Egy a virtuális térből való jó ismerősöm – 29 éves egyetemista lány – írta a minap, egy egész más témájú levelének mellékszálaként, hogy az egyébként gondosan (eleddig előttem is) titokban tartott depresszióját hipnoterápiával kezelték, és hogy igen pozitívak a tapasztalatai. Olyasmit válaszoltam erre (igen meglepetten), hogy hahó, ez nem ér; micsoda dolog, hogy én erről nem is tudtam?! – de emellett persze kifejeztem örömömet is, hogy ilyen jó élményekre tett szert e téren. És kértem, hogy ha belefér az életébe, ossza meg velem részletesen is a tapasztalatait. Megtette, mire én felvetettem neki: mi lenne, ha közreadnám itt a beszámolóját? Hozzájárult, amit ezúton ismét köszönök neki.
Alább tehát az ő írása következik – fogadjátok szeretettel!
Húszas éveimet elég jelentős részben keserítette meg egy időnként előjövő depresszió, ami teljesen váratlanul és minden ok nélkül rám törve tartott pár nap és pár hónap közti időtartamig. Antidepresszánsok nem hatottak igazán, azok a nevükkel ellentétben szorongásra, pánikbetegségre jók. Segítséget meg nehéz találni, eleve már beszélni is nehéz róla, mert az emberek jelentős részének az együttérzése kb. kimerül a „de jó neked, hogy van időd ilyen hülyeségekre”-ben.
A hipnózisról jókat olvastam neten, de eleinte szkeptikus voltam; hallottam, hogy sokaknak bevált, de nem értettem, hogyan „működik” (úgy tudtam, kémiai oka van a depressziónak, nem tudtam, ilyen ezoterikusnak ható gyógymód hogy teheti rendbe). Amolyan „miért ne próbáljam ki” alapon jött, hogy belevágjak, mert már nagyon elegem volt, hogy néha napokig olyan rossz kedvem van, hogy teljesen lebénít és semmire nem vagyok képes (tanulásban is, munkában is hátráltatott, pedig csupa olyannal foglalkozom, amit szeretek, tökjónak kellett volna lennie az életemnek, és erre nem tudtam örülni semminek...) A pszichológust is neten találtam, kereséskor azt néztem, hogy mennyire tudok képet alkotni róla, mielőtt elmegyek hozzá, mert egy vadidegennek mindenféle lelki dologról beszélni azért mégis nehéz. Czégényi Margitot választottam, mert a honlapján szimpatikusnak tűnt, a fényképe meg a kérdezz-felelek rovata alapján is, olyanhoz nem tudtam volna elmenni, akiről csak a neve meg egy telefonszám minden, amit előre tudok. Jó választás volt, nagyon jó szakember, ezenkívül kedves és megértő.
A hipnózisban ilyen „feladatok” voltak (vagy nem tudom, minek hívjam őket), hogy képzeljem el, ahogy egy erdőben sétálok, vagy ahogy egy csónakon megyek a folyón és mi van a parton. Maguktól jöttek a képek. Volt olyan is, hogy képzeljem el, hogy megyek egy fák szegélyezte úton és emberek jönnek szembe, és egy idős bácsi mond nekem valamit, és mi az, meg volt olyan, hogy csónakban a folyóról nézem a partot, és amikor képek jöttek, akkor egy falut láttam, ott kiszálltam és körülnéztem, békés, csendes falu volt fehérre meszelt házakkal, amolyan sziesztaidőben, mert egy lélek nem volt az udvarokon :) és itt bementem egy templomba, egyszerű kis építmény volt, odabenn le lehetett tenni mindent, ami a lelkemet nyomja (erre azt mondta a pszichológus, hogy nagyon jó, hogy egy templomot látok, ez valami pozitív szimbólum lehet).
Próbáltam ilyeneket kiszedni a pszichológusból, hogy minek a szimbóluma pl. az erdő, de azt mondta, ez mindenkinél más, van, aki a veszélyt látja benne, van, aki a természet őserejét (én az utóbbit). Minden alkalommal utána otthon le kellett rajzolnom, amit láttam a hipnózisban, az elsőnél pl. egy virágot (arra azt mondta, hogy szép, életteli virág).
Tulajdonképpen azelőtt valami „erőteljesebb” dolognak képzeltem a hipnózist, pl. hogy nem is fogok utána emlékezni rá, mi történt, meg ilyenek (azt tudtam, hogy végig megmarad az önkontrollom, de azt hittem, a külvilág annyira megszűnik, hogy pl. az utca beszűrődő zajait nem hallom. Ehhez képest hallottam, de nem volt zavaró.) Nem is nagyon hittem, hogy ez tényleg rendbe hoz, én voltam a legjobban meglepve, amikor 15 alkalom után úgy elmúlt a depresszióm, mint a pinty :) Nagyon örülök, hogy belevágtam, mert teljesen rendbe szedte az életemnek ezt a részét :) Az azóta eltelt kb. egy évben nemhogy depressziós nem voltam, de azt is egy kezemen meg tudom számolni, rosszkedvem hányszor volt.
Nyáron ezt írtam egy ismerősömnek, akit hipnoterápiára akartam rávenni (nem tudom, végül elment-e, megkérdezem majd):
Semmitől nem kell stresszelni, a pszichológus azért van ott, hogy segítsen; nem fog gyengének vagy szánalmasnak tartani (ha te annak hiszed magad, az a depresszió okozta torz önkép és alacsony önbizalom, én is voltam így), egy normális, értelmes embernek lát majd, akinek kicsit félresiklott az élete, de helyre lehet rángatni. És ha nem vagy titokban sorozatgyilkos, akkor nem tudsz olyat mondani, amin ledöbbenne, mert hallott már durvábbakat is. Szóval mindenképpen érdemes belevágni, ha komoly gondod van, amit nem tudsz megoldani egyedül.
Sok sikert hozzá mindenkinek, aki hipnoterápiára készül!
Utolsó kommentek