Sorskönyv nélkül

A zsiráftánc parkettjének két térfele van. Az egyiket a saját érzéseim és szükségleteim mintázzák, a másikat a kommunikációs partnerem érzései és szükségletei. Zsiráfként a helyzet pillanatnyi állásától függően szteppelek ide-oda a két térfél között. Ha történetesen valami zavar a másik viselkedésében, akkor – miután megfigyeltem a partner térfelén, hogy pontosan mi is a zavaró tényező – a saját térfelemen lépegetek a szükségleteim és érzéseim között, oda-vissza, vizsgálva önmagamat, mindaddig, amíg fel nem tárul előttem, hogy pontosan mi is a bajom, és képessé válok arra, hogy ezeket kifejezve egy kéréssel visszalépjek a partnerem térfelére.

Ha azt tapasztalom, hogy a partneremet zavarja az, hogy én – akármiben is – „más” vagyok (más, mint ő; más, mint amilyennek ő szeretne látni; más, mint az átlag stb.), akkor sakálnyelven – amely a kultúránkban kevés kivétellel mindannyiunk anyanyelve – ilyesféleképpen reagálhatok:

– Egyéni szoc probl; ha zavar, oldd meg!
– Jellemző a szűklátókörűségedre.
– Engem is zavar benned egy csomó minden.
– Hát, én nem dicsekednék azzal, hogy ilyen intoleráns vagyok…
– Hogy jössz ahhoz, hogy zavarjon?!

Az erőszakmentes kommunikáció más úton jár.

Először is fenntartás nélkül elfogadom, hogy a zavartság, amit a másik megél, autonóm érzés. Nem vitatom a jogosságát, mivel értelmetlen egy érzés jogos vagy nem jogos voltáról vitát nyitni. Ha zavarja, akkor zavarja, és ez ugyanolyan tiszteletre méltó emberi érzés, mint a szerelem vagy az éhség vagy a rettegés. Ugyanakkor célravezető lehet tisztázni, hogy az érzésre, amit éppen megél, vajon csakugyan a „zavar” a legtalálóbb szó? Nem lehet, hogy pl. félelmet él meg? Vagy mondjuk csalódást? Esetleg elkeseredést, fásultságot, dühöt vagy szégyent? Ennek feltárása nem arra szolgál, hogy megalázzam vele a másikat („szép kis alak, azt se tudja, mit érez!”). Azért kérdezek rá – ha kell, ismételten – az érzéseire, mert tisztelem és fontosnak tartom őt.

Ezt követően megpróbálhatom vele tisztázni, hogy amikor azt mondja, „az én másságommal” van baja, akkor konkrétan mire gondol. Az ember soha nem a másik lelkét vagy személyiségét vagy szándékait észleli, főleg nem a puszta létét, hanem egyes megnyilvánulásait vagy megnyilvánulások bizonyos mintázatát. Tisztázó kérdésekkel deríthetem ki, hogy mi is zavarja valójában. Egy konkrét mondatom? A hanghordozásom? A szóhasználatom? Az öltözködésem? Valamely visszatérő gesztusom vagy szófordulatom, amelyről én magam talán nem is tudok (mivel pont a vakfoltomra esik)? – Ez a lépés azért fontos, mert az ember nem azonos egyetlen viselkedésével sem. Tisztázható, hogy részéről a nemtetszés nem a lényem egészének, nem az egzisztenciámnak szól, hanem valamely konkrét megnyilvánulásomnak. És sokkal jobb startpozíció bármely kommunikációs folyamatban, ha a felek tudják, hogy nem egymás megsemmisítése és betonba döngölése a tét.

Ahelyett, hogy – profi sakálként – fixálódnék abban a pozícióban, hogy „márpedig nekem jogom van ehhez a megnyilvánuláshoz, és ha ezt nem fogadod el tőlem, akkor engem nem fogadsz el”, inkább továbblépek. Azt próbálom megérteni, hogy az a bizonyos konkrét viselkedésem benne milyen szükségletet talál el, amely ezáltal nem elégül ki. Ehhez lehet, hogy végig kell tippelnem az egész Maslow-piramist, hogy egyáltalán ő maga tisztába jöjjön, mire is van szüksége. Nyugalomra? Biztonságra? Elfogadottságra? Ennivalóra? Önmegvalósításra? Tiszteletre? Pihenésre? – Ezek (és ezer más) mind-mind létező emberi szükségletek, amelyekben csaknem valamennyien osztozunk. Hol él meg vajon az illető hiányt (amelytől aztán úgy érzi magát, ahogy érzi), amikor az én adott viselkedésemet tapasztalja?

Ha idáig eljutottunk (valószínűleg nem egy körben, hanem ismételt közelítési kísérletekkel), akkor jó eséllyel eltávolodtunk a moralizálás és vádaskodás pozíciójától. Itt már föl lehet tenni azt a kérdést, hogy részemről milyen alternatív megnyilvánulást találna olyannak, amely segítene neki abban, hogy az a bizonyos szükséglete kielégüljön.

Ha erre van valamilyen javaslata, akkor ismét nálam pattog a labda: saját érzéseimet és szükségleteimet vizsgálva meg kell vizsgálnom, hogy amit kér, azt én teljesíthetőnek érzem-e. Az EMK nem ismeri az elvtelen kompromisszum fogalmát. A zsiráf nagyon erős állat. Halálosat tud rúgni, ha akar – csak épp nem akar. De nem is oson el behúzott nyakkal, hogy „bocsánat, hogy élek”. Ez sakálmegoldás; az EMK zsargonjában befelé fordított fülű sakálnak nevezik.

