek – az erősek, okosok, szentek, megvilágosodottak, fejlett önismerettel rendelkezők stb. – valahogy mégis képesek boldogulni.
Ha valaki nem tartja OK-nak sem önmagát, sem a világot, az könnyen kelthet olyan látszatot, mintha valójában a másik embert nem tartaná OK-nak. Ezért a Vergődő Zarándok összetéveszthető a fölösleges életpozíciók (– –) valamelyikével.
A két fölösleges életpozíció (– – ...)
A fölöslegesség életpozícióját, mint láttuk, a reménytelenség érzése jellemzi, mottója a „Sehová sem jutni”. Ha se én, se te nem érünk semmit, akkor úgyis minden mindegy: legjobb, ha most rögtön öngyilkosok leszünk mindketten (bár az is mindegy).
Örök Lottózó: – – +
Az Örök Lottózóban azonban mégis pislákol valami remény: noha mi, emberek eleve kudarcra vagyunk ítélve, a világ lényegében rendezetten működik, úgyhogy, ha szerencséje van, egyszer majd csak felvirradhat az ő napja is. Ezért persze ő maga nem tehet semmit (azonkívül, hogy fásultan teszi a dolgát, és hétről hétre kitölti a lottószelvényt), de az istenek vagy a csillagok hátha egyszer megkönyörülnek rajta...
A világra való felnézés miatt az Örök Lottózó összetéveszthető a másik emberre felnéző depresszív életpozíciójú (– +) személlyel.
Lecsúszott Bölcsész: – – –
A Lecsúszott Bölcsész a régi vicc megtestesítője, miszerint az értelmiség előtt két út áll: az egyik az alkoholizmus, a másik járhatatlan. Úgyhogy a kocsmában ülve azon mereng a sokadik pohár ital fölött, hogy mi minden lehetett volna belőle, ha egy kicsit rátermettebb lett volna... és ha a többi ember nem olyan romlott... és ha a világ nem olyan igazságtalan... De persze „régi kor árnya felé visszamerengni mit ér”, a jövő még a múltnál is borzalmasabbnak mutatkozik... Úgyhogy inkább még egy felest...
A két paranoid életpozíció (+ – ...)
A paranoid ember saját magával tökéletesen ki van békülve: ő jól tudja, jól csinálja a dolgait – csak ez a sok hülye, ez mind szembe jön vele az autópályán! Dühös rájuk; agyoncsapná, de legalábbis alaposan móresre tanítaná őket. Vagy – ha alkatilag szelídebb kiadás –, akkor azon fáradozik, hogy megnevelje a többieket. Tanítja őket, prédikál nekik, osztja az észt, imádkozik a megtérésükért... Hátha egyszer ők is feljutnak arra a szintre, ahol ő most áll.
Kortévesztett Zseni: + – +
A Kortévesztett Zseni tökéletes ember egy tökéletes világban, csak pechére, idiótákkal van körülvéve, akik nem ismerik fel sem az ő, sem a világ nagyszerűségét. Bezzeg, ha a világháború előtt (vagy az ipari forradalom idején, vagy a reneszánszban, vagy az ókori Görögországban stb.) élt volna! Vagy épp: ha kétszáz évvel később született volna! Akkor nem ilyen szánalmas tökfejekkel kellene együttműködnie, hanem kibontakoztathatná a képességeit!
A Kortévesztett Zseninek a világra irányuló optimizmusa az egészségesség látszatát keltheti, ezért összetéveszthető valamelyik OK++ életpozícióval. A gyanúra csak az adhat okot az ilyen embernél, hogyha olyannyira OK-nak tekint mindent és mindenkit, akkor vajon miért érezzük magunkat szánalmasan alulfejlett kis pöcsnek a társaságában? (A választ egy pszichodinamikus fogalom adhatja meg: a projektív identifikáció: emberünk a hangzatos pozitív szólamok ellenére valójában lenéz minket, mi pedig öntudatlanul is azonosulunk az általa ránk vetített szereppel.) A zsúfolt előadókban tanító „bölcs, öreg pszichoterapeuta guruk” lelkes hallgatói jól ismerhetik ezt az ambivalens érzést.
Kovács Napóleon: + – –
Kovács Napóleon a hétköznapok csendes (vagy hangos) őrültje, a virtigli nárcisztikus, aki legalább konzekvensen utál mindenkit önmagán kívül: reménytelenül ostoba emberek tartanak fönt körülötte egy pocsék és élhetetlen világot. Vele magával természetesen minden rendben van – csak hát szegény, ilyen emberi és intézményes ellenszélben mit kezdhetne vele?
A két „egészséges” életpozíció (+ + ...)
A TA követői konszenzuálisan egészségesnek tekintik a ++ életpozíciót, a körülményektől függetlenül. A fenti idézőjelet az indokolja, hogy ha az egészséget nem tekintjük függetlennek a környezethez való alkalmazkodás (kognitív terápiás terminussal élve: az adaptív válaszok megfogalmazásának) képességétől, akkor kiderül, hogy a helyzet ennél bonyolultabb. Sőt, hogy nyílt lapokkal játsszak, itt mondom el: az egész OK-kocka gondolata úgy merült fel bennem, hogy fontosnak tartottam az alábbi két életpozíció éles megkülönböztetését.
Álmodó Buddha: + + +
Az elnevezést Rejtő Jenő A szőke ciklon című regényéből vettem, az alábbi leírás alapján: „A szobrocska igen furcsán ábrázolta Buddhát. Nem egyenesen ülő helyzetben, hanem hajlott derékkal és mélyen lehajtott fejjel.”
