A hisztériakeltés lassan háttérbe szorítja magát a tragédiát; az embereket egyre inkább az foglalkoztatja: késeltek-e cigányok a West Balkánban, vagy sem. A kommentárokban rengeteg szempont megjelenik, kivéve egyet: a tanúvallomások pszichológiai megbízhatóságának kérdése.

A kérdés roppant összetett. D. O. Hebb A pszichológia alapkérdései című könyvében (4. kiad., Gondolat–Trivium, Budapest, 1984.) három olyan tényezőt említ, amelyek befolyásolják a tanúvallomások megbízhatóságát. Alább ezeket vesszük végig, megfejelve negyedikként a Nagy Kosárlabda Teszttel.

Egyszerű felejtés

Nyilvánvaló, hogy a bonyolult eseményekre való emlékezés zavarai bekövetkezhetnek úgy, hogy, hogy a történet fontos elemei kiesnek emlékezetünkből, és így, ami megmarad, az értelmetlen vagy félrevezető lehet. (...) Érthető, hogy – különösen izgató helyzetekben – a tanulás bizonyos eredményei nem konszolidálódnak, hanem kiesnek.

(I. m. 128. o.)Hogy jön ide a tanulás? E szóról a legtöbb ember az asztal fölött görnyedő és unatkozó kisdiákra asszociál, aki leckeírás helyett szívesebben menne tévézni vagy focizni. Azonban a pszichológia nyelvén minden olyan jelenséget (és még jó pár más dolgot is) tanulásnak hívnak, amelynek során valakinek a fejébe bekerül egy olyan információ, ami korábban még nem volt ott.

A gond azzal van, hogy a „bekerül a fejébe” nem olyan egyszerű dolog. Hogy pontosan hogyan is zajlik ennek a folyamata, arra nézve inkább hipotéziseink vannak, mint tudásunk: az emlékezés az egyik legbonyolultabb pszichológiai téma. (Igaz, ha jobban belegondolok, kellő mélységben szemlélve mindegyik pszichológiai téma kiérdemli a „legbonyolultabb” jelzőt.)

Az egyik legáltalánosabb modell szerint az embernek van úgynevezett rövid távú memóriája (STM), illetve hosszú távú memóriája (LTM). Ezt úgy lehet elképzelni, mint egy dokumentum megírását a szövegszerkesztőben. Ha létrehozunk egy üres dokumentumot, és elkezdünk bele írni, a betűk ott vannak a képernyőn. Mindaddig ott vannak, amíg be nem zárjuk az alkalmazást (vagy pechünk van, és le nem áll magától). Ez az STM (ami az embernél néhány másodpercig terjed). Ha valaki elmondja nekünk a telefonszámát, akkor azt a következő pár pillanatban még jó eséllyel vissza tudjuk mondani neki. Ezt követően azonban két dolog történhet: vagy arra fordítjuk a következő perceket, hogy nekiállunk bevésni a számot az emlékezetünkbe, és akkor akár évek múlva is tudni fogjuk, vagy jön egy újabb inger (megpillantunk valamit, szól hozzánk valaki, eszünkbe jut egy emlék, stb.) – és akkor elfelejtjük. Az előbbi esetben az információ átkerül az STM-ből az LTM-be, vagyis megszilárdul a memóriában: ez a konszolidáció. A számítógépes párhuzam úgy teljes, ha a bevésés folyamatát a mentés műveletéhez hasonlítjuk, az LTM-et pedig a merevlemezhez; az adat ekkor valóban eltárolódik, és – elvileg – korlátlan ideig előhívható. Utóbbi esetben ez nem történik meg; mintha mentés nélkül zárnánk be a szövegszerkesztőt. Ekkor az adat örökre odavész.

A tanúvallomások tekintetében mindez úgy kap szerepet, hogy minél komplexebb egy helyzet, annál kevesebb ideje van az információnak arra, hogy átkerüljön az STM-ből az LTM-be. Az egymást érő sok-sok inger miatt egyszerűen nem megy végbe az agyban a konszolidáció folyamata.

