Oké, rendben: tehát a rómaiak adták a vízvezetéket meg a közbiztonságot meg a békét meg miegymást – de azért kötődik a nevükhöz nem kevés disznóság is. Amint az első részben láthattuk, Freud és a pszichoanalízis felbecsülhetetlenül fontos építőelemekkel járult hozzá ahhoz, amit ma pszichoterápiaként ismerünk, sőt talán nem túlzás azt mondani: a mai pszichoterápiás irányzatok legalább az egyik lábukkal Freud vállán állnak.

Nagy fának azonban nagy az árnyéka is. Alább ezt az árnyoldalt vesszük szemügyre.

A szemrevételezést kezdjük egy viccel:

Két pszichológus találkozik. Így szól az egyik:
– Te jól vagy. Én hogy vagyok?

Gondolom, nagyon kevesen vannak, akik nem értik ezt a viccet. Ha pedig egy dolgot értünk, az csakis azért lehetséges, mert az a dolog eltalál bennünk valamit, amit ismerünk, amiről tudunk. Jelen esetben ez a valami nem más, mint a köztudatban jelen lévő, sztereotip pszichológusfigura. Milyen is ő?

Először is mindenképpen: férfi. Valószínűleg idősebb példány, szakállas és/vagy szemüveges. Tudálékos: idegen szavakkal terhelt eszmefuttatásai bonyolultak, homályosak és életidegenek. Merev: konokul ragaszkodik a saját módszeréhez. Magabiztos: tévedhetetlenül nyilatkozik mások cselekedeteinek rejtett indítékáról. Ez az indíték pedig, mit ad isten, kivétel nélkül mindig a szex.

A sztereotípiákkal az a gond, hogy bár valamelyes valóságalapjuk többnyire van, az igazságtól rettentő távol esnek. Ennek ellenére elegendő erő rejlik bennük ahhoz, hogy az ismert dolgokat ritkán megkérdőjelező emberekben ébren tartsák az ellenérzést az adott sztereotípia tárgyával szemben – legyen szó zsidókról, cigányokról, melegekről, hajléktalanokról vagy épp pszichológusokról.

A fenti torzkép elég erős ahhoz, hogy sok olyan embert visszatartson a pszichoterápiás segítség igénybe vételétől, akiknek bizony nagy szükségük lenne rá. Jó okkal mondhatjuk hát, hogy a világnak igen sokat ártott, hogy e torzkép megjelent és gyökeret vert benne. És sajnos az a helyzet, hogy a felsorolt sztereotípiák mindegyike visszavezethető vagy a pszichoanalízisre, vagy közvetlenül Freud személyére.

Az első rész végén ott hagytuk abba, hogy Freud a maga terápiás praxisa során levonta a következtetést: minden neurózis szexuális eredetű. Ennek következtében a szexualitást kizárólagos érvénnyel állította pszichológiája fókuszába. E tény – hosszabb-rövidebb idő elteltével – két csoport nemtetszését váltotta ki. Az egyik csoport a laikus nagyközönség volt, akinek prüdériáját már az mélyen sértette, hogy a szexualitás egyáltalán beszédtéma lett. Az az állítás pedig, hogy a néhány éves hercig kisfiúcskáknak és a tündérszép leánykáknak igenis van szexualitásuk, mi több, a szüleiket kívánják – hát ezt nem lehetett másnak tekinteni, mint elvetemült zsidó aljasságnak.

Ezzel a ma már anakronisztikusnak számító felháborodással most nincs dolgunk: a gyermeki szexualitás (beleértve az Ödipusz-komplexust is) mára polgárjogot nyert a pszichológiában, és ha tényleges léte és mibenléte vita tárgyát képezi is, az kétségtelen, hogy legalábbis jó magyarázó erővel bíró modell.

A másik csoport nemtetszése azonban fontos szempont: azokról a tudósokról és gyakorló terapeutákról van szó, akik megértették a pszichoanalízis lényegét, tovább is gondolták azt, és arra a következtetésre jutottak, hogy nem minden neurózis szexuális eredetű. Elsősorban Alfred Adlerre és Carl Gustav Jungra kell gondolnunk; mindketten Freud tanítványai voltak, de saját tapasztalataik olyan következtetésekre vezették őket, amelyek ellentétben álltak a Mester tanításával. Ez az analitikus mozgalom felbomlásához vezetett: Freud mint eretnekeket utasította el mindazokat, akik egy jottányit is eltértek az általa kijelölt úttól.

