Emlékeztek még a TABU című játékra? Ment a tévében, és lehetett kapni társasjátékformában is, ezzel az alcímmel: A tiltott szavak játéka. E játék koncepciója – a megfelelő módosításokat figyelembe véve – nagyon fontos mind az önismereti munkában, mind az erőszakmentes kommunikációban (EMK).

Az eredeti játék lényege: minél rövidebb idő alatt ki kell találtatnunk csapattársainkkal az egymás után felhúzott kártyákon szereplő szavakat (pl. kutya), és ennek érdekében bármit mondhatunk, kivéve magát a feladványszót, illetve az ugyancsak a kártyán felsorolt öt darab tabuszót (vagy összetett szó esetén annak akármelyik tagját). Az ellenfeleink mögöttünk állnak, ők is nézik a kártyát, és ha véletlenül kiejtünk valamit, ami tabu, akkor ezt egy duda megnyomásával azonnal jelzik, és a csapatunk pontot veszít.

A tabuszavakat úgy állították össze, hogy a kézenfekvő definíciókat és az elsődlegesen kínálkozó asszociációkat minél inkább kizárják. A kutya kitalálását például ilyen tabuszavakkal lehet megnehezíteni: eb, macska, póráz, ugat, házőrző. Természetesen ez nem teszi lehetetlenné a feladatot, csupán gondolkodásra, reflexióra szorít.

A pszichológiai TABU lényege, hogy bizonyos szavakat, kifejezéseket kiiktatunk a beszédünkből, és gondolatainkat, érzéseinket más módon fejezzük ki. Ha pedig azon kapjuk magunkat, hogy nem sikerült, gondolatban rádudálunk önmagunkra. A dolog nem öncélú. A tabuszavak ugyanis különös tulajdonsággal bírnak: rendszeres használatukkal elidegenítjük magunkat mind önmagunktól, mind a környezetünktől. Amennyiben azonban tudatos munkával, odafigyeléssel sikerül száműzni e szavakat és szófordulatokat a szókincsünkből (természetesen nem szolgai módon, hanem adott kontextusban), akkor az „Önismeret” és az „Emberi kapcsolatok” című játékokban magas pontszámra van kilátásunk.

Melyek is hát a pszichológiai tabuszavak?

Az ember

E fordulat az önismeret egyik legádázabb ellensége. „Az ember néha óhatatlanul dühbe gurul” – mondjuk például. E mondat tárgyilagosan nézve igaz. „Az ember” valóban dühbe gurul időnként: ez kétségbevonhatatlan antropológiai tény. Csakhogy amikor a fenti mondat elhagyja a szánkat, akkor történetesen nem antropológiai kiselőadást tartunk, hanem önmagunkról szándékozunk közölni valamit. Valójában a mondanivalónk a következő: „Néha dühbe gurulok.” Csakhogy ezzel a megfogalmazással már felelősséget vállaltunk az érzéseinkért – ez pedig nem trendi a mai világban! A korszellem azt diktálja, hogy igenis sorakoztassuk fel magunk mögé tanúként az egész emberiséget: ha igaz, hogy „az ember” néha dühbe gurul, akkor – de csak akkor! – semmi kínos nincs abban, ha időnként mi magunk dühbe gurulunk.

Nézzünk pár példát! Első helyen mindig a felelősséget elhárító, másodikként a felelősséget elvállaló mondat áll:

„Nem lehet az ember fából.”
„Nem vagyok fából.”

„Hogy mondja meg az ember egy nőnek, hogy nem kívánja?”
„Hogy mondjam meg a feleségemnek/barátnőmnek, hogy nem kívánom?”

„Ha az ember el akar valamit érni, muszáj feladnia az elveit.”
„El akarom érni azt, hogy..., és ezért hajlandó vagyok feladni az elveimet is.”

„Tévedni emberi dolog.”
„Tévedtem.”

Ez utóbbi példa mutatja, hogy nem okvetlenül a betű szerinti „az ember” formula a ludas. Vagyis a dudaszó nemcsak ekkor indokolt, hanem minden olyan esetben, amikor saját érzéseinket, felelősségünket bármi módon elrejtjük az általános alany használata révén.

„Te, nem hiszed el, hogy mik meg nem történnek! Épp sorban állsz mozijegyért, amikor érzed, hogy valami hülye rátapos a lábadra. Te persze szentségelsz egyet, aztán amikor odanézel, akkor veszed észre, hogy azt a HR-es csajt küldted el épp az anyjába, akinél ma délelőtt jártál interjún, és aki azt ígérte, hogy két nap múlva értesít a döntésről.”

