Az utóbbi időben – főleg terápiás ülések közben, klienseim történeteit hallgatva – gyakran jut eszembe egyik kedvenc gyerekkori olvasmányom, Bogdán István Őfelsége magánnyomozója című könyvének két apró jelenete, azokon belül is két ki nem mondott mondat.

Az érthetőség kedvéért idézem az eredetileg 1977-ben megjelent könyv fülszövegét:

Túl az Óperencián van egy szépséges kis ország, Ludócia. Él abban egy magánnyomozó, bizonyos Filamér. Nem valami nagymenő, de a szimatáért még a Belbiztonsági Szolgálat emberei is irigykednek rá. Egy szép napon különös kis levelet kap „én, a király” aláírással. Kiderül, hogy a kedves öregurat, XII. Kajetánt valakik nagyon szeretnék félretenni az útból. Ezt a bűnszövetkezetet kell Filamérnak felderítenie és persze fölszámolnia. Az izgalmas és kedélyes nyomozás során bravúros verekedések, nagyszerű autós száguldozások, falmászások, beszélgetéslehallgatások, színpompás lövöldözések tanúi lehetünk. Vannak mérgezési kísérletek, fejvadászósdi és hulla is, jócskán. És van egy kedves, tűzokádó hétfejű sárkány, automata etetőből kapja az ételt mind a hét pofájába. No és van egy nyugdíjas varázsló is, csekély varázslótudománnyal és, vesztére, még csekélyebb nyomozótehetséggel. Végül aztán minden jóra fordul, őfelsége megszabadul ellenségeitől, visszanyeri hatalmát és fiatalos lendületét, Filamér pedig fölveheti az őfelsége magánnyomozója megtisztelő címet.
 

Az első ki nem mondott mondat

Ez a történet, amelynek egyik pontján Filamér javaslatára őfelsége, akit a palotájában gyakorlatilag házi őrizetben tartanak, titokban egy nyilatkozatot juttat el a Monteludói Hírlap szerkesztőségéhez, amitől várható, hogy meglehetősen kínos helyzetbe hozza az ellene áskálódókat, beleértve drágalátos kormányának tagjait is. Az ötlet remek, őfelsége lelkendezik is, vigyorogva utalva kancellárjára: „Holnap reggel Makrenónt megüti a guta.”

Azonban éjszaka kétségbeesetten hívja Filamért az URH-n:

– Filamér, mit csináltunk! – mondta szinte sírva. Maga annyira sietett, hogy csak most jutott eszembe, mekkora bakot lőttünk. (...) Ha az én kormányom csak a holnapi újságból értesül a levélről, abból óriási botrány lesz!

Igyekeztem megnyugtatni, de nem hagyta magát.

– De Nicefór... akarom mondani, Filamér! Nicefór még meg is sértődi! – remegett a hangja.

Lenyeltem a „na és”-t, mert igaza volt.A „na és” helyett Filamér megnyugtatja őfelségét, é ad egy tippet, hogy mivel veheti el az élét a dolognak. Nekem viszont épp ez a „na és” motoszkál gyakorta a fejemben, amikor hallgatom klienseim történeteit, és az azokban megfogalmazott hiedelmeket. A hiedelmeket arról, hogy döntő jelentőséggel bír az életükre nézve, hogy a szűkebb vagy tágabb környezetük mit gondol vagy mit érez egyik-másik cselekedtük kapcsán.

Taibi Kahler TA-szakértő négy mítoszt azonosított be, amelyek igen gyakran meghatározzák érzéseinket és viselkedéseinket. Ezek közül a 3. számú így hangzik: „Rá tudlak venni, hogy rosszul érezd magad attól, amit mondok neked.”

