J. K. Rowling Harry Potter-sorozatának számos pszichoterápiás vonatkozása van. Hogy ez Rowling részéről szándékos-e, vagy sem, teljesen hidegen hagy: én kihallom őket a történetből, és kész. Íme, a két kedvenc példám:


a) Dementor

A dementorok magas, sötét köpenyes, csuklyás lények, amelyek pár centiméterrel a föld fölött lebegnek. Ha megjelenik egy (vagy több) dementor, hirtelen hideg lesz, kialszanak a fények, és az embereken iszonyat vesz erőt. A dementorok vakok, nem beszélnek, ellenben megérzik az örömöt és boldogságot, és miközben sivítva szívják be a levegőt, ki is szippantják a világból mindazt, ami szép és jó. Ha egy dementorral találkozol (amit nem veszel észre, mert a muglik nem látják a dementorokat), akkor életed legborzalmasabb emlékeit éled újra. Úgy érzed, soha többé nem leszel boldog, hogy teljesen kifogyott az öröm a világból, hogy végérvényesen elönt a kétségbeesés. Képtelen vagy folytatni a tevékenységeidet: teljesen ledermedsz. Ha pedig a dementor egészen a közeledbe jön, és megcsókol, akkor kiszippantja a lelkedet, amely semmivé enyészik az űrben. Nem halsz meg, hanem lélektelen, magáról mit sem tudó porhüvelyként vegetálsz az idők végezetéig.

A dementor véleményem szerint zseniális allegóriája a depressziónak. Annak is, ahogy közelít az emberhez, és annak is, amit a depressziós beteg megél.

És mi az ellenszer?

Teljesen céltalan egy depresszióst vigasztalni. Fölösleges: nem hat rá. Az örömtelenségén egyedül úgy lehet segíteni, ha saját magában megtalálja az öröm forrását. Az NLP-ben ezt úgy hívják: resource. Resource lehet minden pozitív emlék, minden sikerélmény, minden jó érzés: minden, amit a beteg valaha ténylegesen megélt (tehát a beteg belső, saját világából származik, vagyis nem a terapeuta kívülről ráadott megoldása), és ami módosult tudatállapotban felidézhető, aktiválható. Ha ezek a belső erőforrások (többnyire a terapeuta segítségével) hozzáférhetővé válnak, életre kapnak, akkor ellene tudnak fordulni a depressziónak.

És mi a helyzet a dementorokkal? A dementorokkal szemben is hatástalan minden külső fegyver. Nem lehet megtéveszteni őket, nem lehet alkudozni velük. Egyetlen ellenvarázslat képes megvédeni tőlük: az ún. patrónus-bűbáj. A patrónus többnyire valamilyen állat alakjában jelenik meg: egy pozitív erőtér, amely a varázsló és a dementor közé áll, és ha valóban sikeresen hajtották végre a varázslatot, elűzi a dementort. A patrónus-bűbáj azonban roppant nehéz: csak magasan képzett varázslók képesek a végrehajtására. A lényeg az, hogy a varázsige – Expecto patronum! – kimondásakor fel kell idézni egy boldog, egy igazán örömteli emléket – ebből az emlékből származik a patrónus ereje. – Meggyőződésem, hogy a patrónus-bűbáj, illetve a depresszió NLP-s terápiája lényegükben tökéletesen azonosak.


b) Mumus

A mumus alakváltó lidérc. Többnyire régi bútorokban húzza meg magát, és hogy valójában hogy néz ki, senki nem tudja. Ugyanis amikor előbújik, akkor mindig más alakot vesz fel, annak függvényében, hogy ki előtt jelenik meg. Olyan alakot ölt, ami az illető számára a legfélelmetesebb. Voltaképpen nem csinál semmi rosszat (szemben a dementorral), csak ott van és ijesztő, ez viszont teljesen lebénítja a felkészületlen embert a cselekvésben, és a félelem leuralhatja egész valóját. Az egyik ember számára a mumus kísértet alakját ölti, a másiknak óriáspók képében jelenik meg, a harmadiknak szerettei holttesteként, a negyediknek meg éppenséggel dementornak álcázza magát. Ki mitől fél a legjobban.