A sztori kétségkívül kínos. Csak épp az elmesélője ahelyett, hogy szembenézett volna a saját kínjával („Épp sorban álltam mozijegyért, amikor éreztem...”), az általános alany (amely most épp az egyes szám második személy álarcába bújt) használva elhárította magától mind a kínos érzést, mind a saját viselkedéséért vállalandó felelősséget is.


Kell

Ez a legálnokabb szavak egyike. Álnok, mert végtelenül erőszakos, ugyanakkor hihetetlenül megtévesztő. „Most már indulnom kell haza” – nézünk rá az órára, és elhitetjük mind magunkkal, mind vendéglátónkkal, hogy valóban mennünk kell, pedig erről szó sincs. Nagyon kevés olyan dolog van az életben, ami kell. Enni, inni, üríteni, lélegezni, aludni valóban kell, mert ezek hiányában nem maradunk életben. Ezeken kívül azonban csaknem minden a saját választásunk, döntésünk hatáskörébe tartozik.

„Be kell mennem dolgozni.” – Nem, nem igaz. Nem kell bemennem dolgozni. Azt választom, hogy bemegyek dolgozni. Igaz ugyan, hogy számos más módon is biztosíthatnám a megélhetésemet (elmehetnék koldulni vagy lopni, elköltözhetnék a világ túlsó szegletébe, és élhetnék gyűjtögetésből, vagy maradhatnék itthon, és tanulhatnék/kereshetnék más munkát), e más módok azonban számomra – különböző okokból – nem komfortosak, így azt választom, hogy bemegyek dolgozni.

„Ki kell takarítanom.” – Nem kell. De mert utálok koszban élni, úgy döntök, hogy rászánom az időt a takarításra. Vagy – bár engem nem zavar a kosz – nem szeretném, ha megszólnának a hozzám látogatók, ezért úgy döntök, hogy kitakarítok.

A kell szó nem magányos garázda, hanem szoros együttműködésben dolgozik számos cinkosával. Ilyenek a kénytelen, a muszáj, az óhatatlanul, a tilos, a nem szabad – és még sokan mások.

„Muszáj itt megjegyeznem, hogy...” – Nem muszáj. Számomra fontos dologról van szó, ezért én azt választom, hogy az adott megjegyzést fűzöm a dologhoz.

„Most már indulok haza.” – E mondat kimondása sok ember számára hihetetlen nehézségbe ütközik. Itt ugyanis nem hivatkozunk semmilyen külső, kényszerítő körülményre: szuverén döntést hozunk. Azért, mert így látjuk jónak. Azért, mert a saját szükségleteink hierarchiájában számunkra így megfelelő. És vállaljuk a felelősséget azért, ha a másiknak (a példában a vendéglátónknak) ez nem tetszik.


Nem tudom

Ez a „kell” kistestvére. Van néhány dolog, amit valóban nem tudunk. Például repülni. Vagy 100 métert 2 másodperc alatt lefutni. Vagy kínaiul beszélni. De számos eset van, amikor a „nem tudom” valójában a „nem akarom” fedőneve.

„Nem tudok tovább maradni / nem maradhatok tovább” – mondhatjuk a fenti „Most már indulnom kell haza” szinonimájaként. A történet ugyanarról szól: „Nem akarok tovább maradni.” Vagy ha akarnék is, mert jól érzem magam, vannak olyan dolgok az életemben, amelyekről úgy döntök, hogy pillanatnyilag fontosabbak számomra, mint hogy tovább maradjak. Úgy döntök – és ezért vállalom a felelősséget.

„Nem tudom holnapra megcsinálni.” – Nem igaz. Elvileg meg tudnám, hiszen összesen egy órát kellene rászánnom. Azonban az életem tényezőit én most (!) úgy priorizálom, hogy abba ez az egy óra most nem fog beleférni. Azért nem, mert én most fontosabbnak tartom, hogy egy más munkát csináljak meg. Hogy a kedvesemmel töltsem az estét. Hogy moziba menjek. Hogy lógassam a lábam, és ne csináljak semmit. Én most így döntök – és ezért nem csinálom meg holnapra.

„Az ember nem tehet ilyet a saját anyjával!” – Egyrészt, mint fentebb láttuk: melyik ember...? Másrészt: már hogyne tehetne ilyet (legyen szó bármiről)? „Az ember” minden további nélkül felpofozhatja a saját anyját – feltéve, hogy egy légtérben van vele, és hogy elég magas ahhoz, hogy felérje. Megteheti – ám számos okból kifolyólag azt választja, hogy nem teszi meg.