Ezt a mítoszt az Irányító–Szabályozó Szülői énállapot, annak is a negatív pólusa élteti. Két ok miatt nevezhető mítosznak. Egyrészt: hajalmosak vagyunk feltétel nélkül igaznak elfogadni. Másrészt: nem igaz. Ha ugyanis te nem vagy hajlandó rosszul érezni magad, akkor én, ha megfeszülök, sem tudok benned rossz érzést előidézni. Próbálkozhatok bármivel: ha te autonóm személyiség vagy, akkor nem vagyok képes arra, hogy rákényszerítselek, hogy te negatív Alkalmazkodó Gyermeki énállapotba lépj, és onnan reagálj rám. Lehet, hogy ez fog történni. De ha így is lesz, az a te felelősséged lesz, nem az enyém.

a 4. mítosz ennek a megfordítása: „Rá tudsz venni arra, hogy rosszul érezzem magam attól, amit mondasz nekem.” Ennek az igazságértéke pontosan ugyanannyi, mint a 3. mítosznak, és pontosan ugyanazon megfontolás alapján. E megfontolás történetesen egybecseng az EMK alaptételével: az érzéseink nem a külső körülményeknek, hanem saját szükségleteinknek a következményei. Te engem pontosan annyira tisztelsz, amennyire. Egy kicsivel se jobban vagy kevésbé. Ettől függetlenül nekem van valamilyen szükségletem arra nézve, hogy tőled mennyi tiszteletet kapjak. Ha a tőled kapott tiszteletgesztusok mennyisége és minősége nem felel meg az elvárásaimnak, akkor ez bennem rossz érzést kelt (alkalmasint megsértődöm, mint a könyvben a derék, öreg Nicefór, aki történetesen nem tagja az összeesküvő kompániának). De a rossz érzésemnek a te gesztusaid nem okát, csupán körülményeit képezték. Az ok az én elvárásom (azaz szükségletem) volt. Ha más szükségleteket dédelgetek magamban, akkor a te ugyanilyen megnyilvánulásodra adott esetben a hetedik mennyországban érzem magam.

Nicefór megsértődik – na és? Kinek a rossz érzése ez, az enyém? Nem: Nicefóré. Ez viszont itt az én terápiám, én fizetek érte, és bőven elég feladat számomra az, hogy a saját rossz érzéseimmel megküzdjek benne. Nicefór rossz érzéseivel küzdjön meg ő maga. Ha pedig egyedül nem sikerül neki, akkor menjen velük ő terápiába, és fizessen érte ő.
 

A második ki nem mondott mondat

Ez ugyanezen beszélgetés során hangzik (azaz nem hangzik) el. Őfelsége ugyan nem nyugszik meg az előző probléma kitárgyalása kapcsán, de tovább lép, és talál magának új aggódni valót: „De azt meg fogják kérdezni, hogy miért ma éjjel küldtem el a levelet.” Filemér erre a következő haditervvel áll elő:

– Induljunk ki abból, hogy ezek felségedet vén szivarnak nézik. Nos, egy vén szivarnak lehetnek bogarai, és... hát el is térhet kicsit az igazságról, de talán nem is tér el... Elő szokott fordulni, hogy vacsora után, lefekvés előtt el-elszunyókál felséged?

– Háát... igen, de...

– Nos – kezdtem hadarni –, távozásom után elszunyókált felséged, és közben álmodott. Azt álmodta, hogy kedves fia (aki jó ideje nem él – B.B.) megkérte, írja meg ezt a nyilatkozatot, és még ma juttassa el az újsághoz, hogy holnap reggel megjelenjen. Ezt meg is ígérte neki, mert egy jó apa ennyit megtesz a fiának.

Borzalmas recsegés tanúsította, hogy őfelsége leejtette a rádiót. Elő szava keresetlen volt.

– A fenét!... Remélem, nem lett baja!... Hall engem, Filamér? – rémülten kiabált.

– Halkabban is hallom, felség. Nos?

– Nos, meglepő tanácsokat ad. Én... én ilyet nem álmodtam.

– Biztos ebben, felség? Megesküdne rá?

– Háát?

– Na lám! És azt mindenki tudja, hogy az álmok nem hazudnak.