A mumus az én olvasatomban a fóbia allegóriája. A fóbia beteges félelem valamitől: olyasmitől, ami egyébként jobbára ártalmatlan. Patkánytól, kutyától, póktól, „fenyegető” betegségtől, társaságtól… A fóbiás ember, ha találkozik félelme tárgyával, lebénul, pánikba esik, kiveri a víz, és teljesen használhatatlanná válik az adott szituációban. Éppen ezért görcsösen kerüli a puszta lehetőségét is, hogy találkozzék az adott „szörnyeteggel”.

A fóbia NLP-s kezelése röviden a következő. Módosult tudatállapotban a páciens elképzeli, hogy moziban ül, és az első sorból nézi a vásznon a számára borzalmas jelenetet, amelynek ő a főszereplője – mondjuk azt, hogy megtámadja egy kutya. Vagyis a valóságból a film biztonságába, a vászonra helyezi az ijesztő tényezőt. Következő lépésben hátraül, a mozi hátsó sorába, és azt nézi, amint ott ül az első sorban, és nézi a jelenetet. Vagyis még biztonságosabb távolságból szemléli félelme tárgyát, s egyúttal kívülről látja félő önmagát – beleértve azt is, hogy mennyire abszurd a félelme. Majd még egy lépéssel tovább: immár ő maga a mozigépész, és fentről nézi a hátsó sorban ülő önmagát, aki nézi az első sorban ülő önmagát, aki nézi a vásznon, az ijesztő jelenetben lévő önmagát. Most már elég nagy a távolság ahhoz, hogy valamit lehessen kezdeni a szörnyű helyzettel. A páciens szabad kezet kap: gyorsíthatja vagy lassíthatja a filmet, visszatekerheti, ugráltathatja a képet, mint a burleszkfilmekben, kicsinyítheti, nagyíthatja, átalakíthatja a rendezést – amíg teljesen banálissá, komikussá, nevetségessé nem válik előtte az egész. És ha ezt valóban átéli, megtapasztalja, akkor a nevetségesség ereje lassan elerőtleníti a jelenetet. A páciens a vetítőhelyiségből visszaülhet a nézőtérre, előbb a hátsó sorba, majd az elsőbe, és végül beléphet magába a szituációba, amelyben immár félelem nélkül tud jelen lenni. Ha közben bármikor erőre kapna a félelem, akkor vissza lehet térni a vetítőhelyiségbe, és lehet ismét gyorsítani, lassítani, halványítani, élesíteni stb.

Természetesen a fóbia egy tünet. A fóbia megszűnése nem jelenti azt, hogy egyben fel is épült, éretté is vált, meg is gyógyult a személyiség. De amíg a fóbiás viselkedés jelen van (adott esetben éveken, évtizedeken keresztül), addig nincs lehetőség a személyiség mélyebb régióihoz hozzáférni. El kell távolítani az akadályt, és aztán jöhet a tényleges pszichoterápiás munka. És van olyan, hogy a fent leírt módon valaki egyetlen terápiás ülés során képes megszabadulni olyan fóbiájától, amely évek óta kísérte.

A mumus elleni védővarázslat roppant egyszerű: ki kell mondani a varázsigét: Comikulissimus!¹ – és eközben gondolatban át kell alakítani az ijesztő jelenetet úgy, hogy nevetséges legyen. Ezáltal a mumus kénytelen lesz valóban átalakulni: pl. a láncait csörgető, rettenetes kísértet megbotlik a láncaiban, és eltaknyol, s ezáltal enyhén szólva kevéssé lesz rettenetes. Így egyfelől maga a varázsló megszabadul a félelemtől, másfelől egy-két ilyen próbálkozás, és a mumus összezavarodik, szétpukkan, és vége.

Úgy gondolom, ez a bűbáj tökéletesen visszaadja a fóbiával (és általában a félelmekkel) való megküzdés NLP-s módját – noha nem vagyok meggyőződve róla, hogy Rowling valaha is hallott erről a terápiás módszerről.<sup>2



1 Az eredetiben: Riddikulus!
2 A sorozat összes pszichoterápiás metaforájának és allegóriájának feltárása önálló tanulmányt igényelne. Ennek tartalomjegyzékében feltétlenül szerepelnének a házimanók (játszmák, zsetongyűjtés), Edevis tükre (vágyteljesítő imagináció) és a horcruxok (disszociáció, ill. átmeneti tárgy).</sup> 
 

(Birtalan Balázs: Aszalt szilva naplementekor – Mémtörténetek,
Budapest, Katalizátor, 2008., 199–201. oldal)