Mindig, mindenki, soha, senki

A szavakat a formális logikában univerzális kvantornak hívják, és olyan esetekre vonatkoznak, amelyek alól icipici kivétel sincs. A logikában ilyen mondatot nem nehéz előállítani: „Minden A egyben B is.” Ez így, paraméteresen igaz. Azonban ha a betűjeleket meg akarjuk tölteni élettel, rájövünk, hogy nagyon nehéz olyan példát találnunk, amely alól ne lenne kivétel. Leginkább a természeti törvények ilyenek: „A víz 1 atmoszféra nyomáson mindig 100 Celsius fokon forr.” Ez valószínűleg igaz. (Az esetleges kivételeket kommentekben kérem.) Ám az emberi viszonyok nehezen írhatók le természeti törvényekkel.

„Senkire nem számíthatok.” – A tragikus felhang egyértelmű, és zsiráffülekkel kihallható mögülük a magány, a kétségbeesés. Azonban a kijelentés nem felel meg az EMK-képlet 1. lépésének, a megfigyelésnek. A Földön pillanatnyilag közel 7 milliárd ember él, és nem valószínű, hogy a beszélő sorra vette mindegyiket, hogy számíthat-e rájuk. Valójában arról. van szó, hogy az illető elérhető környezetében nincs olyan ember, akiről ő úgy gondolja, hogy számíthat rá. De lehet, hogy hatékonyabb kommunikációval kiderülne, hogy van ilyen ember. Lehet, hogy az derülne ki, hogy valóban nincs ilyen, ellenben több lehetősége van arra, hogy tágítsa az elérhető környezetét. – A félreértések elkerülése végett sietek megjegyezni: a jelen gondolatmenet nem a hurráoptimizmust szorgalmazza. Vannak olyan problémák, amelyek gondos mérlegelés után is megoldhatatlannak bizonyulnak. Felnőtt énállapotban adekvát dolog, ha ezt belátjuk. Ám a mindennapi életben az univerzális kvantorokat jellemzően nem gondos mérlegelés után használjuk, hanem érzelmeinktől vezérelve. Így igazoljuk sorskönyvi döntéseinket.


Jó, helyes, erkölcsös, normális

Valamint rossz, helytelen, erkölcstelen, abnormális. Ezek a kifejezések egytől-egyig vendégszavak, amelyek a filozófiából, az erkölcstanból, a jogból és az elmekórtan egy (mára lejárt szavatosságú) verziójából került át a közbeszédbe. Címkék, amelyek kiválóan alkalmasak az emberek beskatulyázására, de tökéletesen hasznavehetetlenek, ha célunk önmagunk vagy a másik ember megértése, illetve személyes kapcsolataink gazdagítása.

„Géza jó ember” – mondjuk, holott senki nem osztott nekünk lapot arra, hogy eljátsszuk a vesékbe látó Mikulás szerepét. Valójában arról van szó, hogy Géza számunkra rokonszenves; hogy szeretjük, de legalábbis kedveljük őt; hogy az értékrendje azonos a miénkkel; hogy könnyen szót értünk vele; hogy az életét ilyen-olyan szempontok alapján hasznosnak ítéljük önmagunk számára.

„Nem helyénvaló, hogy egy gyerek válogatás nélkül megnézzen mindent a tévében.” – Miként „az ember” használatával, a beszélő most is az emberiséget hívja erősítésül saját véleménye mellé. A „nem helyénvaló” (vagy „helytelen”) egy jó nagy kinyilatkoztatás, amelynek használatával mentesülünk az érzéseinkért való felelősségvállalás, illetve a véleményünk esetleges voltával való szembenézés alól. A fenti mondat ugyanis – például – így dekódolható: „Aggódom a gyerekemért”, avagy „Ismereteim alapján a gyerekek személyiségfejlődése szempontjából nem hasznos, ha minden műsort megnéz.” Próbáljunk ráérezni a különbségre: amíg arról, hogy valami egy adott cél elérése szempontjából hasznos-e, lehet értelmes módon eszmét cserélni, addig annak eldöntésében, hogy valami helyes-e, kizárólag annak van relevanciája, hogy ki tud hosszabban és hangosabban ordítani.

„A promiszkuitás (vagy a monogámia, vagy a miniszoknya, vagy a hosszú szoknya) nem normális. – Ezzel semmit nem mondtunk. A norma társadalmi konszenzusra épülő előírást jelent, s mint ilyen, kevés ennél változékonyabb dolgot találunk széles e világon. (Aki kételkedik ebben, az szánjon az életéből egy délutánt a kultúrtörténet és az antropológia tanulmányozására.) Amikor azt mondjuk, „normális”, valójában arra gondolunk: „az én értékrendemmel egyező”, kiegészítve azzal, hogy „...és az én értékrendem mindenek felett áll”.