Sorrendváltoztatás

A második témához megint Hebb könyvéből idézek:

Könnyen belátható, hogy bizonyos helyzetekben a történések sorrendje alapvető fontosságú. Egy egyszerű példa: Juliska megdobja Jancsit egy kővel, mire Jancsi is megdobja Juliskát; a kislány sírva szalad a mamájához. Ha Juliska azt mondja, hogy Jancsi dobta az első követ, a kisfiú bajba kerül. Márpedig a memóriának ilyen változása könnyen előfordulhat anélkül, hogy Juliska hazudni akart volna. A–B–C események sorrendje a kislány fejében B–A–C sorrenddé változhat, egyszerűen a B–C kapcsolat erősítése révén, míg Juliska a mamáját keresve végiggondolta a dolgot, aktiválta a megfelelő sejtegyütteseket, s ennek során további szinaptikus változások jöhettek létre agyában. A gyermekek „hazugságai” nemcsak az ehhez hasonló veszekedésekből jól ismertek; míg egy részük valóban a tények tudatos elferdítését takarja, addig nagyobbik hányaduk egyszerűen annak a következménye, hogy a gyermek a történteket végiggondolva olyan szinaptikus összeköttetéseket hoz létre, melyek az egész történetet megváltoztatják.

Felnőttekkel kapcsolatban is van egy idevágó, sokat idézett kísérlet. 1902 körül Liszt professzor, a berlini egyetem kriminalisztika tanára éppen egy könyvéről tartott előadást, amikor az egyik hallgató hirtelen felkiáltott: „ÉN a kereszténység szemszögéből akarom hallani a kérdést!” Erre egy másik, ugyancsak kiabálva ezt válaszolta: „Nem állhatom az ilyesmit!” Mire az első: „Ön inzultált engem!” kiáltással felugrott. A második nem hagyta annyiban a dolgot, mire az első revolvert rántott, s bár a második nekirohant, Liszt professzor időben közéjük lépett, és így a fegyver vakon sült el. Ezután Liszt megkérte a jelenlevő hallgatókat, írják le a történteket. Az incidenst természetesen a tanár előre megrendezte, így módjában állt a szemtanúk beszámolóját a tényleges eseményekkel pontosan egybevetni. A beszámolókban változtatások, kihagyások és betoldások voltak, világosan mutatván, hogy olyan intelligens tanúk is, akiknek mellesleg semmi érdeke nem fűződött az események meghamisításához, jelentős hibákat követhetnek el még egy viszonylag egyszerű incidens leírásakor is. A példa jelentősége a bírósági gyakorlatban (és a memóriaelméletek megértésében!) nyilvánvaló.

I. m. 128–129. o.Ehhez nincs sok hozzáfűznivaló. Viszont szívesen megosztom, hogy egy egyszer én magam voltam a demonstráció tárgya egy hasonló kísérletben, 1995-ben. A kísérleti nyulak pedig az ELTE pszichológiaszakos hallgatóinak egy csoportja volt.

Akkoriban én is oda jártam, és viszonylag ismert figurája voltam az Izabella utcai épületnek. Idősebb is voltam az átlagnál, meg az akkor hordott szerelésem is elütött a megszokottól: többnyire farmer kertésznadrágot hordtam, a nyakamban pedig – fiatalság bolondság – egy piros dizájnkendőt. A többiek milliószor láthattak így flangálni az épületben.

A dolog úgy történt, hogy épp lyukas órám volt, és békésen tettem a semmit a büfé közelében, amikor az egyik tanársegéd odajött hozzám, és megkérdezte, hogy részt vennék-e e egy kísérletben. Naná, feleltem. Rendben, akkor menjek fel a nemtomhányadik emeletre, kopogjak be az ikszedik terem ajtaján. A csoport éppen zh-t ír az egyik tanárnő felügyelete alatt. Lépjek be, kérjek elnézést a tanárnőtől a zavarásért, és mondjam meg neki, hogy telefonon keresik. Ő erre felháborodottan le fog baszni engem, hogy mit képzelek, hogy zavarom: ő itt éppen zh-t arat; húzzak a fenébe. Erre szabadkozva jöjjek ki, csukjam be az ajtót.

Így is történt. A kísérlet eredménye azonban inkább Hebb harmadik pontjához illik.

Kiegészítések és változtatások

Hebb erről így ír:
 

Ha valamire visszaemlékezünk és az emlékképek értelmetlennek tűnnek, nagy valószínűséggel addig gondolkodunk a dolgon, addig adunk hozzá további mozzanatokat, mígnem értelmes egésszé áll össze. Ebben a folyamatban olyan korábbi események emlékei befolyásolnak, amelyek valamilyen okból alkalmasnak tűnnek arra, hogy a szóban forgó esemény emlékképével kombináljuk őket. Így, miután egy összefüggőbb emlékképsort raktunk össze (arról, aminek „történnie kellett”), a későbbiekben nagyobb valószínűséggel fogjuk ezt a verziót felidézni, mint az eredeti esemény önmagában nem teljesen értelmes emlékét. (...)

