amind enit névre hallgató megrögzött olvasóm A zátlagember krumplija című írás konklúziója kapcsán felhívta figyelmemet egy érdekes interjúra. Merre tovább, Magyarország? címmel Ács Éva pszichológus osztja meg gondolatait az ún. kulturális sorskönyvről és annak hatásáról.

Az interjúból kiderül, hogy e kifejezést csak átvitt értelemben lehet használni. Ennek ellenére érdekes és elgondolkodtató, ha kísérletképpen úgy nézünk hazánk történelmi múltjára és politikai jelenére, hogy megpróbálunk fölismerni benne bizonyos TA-s fogalmakat: a sorskönyvi hiedelmeket, a korai döntéseket, a gátló parancsokat vagy épp az ellensorskönyvet.

A gondolatmenet első része ismerteti a sorskönyv-elméletet. Az alábbi pár bekezdés a második részből való:

(...) Van magunkról egy olyan hiedelmünk, hogy nem rokon népek vesznek körül minket, hogy nem tartozunk ide. Nem tartozunk Európába, nem rokon népek vesznek körül minket. Azt gondoljuk a mi különleges nyelvünkről, hogy azt külföldiek nem tudják megtanulni.

Erre a hiedelemre több más hiedelem is ráépül.

Keressük eredetünket, keressük a rokon népeket Julianus baráttól kezdve a mai napig, különböző egzotikus vidékeken. Mintha azt remélnénk ettől, hogy ha megtaláljuk, az megváltoztatja az életünket. Úgy gondoljuk, hogy ha kiderülne, rokonságban vagyunk a japánokkal, sumérokkal, mongolokkal, török népekkel, anélkül, hogy tennénk valamit, másképp fognak ránk tekinteni.

Úgy gondoljuk, hogy különbözünk a környezetünkben élő népektől, míg ők valahogy inkább összetartoznak. Különlegesnek érezzük magunkat. Erre a hozzáállásra van egy érdekes példám. Amikor Csehszlovákia kettévált és a két ország önállósult, a cseh sajtóban több cikk jelent meg a következő címmel: „Mit tanultunk mi, csehek, a szlovákoktól, az együttélés közel száz éve alatt?” Bennünk nem vetődött fel, hogy mi magyarok, tanultunk volna a szlovákoktól.

Ezzel egyidejűleg van egy olyan érzésünk, hogy nem vagyunk olyan jók, mint a mások. Megcsodáljuk a sváb falvaink gyönyörűen gondozott utcáit, de azt mondjuk: „Na, persze, hiszen ők svábok.” Mintha csak a svábok tudnák az utcákat gondozni.

Azt gondoljuk, be kell bizonyítanunk, hogy idetartozunk. Ennek érdekében bármit csinálunk, annak különlegesnek kell lennie, csak az lesz jó, az felel meg az elvárásoknak. Vegyünk néhány példát. Magas hegyek nélkül nekünk van a leghosszabb völgyhidunk. A rendszerváltás után sikerült a legbonyolultabb választási rendszert kialakítanunk. Expo-t, olimpiát akarunk szervezni, Pécs kulturális főváros lett, miközben 3 millió ember él mélyszegénységben, több százezer gyermek éhezik, és még számtalan kevésbé különleges problémát kellene megoldanunk. (...) (Egyúttal azonban szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy a Sorskönyv nélkül a továbbiakban is pszichológiai, nem pedig politikai blog. Szeretném, ha erre a kommentelésnél tekintettel lennétek. Köszönöm.)