– Aha! – Meg voltam győződve arról, hogy már teljesen összeborzolta a szakállát. – De ha... de ha... – nehezen indította a mondatot – ha én azt mondom nekik, azt fogják hinni, hogy hülye vagyok.

A „na és”-t ismét lenyeltem, helyette megkérdeztem:

– Enélkül nem hiszik azt?Ez a második „na és” voltaképpen az előző, horcruxos írás témájához tartozik. Onnan idézek:

Persze senki sem szereti, ha lekurvaanyázzák. De egy egészséges énhatárokkal bíró felnőtt különbséget tud tenni az anyja és a saját anyaképe között. Továbbá tisztában van saját énerejével, többek között azzal, hogy – ellentétben csecsemőkorával – immár életképes az anyja nélkül is. Következésképpen a szavak szintjén az anyját érő szidalmazást nem tekinti egyébnek, mint ami: a másik indulatkitörésének, aminek valójában az égvilágon semmi köze az anyjához.

Ez a megállapítás nemcsak az anyaképre, hanem az énképre érvényes. Valaki lehülyéz engem – na és?! Milyen hatást gyakorol az ő rólam alkotott véleménye arra, hogy én milyen vagyok? Az égvilágon semmilyet.

Ha neki negatív véleménye van rólam, az az ő dolga. Nekem ezzel mindaddig nincs mit kezdenem, amíg ő nem óhajtja negatív véleményét tettlegességgé konvertálni. Mondjon, amit akar, ha jólesik. Ahogy az anyám nem válik kurvává attól, hogy bárki ezt mondja róla, az én személyiségem vagy intelligenciaszintem sem változik meg annak hatására, hogy valaki ócsárol. Ha ehhez van kedve, tegye. Az ő dolga, az ő története. Amennyiben pedig rosszul érzi magát attól, hogy én – állítólag, az ő megítélése szerint – ilyen vagy olyan vagyok... Nos, akkor a feladatot visszavezettük az előző problémára: a rossz érzésével küzdjön meg ő, ha tetszik, menjen vele ő terápiába.
 

Két megjegyzés

Mindkét fent taglalt „na és” mögött elég sarkos álláspontot húzódik. A sarkos álláspontoknak azonban az a tulajdonságuk, hogy ritkán igazak abszolút értelemben. Többnyire van egy bizonyos érvényességi körük.

Az első „na és” arra vonatkozott, hogy te és én nem vagyunk felelősek egymás rossz érzéseiért. Ez önmagában igaz, és ha nem tartanám hasznos ökölszabálynak, akkor ezt a cikket nem írtam volna meg. Csakhogy te és én nem izoláltan létezünk a világban, hanem egymással – ilyen vagy olyan – közösséget alkotva. Te és én végső soron ugyanazt akarjuk: jól érezni magunkat a bőrünkben. Ez viszont egyedül nem megy, szükségünk van egymásra. Nem vagyunk ugyan felelősek egymás érzéseiért – azonban mindketten felelősek vagyunk a köztünk fennálló kapcsolat minőségéért. Ebből pedig az következik, hogy nem mindegy, milyen módon kommunikálunk egymással.

A második „na és” szerint annak, amit te gondolsz rólam, semmilyen hatása nincs arra, hogy én milyen vagyok. Azonban elhamarkodott következtetés lenne azt mondani, hogy amit te gondolsz rólam, az semmilyen összefüggésben nincs azzal, hogy én milyen vagyok. Mint mindenkinek, nekem is vannak vakfoltjaim, azaz olyan tulajdonságaim, viselkedésmintáim, amelyek mindenki számára ordítóan egyértelműek, kivéve egy valakit: saját magamat. Ha tehát azt tapasztalom, hogy valaki olyan véleményt fogalmaz meg rólam, amely nincs összhangban a saját énképemmel, akkor e véleményt hasznos adatnak tekinthetem további önismereti munkám során.

Ez persze mit sem változtat a fent írottakon: ha te úgy látod jónak, hogy lehülyézz engem, az a te sztorid, amivel nekem nincs mit kezdenem.