Az Álmodó Buddha – túl az önmagát és az embereket feltétel nélkül elfogadó OK++ attitűdön – meg van győződve arról, hogy „a lehetséges világok legjobbikában élünk”; szorosan csukva tartott szemhéja kizár minden zavaró tényezőt, és nem vesz tudomást a társadalmi igazságtalanságokról, a hétköznapok minden szintjét átszövő rendszerhibákról, a Föld mint élőhely módszeres lakhatatlanná tételéről.
Ő az örök optimista, akivel számtalan kiszerelésben találkozhatunk.
Ő az, akinek az élete a megvalósult amerikai álom, és aki önfeledten omlik bele a „don’t worry, be happy” és a „keep smiling” világába. (Hogy csodálatos életét a harmadik világ rabszolgaipara teszi lehetővé, amelyet minden fogyasztása révén ő maga is fenntart, azzal nem foglalkozik.)
Ő az irgalmas szívű keresztény, aki – szemben a mainstreammel – nem a bűnre fókuszál, hanem a megváltásra, az isteni szeretetre és az örök boldogságra, amelyet a Szentlélek kegyelméből már itt a földön elővételezhetünk. Nekünk más dolgunk nincs, mint dicsőíteni az Urat, és rábízni magunkat, hiszen ő valamennyiünket szeret, és jó Atyaként gondot visel ránk. (Hogy a világ tényleges élhetőségében Jézus megváltó kereszthalála óta semmi pozitív változás nem történt; a megfigyelhető különbség az „előtte” és „utána” között a társadalmi igazságtalanság és a nyomor eszkalálódása, a háborúk és egyéb pusztítások totálisabbá válása, az csupán apró adminisztratív hiba a rendszerben.)
Ő a pozitívan gondolkodó ezoterikus (hallottam egy jó szót erre: ezoterror), aki szerint valamennyien csodálatos lények vagyunk, és együtt rezeghetünk a világ harmóniájával (vagy harmonizálhatunk a világ rezgésével, vagy valami ilyesmi). Aki szerint egy mosoly mindent megold, a pozitív gondolatnak teremtő hatalma van, és mind a szegénység, mind a betegség egy csapásra felszámolódik, ha végre felnyitjuk a szemünket, meghalljuk az angyalok szavát, és megtanulunk jól kérni az Univerzumtól. (Hogy mindez a csodaszép álom köszönő viszonyban sincs a valósággal, az mindegy.)
Ő a pszichoterapeuta, aki megfejlődte minden elakadását, leküzdötte minden szorongását, és fenntartás nélkül hisz abban, hogy kliensének is csupán ezt az „apró ugrást” kellene megtenni, hogy egy csapásra virágba boruljon az élete. És ő bízik is a kliensben (elvégre OK-nak tartja), hogy ezt az ugrást igenis meg tudja tenni. (Hogy a klienst valójában konkrétan bántalmazza a férje; hogy nem kap minőségi munkát, mert cigány; hogy homoszexualitása miatt tényleges jogsérelmek érik; hogy belátható időn belül az ivóvízért pusztítóbb háborút fogunk vívni, mint most az olajért – ez mind csak kifogás a kliens részéről, mert még nem mer szembenézni a valódi, mélyen rejlő, önmaga előtt is titkolt problémájával.)
E karikatúrák mutatják, hogy a magam részéről az Álmodó Buddha életpozíciót kifejezetten nem tekintem adaptívnak, egészségesnek (dacára annak, hogy az a három + jel olyan rettentő harmonikusan fest). Mi több, veszélyesnek tartom mind az egyénre nézve, mind a társadalomra nézve. Az egyénre azért, mert – az utolsó példát tekintve – súlyos iatrogén ártalmak érhetik a terápiában. A társadalomra pedig azért, mert az idealizáló attitűd tagadja a rendszerhibák létét, és így eleve lehetetlenné teszi azok javítását.
Egészséges Lázadó: + + –
Az eddigiek után nyilván nem okoz meglepetést, hogy ténylegesen adaptív, azaz egészséges életpozíciónak egyet tekintek: azt az attitűdöt, amelyben az egyén mind önmagát, mind a másik embert OK-nak tekinti, de kritikus szemmel veszi észre a társadalmi szerveződés strukturális hibáit, és azokat el nem bagatellizálva nyitott azok orvoslására, megváltoztatására. Hogy a változtatás módja micsoda, az már technikai részletkérdés. Írhat valaki filozófiai tanulmányokat, írhat politikai pamfleteket, elmehet stand up komikusnak, osztogathat röpcédulákat, szervezhet polgári engedetlenségi mozgalmat, szervezhet sztrájkot vagy passzív ellenállást, foglalkozhat jogvédelemmel, beállhat önkéntes segítőnek, és még ezer lehetősége van. Ha „csupán” annyit tesz, hogy azokat az anomáliákat, amelyeket fölismert és megértett, informális beszélgetések során megosztja baráti, ismerősi körben, akkor már részesévé vált a megoldásnak.
Az optikai csalódás lehetősége azonban itt is fennáll: ha az Egészséges Lázadó rendszeresen hangot ad a dolgokkal való elégedetlenségének, akkor a környezetében lévő személyek azt könnyen magukra veszik, és úgy tekintik, mintha OK+– életpozícióban lenne – vagyis paranoidnak tartják. Csendes (vagy hangos) őrültnek, elszállt fantasztának, aki bonyolult elméletekkel (sőt: összeesküvés-elméletekkel) bombázza környezetét.
Ez a félreismerés természetesen enyhén szólva nem könnyíti meg a kommunikációt, így aki saját megítélése szerint OK++– életpozícióban van, jól teszi, ha felkészül a borítékolható meg nem értésre, és ügyelve a fokozottan pontos fogalmazásra, megpróbálja annak elejét venni.
Például ehhez hasonló cikkek írásával.
A fent írtakat az alábbi táblázat foglalja össze:
Utolsó kommentek