Ez nem csupán retorikai fogás. Jung az Emlékek, álmok, gondolatok című visszatekintésében e szavakkal idézi fel Freud hajlíthatatlanságát:

Még élénken emlékszem rá, amint Freud így szólt: „Kedves Jung barátom, ígérje meg, hogy soha nem adja fel a szexualitás-elméletet. Ez a legeslegfontosabb. Tudja, dogmává kell tennünk, megrendíthetetlen bástyává.” Ezt olyan szenvedélyesen és olyan hangon mondta, mintha egy apa így szólna: „Fogadj meg nekem egyet, drága fiam: menj el minden vasárnap a templomba!” Némiképp csodálkozva kérdeztem: „Bástyává – mi ellen?” Mire ő így felelt: „A fekete szennyáradat – egy pillanatig tétovázott, majd kibökte –, az okkultizmus ellen.” Mindenekelőtt a „bástya” meg a „dogma” rémített meg: mert hiszen dogmát, azaz vitathatatlan hittételt csak ott szokás felállítani, ahol egyszer s mindenkorra el akarják nyomni a kételkedést. Csakhogy ennek már semmi köze a tudományos véleményalkotáshoz, hanem csakis a személyes hatalomvágyhoz.
A Freuddal szakító Adler arra a következtetésre jutott, hogy a pszichét átható legfőbb hatalom nem az erósz, hanem a hatalomvágy. A mai pszichológia (és köztudat) neki köszönheti a kisebbrendűségi komplexus fogalmát. Neki – és annak, hogy szembehelyezkedett a freudi doktrínával. Jung alkotta meg a közismert extraverzió–introverzió fogalompárt, és az ő nevéhez kötődnek az olyan fontos fogalmak, mint kollektív tudattalan, anima–animus, árnyékszemélyiség, archetípus. E fogalmakról Freud ugyan tudott, de mereven visszautasította őket. Tanítványai önálló tudományos útjára végig úgy tekintett, mint a gyermekek tudattalan lázadására az atyai tekintély ellen – tehát ebben is az Ödipusz-komplexust (s így a szexualitást) vélte felfedezni.

Freudban tehát, aki a születő új tudomány, a pszichológia útkeresésének vitathatatlanul az egyik legnagyobb alakja volt, egyben ugyanezen útkeresés egyik legnagyobb kerékkötőjét is tisztelhetjük. Domináns személyisége hosszú évtizedekre megakasztotta a további kutatásokat. A képhez persze hozzátartozik, hogy Freud valóban zseni volt: nagy tudós, aki hatalmas természettudományos és humán műveltséggel rendelkezett. Az évek során az ő fejében valóban kialakult és egyre finomodott egy rendszer, amit számtalan formában próbált átadni tanítványainak és a nagyközönségnek. Csakhogy egy zseni által leírt mondatokat bemagolni és felmondani, a tőle kapott módszert szolgaian utánozni sokkal könnyebb, mint magát a rendszert megérteni – és adott esetben megcáfolni. Ilyenformán a freudizmus bemerevedése, rigid rendszerré dermedése legalább akkora részben köszönhető a sokkal kisebb kaliberű freudistáknak, mint magának Freudnak (aki, ha a fáma igaz, kereken kijelentette magáról, hogy ő nem freudista).

Freud és az ortodox pszichoanalitikusok (figyeljük meg e vallásos jelzőt!) módszerfanatizmusának számlájára legalább két káros jelenség írható. Az egyik a katarzis gyógyító hatásának abszolutizálása, a másik a hipnózis diszkreditálása és hidegre tétele.

Freud 1885-ben ösztöndíjjal Párizsba látogatott, és tizenkilenc hetet töltött a híres neurológus és hipnotizőr, Jean Martin Charcot mellett. E tanulmányútja nagy hatással volt rá, és Bécsbe visszatérve egy ideig úgy hitte, a hipnózissal a bölcsek köve került a birtokába. Pácienseinél gyakran használt hipnózist, méghozzá kétféle célzattal. Részint „megparancsolta” a betegnek, hogy a tünete múljon el, és ez olykor meg is történt, részint a hipnotikus transz állapotában igyekezett hozzáférni betegei elfojtott emlékeihez. Azonban egy idő után úgy találta, hogy a hipnózissal elmulasztott tünetek egy idő után visszatérnek, vagy új tünetek jelennek meg helyettük. Emellett kénytelen volt megtapasztalni, hogy a hipnózissal kezelt női páciensei igen gyakran szerelemre gyulladnak iránta, és a nős Freud számára ez felettébb kínos volt. Ezért aztán felhagyott a hipnózissal, és soha többé nem alkalmazta. Munkásságában ehelyett előtérbe került a katarzis teóriája és gyakorlata. A jelenség lényege, hogy amennyiben a terápia – a szabad asszociációk – során felszínre kerül egy elfojtott emlék, akkor annak tudatosítása és ismételt érzelmi átélése egyben az általa előidézett tünet megszűnését is eredményezi. Ez a katarzis (ortodox analitikus szóhasználattal: lereagálás) tana. A beteg gyógyulásának útja pedig ez, és nem más.