Ha számomra a másik fél által kért megoldás nem elfogadható (mert mondjuk olyan viselkedésem megváltoztatását igényli, amelyről nem akarok lemondani), akkor ezt közlöm vele. De nem úgy, hogy „Ja persze! Moziba ne vigyelek?!”, hanem megpróbálom feltárni neki, hogy bennem milyen érzések és szükségletek vannak, amelyek kielégítése végett az általa kifogásolt viselkedéshez folyamodom. Eközben lehet, hogy megkérem: ismételje meg a saját szavaival, mit is mondtam az imént. Nem azért, hogy szívassam, hanem hogy kiderüljön: valóban ugyanazon a térképen mozgunk-e. És ha nem azt mondja vissza, amit én mondani szándékoztam, akkor elismétlem, esetleg más szavakkal. Ha pedig ő mond valamit érzésekről, szükségletekről, kérésekről, akkor én adok időnként visszajelzést:

– Abból, amit elmondtál, én azt hallottam ki, hogy… Jól értettelek?

És jogom van ahhoz, hogy ne értsem jól: ha nem azt hallja vissza tőlem ilyenkor, amit ő mondani akart, akkor majd pontosít, újrafogalmaz stb.

Eközben a kommunikáció már rég nem abban a dimenzióban zajlik, hogy „kinek van igaza” vagy „jogos-e az az érzés, hogy…” vagy „ normális és tisztességes ember gondolkodhat-e úgy, hogy…” – mert mindezek irreleváns, öncélú, a kettőnk közös céljához közelebb nem vivő kérdések. A dimenzió, amiben jelen vagyunk, az pontosan ez, a „kettőnk közös célja” – hogy ilyen egyáltalán létezhet.

A mindkettőnk által elfogadhatónak tartott megoldás sokféle úton születhet meg. Lehet, hogy amennyiben ő megérti a valódi szükségleteimet, akkor a korábban zavaró viselkedésem már nem fogja zavarni. Erre egy személyes példa:

Amikor nyolcadikos koromban apám a törött karom miatt kocsival vitt be a kórházba, egy forgalmas főúton a záróvonalon keresztül hajtva fordult meg, hogy gyorsabban odaérjünk. Természetesen nulla másodpercen belül lemeszelték. A rendőr csúnya arccal nézett be az ablakon, mire apám rám mutatott – én falfehér voltam –: „Kórházba viszem a srácot.” – „Rendben, menjen” – felelte azonnal a rendőr.

E rövid példa egyébként arra is rámutat, hogy a zsiráfnyelvnek, mint minden nyelvnek, több szintje létezik. EMK-tréningeken, tankönyvekben nyilvánvaló okokból azt tanítják, ami egyáltalán tanítható: a formális (vagy „akadémiai”) zsiráfot. A köznapi életben azonban, főleg, ha már rutinosak vagyunk, a példák mesterkélt és nehézkes mondatai helyett többnyire a konyhazsiráfot használjuk. Ennek során ugyanúgy a megfigyelés – érzés – szükséglet – kérés tánclépéseket járjuk, csak éppen nem a zsiráfszótár gondosan megválogatott kifejezéseivel, hanem természetesen, lazán – olykor akár szavak nélkül is. Az erőszakmentes kommunikáció, ismétlem, elsősorban nem technika, hanem világ- és emberkép.

Visszatérve a tánc folyamatához: elképzelhető tehát, hogy a partner, megismerve tényleges szükségleteimet, képes lesz elfogadni a – korábban kifogásolt – viselkedésemet. De a fordítottja is megtörténhet: lehet, hogy amikor én szembesülök az ő szükségletével, akkor ahhoz viszonyítva a magamét nem fogom olyan fontosnak tartani, és frusztráció nélkül tudom feladni a problematikus viselkedést.

Megeshet az is, hogy a szükségletünket ugyanolyan fontosnak fogjuk gondolni a továbbiakban is – de rájövünk arra, hogy a kérdéses viselkedés nem az egyetlen lehetséges útja az adott szükséglet kielégítésének, hanem – közös gondolkodással és nyitottsággal – találhatunk olyan új, eddig rejtve maradt megoldást, amely ugyanúgy kielégíti az én kérdéses szükségletemet, őt viszont egyáltalán nem zavarja.

A zsiráftánc ezekből az oda-vissza lépegetésekből áll a megfigyelés – érzés – szükséglet – kérés mezőkre osztott táncparkett két felén: az én térfelemen („Amikor azt tapasztalom, hogy… akkor úgy érzem, hogy… mert arra van szükségem, hogy… ezért meg tudnád-e tenni, hogy…?”), illetve a partner térfelén („Amikor azt tapasztalod nálam, hogy… akkor vajon úgy érzed, hogy… mert arra lenne szükséged, hogy… Ezért vajon azt szeretnéd-e, hogy én…?”).

Elébe menve egy esetleges ellenvetésnek, szeretném leszögezni, hogy természetesen az EMK sem az élet egyetlen helyes útja. Ugyanaz vonatkozik erre, mint a Daniel Quinn által leírt társadalmi szerveződési formákra: nem az a kérdés, hogy egy út helyes-e: az egyetlen releváns kérdés, hogy hatékony-e abban, hogy elvezessen a kívánt célig.

A zsiráftánc hatékonyságát a magam részéről sokszor tapasztaltam. Beigazolódni látszik (ebben is) az NLP egyik alapgondolata:

– Ha mindig azt teszed, amit mindig is tettél, akkor mindig azt fogod kapni, amit mindig is kaptál. Ha valami mást akarsz kapni, tegyél valami mást!

 

(Birtalan Balázs: Aszalt szilva naplementekor – Mémtörténetek,
Budapest, Katalizátor, 2008., 130–133. oldal)