Azt szeretném mondani

Erre a formulára első körben egyetlen értelmes válasz adható: „Ha azt szeretnéd mondani, akkor mondd azt!”

Kicsit mélyebbre ásva ehhez hozzátehetjük: az „azt szeretném mondani” formula és népes rokonsága – „ha szabad megjegyeznem”, „tulajdonképpen”, „igazándiból” (!), „őszintén szólva” stb. – mind a beszélő bizonytalanságának indikátorai. Egyes fordulatok arra utalnak, hogy a megszólaló általában véve nem bízik önmagában (legalábbis az adott közegben), mások arra, hogy saját mondandója felől vannak kétségei. Ha másnál veszünk észre ilyesmit, az hasznos információval szolgálhat arra nézve, hogy értékén kezeljük, amit mond. Amennyiben önmagunkat kapjuk rajta azon, hogy ilyen töltelékszavakkal tűzdeljük meg beszédünket, akkor elgondolkodhatunk. Egyfelől azon, amit mondunk (vajon valóban úgy gondoljuk?!), másfelől azon, hogy hogy is állunk mi a magabiztossággal. Lehet, hogy arra jutunk, hogy e téren van még hová fejlődnünk. E fejlődés egyik eszköze lehet, hogy tudatosan odafigyelünk a szóhasználatunkra, az itt taglalt kifejezések visszanyesegetésére. Önmagában az, hogy magabiztosabban viselkedünk, még nem jelenti azt, hogy magabiztosak is vagyunk, de bekövetkezhet a pozitív visszacsatolás, és viselkedésünk apránként visszahathat identitásunkra.


Ha valami történik velem

Ez a kifejezés kicsit kilóg a sorból, mert nem pszichológiai, hanem társadalmi jelenségre utal, és nem a személyes felelősséget hivatott elhárítani, csupán az érintettséget. A „valami történik velem” kifejezés fordítása nyilvánvalóan ez: meghalok. Csakhogy meghalni manapság nem illik. Csúnya dolog. Nem beszélünk a halálról, nem mutatjuk nyilvánosan. A középkori írástudók még homokórát és emberi koponyát tartottak asztalukon, hogy múlandóságuk tudatát egy pillanatra se tévesszék szem elől. Az idősebbek még „tudják”, hogy a két tenyerünk fővonalai által kirajzolt két nagy M betű „azt jelenti”: Memento Mori, azaz „emlékezz arra, hogy meg fogsz halni”.

Ma a halál illetlen témának számít. Legfeljebb a médiaiparban van létjogosultsága, gondosan elidegenítve tőlünk, a mindennapi élettől. Ma már nem látunk nyilvános temetési meneteket. A halottakat természetesen ma is nagy számban hozzák-viszik, keresztül a városon, de gondosan jelöletlen járművekkel. Nyilván, hiszen ha naponta, újra meg újra szembesülnénk a halál kérlelhetetlenségével, jelenvalóságával, akkor vélhetőleg alaposan megcsappanna a fogyasztói kedvünk – ezt pedig a mindenható piac nyilvánvalóan nem akarja.

Így aztán kényszeresen kerüljük a meghalás gondolatát, és ha valamiért mégis szóba kerül, akkor a „ha valami történik velem” eufémia csatasorba állításával igyekszünk távol tartani magunktól a távoltarthatatlant.

És meglehet, hogy hosszú terápiás múltra visszatekintve nem értjük a dolgot: már feldolgoztuk a születési traumánkat, a szüleinkkel való viszonyunkat, a testvérféltékenységünket, a szexualitásunkat, a társadalmi helyzetünket, szeretteink elvesztését, a párkapcsolatunkat, és – a nemjóját! – még mindig szorongunk. Hát mikor lesz ennek vége?!

Hogy a szorongásnak mikor lesz vége, azt nem tudom. Annyit tudok, hogy addig nem lesz vége, amíg saját létünk ideiglenességével nem vagyunk képesek a Felnőtt tudatosságával szembenézni. Aki a halálát nem képes elfogadni, az a maga teljességében az élet elfogadására is képtelen.


És ami az alcímet illeti...

Amint láttuk, a TABU alcíme ez: A tiltott szavak játéka.

Bónuszkérdés a fenti szempontok alapján: Mi a gond ezzel?