A komplex folyamatokra való emlékezés nagymértékben rekonstrukció eredménye, ami egyrészt a tényleges történések emléknyomaiból, másrészt a szereplő ezzel kapcsolatos későbbi interpretációiból tevődik össze.

(I. m. 129. o.)Kb. félórával a kísérlet után visszatértem az osztályba, és amikor beléptem, hatalmas röhögés tört ki. Ugyanis ezt megelőzően a következő történt.

A zh végeztével a tanárnő föltette a kérdést: emlékeznek-e valamilyen szokatlan momentumra az elmúlt percekből. Naná, hogy emlékeztek: ki szereti, ha dolgozatírás közben megzavarják? Össze is szedték részletesen, hogy mi történt, és amiben konszenzusra jutottak, azt a tanárnő felírta a táblára. Emlékeztek arra, hogy bement valaki, többen föl is ismerték az illetőt (engem), és precíz leírást adtak a betolakodó ruházatáról. A táblán ott volt a farmer kertésznadrág, a piros sál, meg még ki tudja, mi minden.

A röhögés annak szólt, hogy a csoport egy pillanat alatt felismerte a saját memóriatorzítását: a sors szeszélye folytán aznap véletlenül nem a kertésznadrágot vettem fel, tán még nem is farmert, a sál pedig véletlenül sem volt a nyakamban.

A kísérlet (azaz inkább demonstráció) eredménye magáért beszél. Egyetlen szempontot szeretnék csupán hozzáfűzni. Hebb a „komplex folyamatok” kifejezést használta. Íme, két eseménysor:

a) Fényes nappal valaki belép egy jól megvilágított osztályterembe, ahol a hallgatók rendezett padsorokban ülve, csendben dolgozatot írnak, és telefonhoz hívja a tanárnőt, aki erre indulatosan válaszol.

b) Késő éjszaka több ezer ember préselődik össze egy szűk, mérsékelten megvilágított szórakozóhelyen; ordítozás van, pánik és halálfélelem.

Feladat: Hasonlítsunk össze e folyamatokat a komplexitás szempontjából, majd az első helyzetben elvégzett kísérlet eredményének ismeretében próbáljuk megtippelni, mennyire lesz megbízható a szemtanúk szavahihetősége. 

A Nagy Kosárlabda Teszt

Végül még egy szempont, aminek nem a megfigyelt dolgokra való visszaemlékezéshez van köze, hanem pusztán a megfigyelés pontosságához. Az alábbi videón egy fehér és egy fekete csapat tagjai passzolgatnak egymásnak egy-egy kosárlabdát. A feladat a következő: Meg kell számolni, hogy a felvétel teljes időtartama alatt a fehér játékosok között hány passz történik.

A passzolgatás nettó hossza 25 másodperc, utána a kép elsötétül, és megjelenik a kérdés (halljuk is a narrátortól): Hány passzt számláltál össze? Ez a 38. másodpercnél történik. Itt állítsd le a videót, ne nézd tovább, hanem válaszolj! Csalni nem ér: a film válaszadás előtt csak egyszer nézhető meg. Ne tekerd vissza!

Most tessék indítani.



Megvolt?

Sikerült összeszámolni a fehér játékosok közötti passzokat? Mennyi az eredmény? Esetleg valami megjegyzés, észrevétel?

OK. Akkor jöjjön az igazság pillanata.

Nézd tovább a filmet, a végéig.

Ez is megvolt?

Annyit érdemes tudni a fentiekről, hogy az azóta többször megismételt kísérletet Daniel J. Simons professzor 1999-ben végezte el a Harvardon tanuló egyetemistákkal, és bekerült a pszichológiatörténet leghíresebb kísérletei közé. A felvételt megtekintők fele egyáltalán nem vette észre, amit a józan ész alapján mindenkinek észre kellett volna venni. Ezt kiegészíteném annyival, hogy amikor nekem mutatták meg a filmet, akkor én is lelkiismeretesen számolgattam a passzokat, és én sem vettem észre.

Azt hiszem, ennyi talán elég is a West Balkánban szombat éjjel történtekről szóló magabiztos tanúvallomások értéken kezeléséhez.