Freud tanítására és gyakorlatára követői, mint láttuk, dogmaként tekintettek. Föl sem merült, hogy a fentebb leírt szép, kereknek látszó történet valójában nem is olyan kerek. A hipnózis hosszú-hosszú időre megszűnt legitim pszichoterápiás módszerként létezni, a katarzis pedig töretlenül folytatta a papírforma szerint diadalmas, ám a gyakorlatban korántsem olyan sikeres pályafutását. Nézzük sorra a problémákat!

Először is Freud saját korának gyermeke volt, és a hipnózisnak értelemszerűen azt a formáját tanulta és alkalmazta, ami akkoriban létezett, és amit ma úgy nevezünk, hogy autoritáson alapuló, más néven parancsoló technika. Ennek lényege az, hogy a hipnotizőr mint megkérdőjelezhetetlen tekintély, mintegy leigázza a páciens akaratát. „Álmos lesz. Egyre álmosabb és álmosabb. Elalszik, mind mélyebb és mélyebb álomba merül!” – jelenti ki, és az alany hipnotikus álomba merül – már ha fogékony az ilyen jellegű szuggesztióra. Ha nem, akkor kudarcként éli meg a próbálkozást ő is, a hipnotizőr is. Sokan mindmáig egyenlőségjelet tesznek az ilyen autoriter technikák és a hipnózis közé. Akkoriban, amikor Freud hipnózissal próbálkozott, még nem nyertek polgárjogot a megengedő technikák, amelyek tiszteletben tartják az alany integritását, és csupán mintegy megajánlják (vö. to suggest = javasolni) az alanyban létrejövő változásokat, pl.: „Lehet, hogy elálmosodik. Ha ezt érzi, nem baj, csak hagyja.” És sehol nem voltak az indirekt technikák, amelyek a hipnoterápia megújítója és legnagyobb fenoménja, Milton H. Erickson (1901–1980) nevéhez köthetők, és amelyek az NLP (neurolingvisztikus programozás) révén váltak közkinccsé a huszadik század utolsó harmadában.

Másodszor: a tüneti kezelés, akármilyen köntösbe is van bújtatva, mindig tüneti kezelés marad. Ha egy terápia a tünetre fókuszál, állandóan benne van a pakliban, hogy a tünet valamilyen módon – adott esetben rafinált kerülő úton – visszatér. Ez ma már pszichológiai közhely, Freud azonban a jelenséget – tévesen – a hipnózis számlájára írta.

Harmadszor: ugyancsak téves azonosítás volt Freud részéről, amikor a belészerető hölgyekért a hipnózist mint technikát tette felelőssé. Idővel világossá vált, hogy ugyanez hipnózis nélkül is gyakran megtörténik: ez az indulatáttétel jelensége, ami a későbbiekben a pszichoanalízis egyik sarokköve lett. Csak mire ez az elmélet kikristályosodott, addigra az analitikusok a hipnózist már rég lapátra tették.

Negyedszer: a katarzis elméletével van egy jelentős probléma. Az, hogy nem igaz. A hosszú éveken, esetenként évtizedeken át nyúló pszichoanalitikus kezelések önmagukban is jelzésértékűek lehetnek arra nézve, hogy a módszer útja nem igazán a látványos sikerekkel van kikövezve. Miről is van szó?

Az emlékeink nem halott fényképek, hanem komplex élmények. Ha eltárolunk egy emlékképet, akkor akaratlanul is megőrzünk vele együtt számos más tényezőt: az adott szituációban érzékelt színeket, formákat, hangokat, illatokat, ízeket, testi érzéseket – valamint a szituációt kísérő érzelmeket. Kétségtelen, hogy az elfojtott emlék csúnya dolgokra képes. A legváltozatosabb tünetekkel képes keseríteni az ember (és a környezete) életét. És mi történik akkor, ha a tudatból kiszorított emlék hirtelen ismét tudatossá válik? Na mi?

