Mészáros István a Hipnózis című alapművének A hipnózislaboratórium berendezése című fejezetében ezt írja:Hipnoterápia vagy hipnózissal kapcsolatos kísérletek céljára lényegében véve bármilyen nyugodt helyiség megfelel. Célszerű a lehetőségekhez mérten zajmentes körülményeket teremteni. (...)
Hipnoterápia céljára kényelmes fekvő- vagy fejtámlás ülőhellyel ellátott, félhomályos, lehetőleg zajszegény helyiség bárhol kialakítható. A körülmények a hipnózisnál másodlagos szerepet játszanak. Az első és legfontosabb, hogy a hipnotizőr jól ismerje a módszer legapróbb részleteit, minél több indukciós metódust ismerjen, hogy az adott esetben a leginkább alkalmasat tudja közülük kiválasztani. L. Chertok, az ismert francia hipnotizőr pl. a hipnózisindukció szövegébe beépítette azt a zajt, amit a szomszédos gépkocsilemezlakatos-műhely okozott. A környező igen erős zaj ilyen körülmények között nem gátolta a hipnózist (szóbeli közlés).
(Mészáros István: Hipnózis, 2. kiadás,
Budapest, Medicina, 1984., 117. o.)
A könyvnek e soraira hosszú ideig úgy tekintettem, mintha egy varázsló műhelytitkaiba nyernék bepillantást. Lakatosműhely zaja és hipnózis?! Elhittem, de nemigen tudtam elképzelni. Aztán amikor komolyabban elkezdtem foglalkozni a témával, egy a hipnózisról tartott műhelybeszélgetés kapcsán mondta egy gyakorló terapeuta, hogy ő bizony nem szereti a kényelmes fotelokat. Ellenkezőleg! Szíve szerint ő úgy végezné a hipnózist, hogy az alany egy minél kényelmetlenebb széken ül. Nem gonoszságból, hanem azért, hogy ne a külső kényelem domináljon a helyzetben, hanem az illető szinte „kénytelen legyen” elindulni a maga belső valósága felé.
Egy ideje nekem is szokásommá vált, hogy az utcáról beszűrődő zajokra nem mint zavaró tényezőkre tekintek (titkon fohászkodva, hogy a kliens meg ne hallja őket), hanem kifejezetten felhívom rájuk a figyelmet, egyszersmind rámutatva arra, hogy a transz állapotában azt veszi majd észre, hogy mindezek a hangok egyszerűen nem fontosak. Képes elengedni őket, mert csak az fontos, ami belül történik.
Ez többnyire rendben is van így. Amikor először fordult elő, hogy az egyik kliensem épp nyakig ült a transzban, és a tőlünk húsz méterre lévő templomban veszettül elkezdtek harangozni, akkor persze frászt kaptam, hogy most mi lesz. De szerencsére egy perc alatt vége volt, és persze nem lett semmi. A kliens továbbra is el volt foglalva a maga belső, képi világával. A következő alkalommal már nem ijedtem meg a harangszótól (noha anélkül vitán felül kellemesebb dolgozni).
Ma viszont az történt, hogy nagyjából a végére értünk az indukciónak (a hipnózis bevezető szakaszának), amikor elkezdtek kopogni. Hm. Nem is jó szó a kopogni. Kalapálni. Nem jó: ez sem fedi a tényeket. Falat bontani: na ez az. Méghozzá az alattunk levő lakásban. De mint a megveszekedett barmok – döngött az egész ház; szinte az amalgám is berezonált a fogamban.
A kliens már benne volt a képben, úgyhogy a fent vázolt stratégia (beépíteni a hipnózis szövegébe a hangot) nem működött. Mit volt mit tenni: folytattam a dolgot, mintha mi sem történt volna. Szemben a harangozással, ennek nem lett vége egy perc alatt. Ahogy e sorokat írom, most is tart még. (Sőt időközben rákérdeztem: holnap is folytatják, mindenki örömére.) Úgyhogy ment tovább a folyamat a maga útján. Nekem már majd szétrobbant a fejem, de szerencsére a kliensen nem mutatkozott, hogy zavarná a dolog.
A dehipnózis után megkérdeztem, hogy hallotta-e a hangokat. Hallotta, felelte. „És nem zavartak?” – kérdeztem rá. – „Nem, a legkevésbé sem.”
Hát így jó hipnotizálni. :-)
Utolsó kommentek