Semmi. Annyi, hogy tudatossá vált. De a traumatikus szituáció nem azért okozott fájdalmat, mert el lett fojtva, hanem fordítva: azért lett elfojtva, mert fájdalmat okozott. Ha tehát tudatosítjuk az egykor eleven, később elfojtott fájó emléket, akkor annyi történik, hogy a fájó emlék immár ismét eleven – és úgy fáj tovább. Lehet, hogy a konkrét tünet megszűnik. Azonban, mivel az egykor egészlegesen eltárolt tapasztalat változatlan marad, az továbbra is működik, és hat az érzéseinkre, viselkedésünkre – egyszóval a pszichénkre.

A tudatosításnak és ismételt átélésnek önmagában nincs gyógyító hatása. Gyógyító hatása annak van, ha a páciens képes mozgósítani a saját erőforrásait, és ezekre támaszkodva a traumatikus emléket valamilyen módon átírja, megváltoztatja. Ha informatikai példát akarok használni: attól, hogy a víruskereső program rátalál egy fertőzött fájlra a gépen, attól a fájl még fertőzött marad. Annyi változás történt, hogy immár tudjuk, mi okozza a bajt. Azzal, hogy megnyitjuk a fájlt, nézegetjük egy darabig, majd bezárjuk, az égvilágon semmit nem tettünk annak érdekében, hogy a gép működése jobb és biztonságosabb legyen. Hozzá kell nyúlnunk a fertőzött fájlhoz, tudatosan meg kell változtatnunk valamilyen módon – enélkül a gép működése sem változik meg. A traumatikus emlék hatékony megváltozatásnak számos módja lehet. Ezek egyike – némiképp paradox módon – éppen a pszichoanalízis által kiselejtezett hipnózis.

Ezeket tartom tehát a pszichoanalitikus örökség legfontosabb, legkínosabb hátulütőinek. A dogmatizmust és rugalmatlanságot, a módszerfanatizmust, a hipnózis elutasítását, a katarzis-elmélet abszolutizálását, valamint a szexualitás túlzott középpontba állítását. Ez utóbbival kapcsolatban még egy témát szeretnék érinteni.

Ha emlékszünk, „sztereotip pszichológusunk” első tulajdonsága az volt, hogy férfi. Ez érthető annyiban, hogy maga Freud férfi volt, mint ahogy kezdetben az összes kollégája az volt. (Hogy a pszichológuspálya később elnőiesedett, az más lapra tartozik.) A századfordulón a nők helyzete már jobb volt ugyan, mint amikor a középkori zsinatokon még azon vitatkoztak, hogy van-e egyáltalán lelkük, de azért még messze álltak attól, amit női egyenjogúságnak lehet nevezni. A nő másodrendűnek számított: ez a kor társadalmi adottsága volt, amire kár is sok szót vesztegetni. Azonban Freud e társadalmi adottságból elméletet gyártott – és ez már súlyos dolog. Pszichoanalitikus fejlődéselméletét eredendően férfiakra szabta: a mindent magyarázni akaró kasztrációs komplexus és Ödipusz-komplexus – változtatás nélkül – a nők esetében értelemszerűen használhatatlanok. Elméletének középpontjában a férfi nemi szerv, a pénisz állt, és a nőt ehhez képest definiálta csupán: a nő az a valaki, akinek nincs pénisze, és ettől rossz neki. Ez a péniszirigység teóriája, amely a freudi tanok egyik legtöbbet kritizált eleme – ugyanakkor sajnálatos módon elidegeníthetetlen része a pszichoanalízis rendszerének. E tézis megfogalmazásával Freud – nyilván szándékolatlanul – rengeteget ártott a nőknek, hatékonyan konzerválva ezzel is alávetett helyzetüket.


Összefoglalás

Vázlatosan áttekintettük a freudi örökséget, annak pozitív és negatív oldalait egyaránt. Mi legyen hát az ítélet? Remélem, az előzményekből világossá vált, hogy ebben végtelenül sokrétű kérdésben nem lehet egydimenziós ítéletet hirdetni. A jelen cikk befejezésére én két lehetőséget látok. Mindkettő a cikk elejéből idézett mondatokból épül föl.

Az egyik:

Freud és a pszichoanalízis felbecsülhetetlenül fontos építőelemekkel járult hozzá ahhoz, amit ma pszichoterápiaként ismerünk. Nagy fának azonban nagy az árnyéka is.

A másik:

Nagy fának nagy az árnyéka. Azonban Freud és a pszichoanalízis felbecsülhetetlenül fontos építőelemekkel járult hozzá ahhoz, amit ma pszichoterápiaként ismerünk.

Javaslom, válasszon ki-ki ízlése szerint!